Soha életemben nem voltam ennyire büszke magamra: világra hoztalak

Egy szép szombat reggel ülök a babaszobában a kihűlt kávém mellett. Rossz éjszakánk volt, korán keltünk, de neked most jó helyed van. Tartalak, a testem melegít, a pocakunk összeér, felülről a pihe-puha takaró védelmez. A cicim a szádban, reménykedem, hogy már elég mélyen alszol és végre elengeded a bimbót, amit olyan jóízűen rágcsálsz a két kis apró fogacskáddal, ami kibújt. Anyának ez fáj egy picit, de nem baj, a lényeg, hogy neked jó.

Éhes vagyok, még nem reggeliztem. De te jóllaktál és ez a fontos.

Miközben szundítasz, megnézegetlek. Századszorra is. A kis füledet, hajadat, apró husis ujjacskáid, amik békésen nyugszanak a pólómon, bebiztosítva, hogy anya nem megy sehova. Tart és vigyáz rád. Elgondolkodom, hogy lehet valakinek ilyen pici orra. És azok a gyönyörű szempillák. Egy csoda. Belőlem lettél és az én testem tart életben, táplál hónapok óta. Hihetetlen. Fizikai fájdalom távol lenni akár csak pár órát tőled.

Igen. Értem. Ez az anyaság.

Erős vagyok. Soha életemben nem voltam ennyire büszke magamra. Világra hoztalak. Megcsináltam. Szeretem magam, a testem. Vigyázott rád, most táplál és egészséges. Tisztelem érte. Nem, nem olyan, mint szülés előtt. De jól vagyok benne. Majd lesznek újra izmaim is. Most fontosabb, hogy kéznél legyek. Hogy amikor rám nézel, óriási mosollyal nyugtázd, hogy itt vagyok. Anya itt van és nem megy sehova.

Még mindig alszol, úgyhogy görgetem egy kicsit a Facebookot. Hazudnék, ha azt mondanám, sosem hiányzik egy picit, aki voltam. De soha nem cserélném el ezt a szombat reggelt semmire.

Lefotózlak. Olyan gyönyörű vagy. Feltenném a Facebookra, hiszen annyira büszke vagyok Rád.

De nem teszem. Ezt senki sem értené. Csak mi tudjuk, mit éltünk át együtt. Csak mi vagyunk itt ebben a pillanatban, babaillatban, itthoni hangokban, egymás testmelegében.

Egy szombat reggel, ami csak a miénk.

Talán lassan ébredezel, megyek reggelizek és beteszek egy mosást.