Zsuzsi nyuszi története

Amikor megérkeztünk a Dédiékhez, olyan meglepetésben volt részünk az öcsémmel, mint addig még soha. Mondjuk, nem volt nehéz az addigi alkalmakat túlszárnyalni, hiszen én még csak négy éves voltam, az öcsém meg három. De azóta is emlékezetes maradt nekünk ez a Húsvét, hiszen a Dédiéknél egy igazi, hófehér puhaság várt vérvörös szemekkel.

Apró kis szőrgombolyag, akinek a Zsuzsi nevet adtuk. És akit mindig jó volt ölbe venni, simogatni, és akit mindig jó volt kényeztetni egy-két finom falattal: saját kézzel szedett fűvel, káposztával, répával, almával. Zsuzsi nyuszi pedig jól érezte magát, ugrabugrált a kertben számára körülkerített részen, izgatottan mozgatta az orrát, lelkesen rágcsált mindent, amit adtunk neki.

Könyörögtünk anyuéknak, hogy hadd hozzuk haza, de hát a zárt lakásban anyuék szerint nem lett volna jó helyen a nyuszi. Így hát maradt a Dédiéknél, a kertben. Mi pedig alig vártuk, hogy a hétvégén bepakoljanak minket a kocsiba, és elinduljunk a Dédiékhez – pontosabban Zsuzsi nyuszihoz.

Így ment ez heteken át. Zsuzsi nyuszi szépen növögetett, már közel sem volt aprócska szőrgombolyag, és folyamatosan egyre nagyobb helyet igényelt, hogy kedvére kiugrálhassa magát. Továbbra is kedvelte a káposztát, répát, füvet, almát, és előzékenyen tűrte, hogy két gyerek hetente egyszer elárassza a szeretetével.

Aztán az egyik héten, mikor megérkeztünk és futottunk be a kertbe, Zsuzsi nyuszinak hűlt helyét találtuk csupán.  Kétségbeesve futottunk be a házba megkérdezni, hová lett a Nyuszink. Dédimama azt mondta, Zsuzsi nyuszi éjszaka kiugrott a ketrecből és megszökött. Persze, hogy eltört mindkettőnknél a mécses, sírtunk vigasztalhatatlanul.

Pedig a Dédi még ki is ment a málnásba keresgélni, hátha oda bújt Zsuzsi nyuszi. De nem találta sehol. Végigjártuk az utcát Dédipapával, becsöngettünk a szomszédokhoz megkérdezni, nem látták-e a mi piros szemű nyuszinkat. De senki sem tudott semmit arról, merre ugrálhatott el Zsuzsi.

Csüggedten tértünk vissza Dédiékhez, ahol a Dédimama vigasztalásképpen finom ebéddel várt minket. De ez nem feledtette velünk Zsuzsi hiányát, még hetekig keseregtünk utána, emlegettük, kerestük, ha a Dédiékhez mentünk, kiáltoztunk neki, hátha meghallja és visszajön. De sosem jött vissza.

Aztán 16 éves koromban, mikor Dédimama is Dédipapa mellé került a temetőben, Anyu kikotyogta az igazságot. Hogy Zsuzsi nyuszi nem szökött meg, esze ágában sem volt, de Dédimama nem volt egy túl romantikus asszony, így a nyuszink lábosban végezte. Még azt is megtudtam, hogy aznap, mikor a Dédipapával a keresésére indultunk, hazaérkezve őt tálalta fel a Dédimama.

Nekem ez még évek elteltével is óriási csalódás volt, dühös voltam Anyura, hogy nem hagyott meg abban a hitben, hogy Zsuzsi nyuszi csak elszökött, és nagyon haragudtam a Dédimamára, hogy képes volt nemcsak eltenni láb alól, de még meg is etetni velünk a kedvencünket. Akkor fogadtam meg, hogy bármennyire is könyörögjön majd egyszer, valamikor a jövőben a gyerekem, sosem kap élő állatot Húsvétra. És ehhez máig tartom magam.

Ti mit gondoltok arról, hogy a gyerek igazi nyuszit kapjon Húsvétra?

Szilágyi Diána, 2012. április 05.

 
 
 

Babanet hozzászólások  
(7 hozzászólás) 

2012 04 11. 00:23
Csak egyet tudok érteni az előttem hozzászólókkal.
Én nem érzem úgy, hogy érdemes lenne megtagadni a gyermektől, hogy állatot tartson. Sokat tanul belőle az állatokkal való bánásmódról is. Persze nem kell szegény kedvencet megfőzve feltálalni neki, mint a történetben.
Persze egyik állat sem él örökké és ez valószínű megviseli majd a gyermeket, de csak azért nem elkezdeni valamit és abban örömünket lelni, mert attól rettegünk, hogy vége lesz egyszer, ez olyan mint nem szerelmesnek lenni, mert esetleg csalódás ér.
→ válasz erre
2012 04 11. 10:01
dia
Nem az állattartást tagadom meg tőle, csak azt, hogy húsvétra élő állatot kapjon. Amúgy van két macskánk, volt madarunk is, szóval az állattartás a mindennapjainak része.
→ válasz erre
2012 04 11. 14:13
Én még biztos várok néhány évet az élő nyuszival-Timike most 2.5 éves. Szerintem is hátborzongató, hogy azt az állatot, akit olyan szeretettel babusgattatok, végül-bár pont akkor még ez nem derült ki Számotokra-feltálalták Nektek. Ezzel kapcsolatban nekem is van egy sztorim, bár ez még Anyuékkal történt. Nagymamám vett egy élő pontyot, azzal a céllal hogy kirántja. Két nagynénémnek és Anyunak köszönhetően Pontyi Pötyi (persze neve is lett:)) még kb. 1 hét kegyelmet kapott és ott úszkált a fürdőkádban. Persze ez nem mehetett a végtelenségig, és végül mégis rántott ponty lett belőle, amit Anyuék fájó szívvel, de elfogyasztottak.
Azzal egyébként meg teljesen egyetértek, hogy a gyermekek minél előbb megismerkedjenek az élő háziállatokkal.
→ válasz erre
Összes hozzászólás (7) megtekintése »
X
EZT MÁR OLVASTAD?