Anya, rosszat álmodtam!

Így aztán elhatároztam, hogy a gyerek esetében nem lesz helye elutasításnak: ha rosszat álmodik, és mellénk kéredzkedik, akkor ott a helye. Úgy kétéves kora körül el is kezdődött nála az éjszakai császkálás ezzel az indokkal. És eltartott pár évig.

A szakemberek szerint egyébként ez teljesen normális állomás a gyerek fejlődésében, ráadásul a rémálmok sokszor fontos funkcióval is bírnak: segítenek feldolgozni azokat az eseményeket, amelyek feszültséget okoztak a gyerekben.

Alapvetően két eset forgott fenn: a gyerek valóban rosszat álmodott – ez bizonyos jelekből abszolút félreérthetetlen, meg sokszor magától mesélte is, zaklatottan -, vagy a gyerek azt mondta, rosszat álmodott. Utóbbi alatt azokat a jeleneteket értem, mikor kiderült, hogy igazából nem is álmodott rosszat – ellenben hihetetlen fantáziával talált ki először mindenféle szörnyű álmokat, hogy meggyőzzön, mintha szüksége lett volna rá -, csak szeretett volna odafeküdni mellénk.

Mindkét esetben jöhetett, bár az apja időnként kicsit kiborult, mondván elég kényelmetlen heti hétszer 30 centi széles részen kipihentre aludnia magát. Vettünk egy nagyobb ágyat, utána elfértünk. De azért természetesen próbálkoztunk más dolgokkal is.

Természetesen alapvető, hogy van egy kislámpája, ami szolid, gyenge fényt ad – ráadásul forog és színeket vetít a falra -, és mindig üzemben van addig, míg el nem alszik. Más kérdés, hogy sokszor pont arra ébredt meg, ha megpróbáltam lekapcsolni a lámpát. Kapott egy elemlámpát is, méhecskés-plüss borításút, amivel bármikor elcaplathatott a két méterre lévő wc-be, vagy az öt méterre fekvő anyához-apához. Ez mindig ott volt az ágya mellett.

Volt idő, mikor a gyerek parája az ablakra összpontosult, egész pontosan az ablak mögötti sötétre. Nem volt redőny, se függöny, ő pedig csúnyanénit és ufókat vizionált az éjszakába. Egészen addig, míg vettünk függönyt, amivel kizártuk a kíváncsiskodó ufókat, és átköltöztem egy hétre a szobájába. Én a padlón, ő az ágyában, ha szüksége volt rám, csak lenyúlt és megfogta a kezem. Egy ideig nyugi volt.

Mivel a gyerek félelmeit illik komolyan venni – tök mindegy, hogy felnőttfejjel mennyire tartjuk butaságnak félelmei okát, ő akkor is valóságosként éli meg -, ezért bevetettük a gyermeki gondolkodás sajátosságát, a mágiát és mesét is. Ez egészen konkrétan úgy nézett ki, hogy levendula illóolajos vizet tettünk egy spricnis üvegbe, majd megmondtuk a gyereknek, hogy ez itt a mumusűző és álomvédő spray, és esténként alaposan bespricceltük vele a számára kétséges helyeket. A gyerek nagyon sokszor teljes biztonságban érezte magát tőle.

Sokat használtak a beszélgetések is: ha emlékezett rá, hogy mit álmodott elmeséltettem vele, és aztán kiveséztük a dolgot. És persze, beszélgettünk arról is, velem hogy is volt ez gyerekkoromban. Megbeszéltük azt is, hogy az álom szerencsére egy olyan dolog, ami csak a fejünkben létezik. Mi „találjuk ki”, ezért aztán nem is bánthat minket, tűnjön bármilyen félelmetesnek is. És hogy egyébként milyen jó is, hogy ilyen félelmeteseket is képesek vagyunk álmodni, sok felnőtt sok-sok fagyi árával fizet a mozikban egy hasonló élményért. Jó, ez nyilván poénként hangzott el, de a gyerek legalább feloldódott kicsit, és nevetett egy jót.

Kerestem olyan meséket is, amiben a főhős hasonló problémával küzd. Ezeket a gyerek nagyon szerette, tökéletesen azonosult a szereplővel, úgyhogy rendszeresen újra és újra kellett olvasni őket.

Most már nagy a gyerek, és a rossz álmok is eltűntek, így nincs már olyan, hogy a talpa csattanásaira ébredek, ahogy odaszalad az ágyunk mellé, ölelgetve az alvóállatát, és cipelve a párnáját. Az együttalvás számára átlényegült közös programmá: időnként megkér minket, hadd aludjon velünk, csak úgy, brahiból. És bár ehhez lassan a nagy ágyunk is kicsinek bizonyul, persze, hogy alhatunk együtt.

Nálatok mi vált be a rossz álmok ellen? És milyen álmokról számolt be a gyerek?