Elvált anya vagyok, de már nem szégyellem és bántom magam e miatt. Te se tedd!
Sok minden zavar ebben a mai modern világban. Mindig is konzervatív voltam. De ha van valami, amiért nagyon hálás vagyok az új idők felfogásának, az az, hogy igenis emelt fővel járhatok elvált nőként is az utcán, olyan anyukaként, aki egyedül neveli a gyermekét, és olyan nőként, aki meg tudta őrizni a méltóságát és a jó viszont az exférjével.
Amikor megházasodtunk Lacival, voltunk vagy huszonkét évesek (Ő egy kicsit több, mert másfél év a korkülönbség), és imádtuk egymást.
Hanna viszonylag későn érkezett, már 30 is elmúltam, mikor pozitív lett a teszt és a tízéves kapcsolatunk legszebb megkoronázásaként éltük meg az örömhírt. A terhességgel minden rendben ment, és az azt követő éveket sem sínylette meg a kapcsolatunk, de aztán, valahogy elfáradtunk. Azt hiszem ez a legjobb szó rá.
Mai fejjel már nem házasodnék meg ilyen korán, és nem várnék ilyen sokat a gyermekkel, de nyilván nincs mit tenni, így alakult, és Hanna miatt semmit sem bánok. Hiszen ma már egy csodálatos, életvidám, egészséges 12 éves tini!
Tehát Lacival úgy döntöttünk, hogy még az előtt szétválunk, békében, tisztességben, hogy elfajulna a helyzet és végérvényesen elrontanánk nem csak a házasságunkat, hanem az emberi kapcsolatot is kettőnk közt. Piszok nehéz volt ezt az érett döntést meghozni, de áldom az eszünket, mert Hannát szinte közösen neveljük azóta is, és azt hiszem, a körülményekhez képest, alig sínylette meg a válást.
Azonban, ami hideg zuhanyként ért, az az volt, hogy rá kellett döbbennem, hogy gyakorlatilag 10 éve nem dolgozom, és az egzisztenciális biztonságom megszűnt. Ugyanis, a kislányunk születésekor úgy döntöttünk a férjemmel, hogy én főállású anyaként itthon maradok.
Nem hazudok, ijesztő, elkeserítő és egyszer s mind kilátástalannak tűnő helyzetbe kerültem, de nem volt választásom: össze kellett szednem magam és újra „nyeregbe ülni”, elkezdeni dolgozni a karrieremen. A szituáción az sem segített, hogy Laci közölte velem, még a válás után, miközben elköltözött, hogy majd kifogok egy jól menő orvost, vagy ügyvédet és akkor minden megoldódik, nem kell görcsölnöm az anyagiakon. Akkor nagyon felhúzott.
„Úgy ismersz te engem, mint aki egzisztenciális alapon választ párt?” – gondoltam magamban, de aztán elhatároztam, hogy csak azért is megmutatom neki, magamnak és mindenkinek, szóval így utólag végülis egy löketet adott ezzel a szemét mondattal, amivel alátámasztotta, hogy (már) nem is ismer igazán.
Feltettem hát magamnak a nagy kérdést: lehet, hogy igaza van, és képtelen vagyok magamról gondoskodni? Lehet, hogy szükségem van valakire, akire támaszkodhatok? Nem, határozottan nem!
Önéletrajzot írtam, felvettem az ismerőseimmel a kapcsolatot, és elhelyezkedtem. Nem mondom, hogy az első állásom, majd’ egy évtized kihagyás után, álom meló lett volna, ám fél év múlva kineveztek, és idén tavasszal is egy újabb előre lépési lehetőség van kilátásban.
Baromi nehéz volt eljutni ide, összeegyeztetni az egyedülálló anyaságot a munkával (ráadásul mellékállást is vállaltam, amit otthonról is el tudok végezni), feldolgozni azt, hogy a megszokott kényelem helyett valamivel alacsonyabb életszínvonalon élünk, és a nyugis életritmusomat felváltotta az állandó rohanás; a küzdelem az idővel. De elfogadtam! Lassan két éve ismét önellátó vagyok, és a büszkeségem, a tartásom, az önbizalmam ez alatt az idő alatt rengeteget változott!
Észrevettem, hogy a munkám által sokat formálódott a személyiségem, sokkal strapabíróbb és szívósabb lettem és ez Hanna nevelésére is kihat; lazábban tudok kezelni dolgokat, ám, ha valamire nemet mondok, annak bizony úgy kell lennie.
Ez a nehéz élethelyzet megtanított arra, hogy bármire képes vagyok, nincs lehetetlen és most már tudom, hogy egyetlen párkapcsolat miatt sem adom fel többé a munkámat és az önerőből megteremtett egzisztenciámat!
Judit, 2019. február 28.
