Terhesnapló 3. – Negatív-gondolatirtó felszerelést!

18:58 perckor vettem szemügyre a papírt, és csalódottan állapítottam meg, hogy ez nagyjából ugyanolyan gyatra és csillagos, mint az első. Úgy nyomkodtam a telefongombokat, mint egy eszelős, miközben imádkoztam, hogy az este hétig tartó nőgyógyászati magánrendelésen a kiképző-őrmester- asszisztens felvegye a telefont. Felvette. Elnyekeregtem, hogy megint nem lett jó a vizelet. Mire ő annyit dörrent bele a telefonba, hogy „És akkor mi van?!”. Nem értettem a kérdést. Hogyhogy mi van, hát baj van, mondja, hogyan akarnak a dokival kikezelni. De neki esze ágába sem volt tovább ragozni a témát. Még egyszer megkérdezte, hogy van-e bármi panaszom, és a nemleges válaszom hallatán indítványozta, hogy ne foglalkozzam tovább a témával, igyak rendesen és élvezzem a hétvégét. Jah, gondolom, hogy őneki nem gond nem foglalkozni, meg élvezni a hétvégét…

Végül meggyőztem magam, hogy nyilván nem véletlenül főnővér kétszáz éve, és a dokim sem véletlenül dolgozik vele (a modoráért legalábbis biztos nem), nincs más választásom, mint megbízni benne.

Éjjel azt álmodtam, hogy apukám és a nagypapám meghalt. Mióta terhes vagyok, sokkal intenzívebben álmodok, és általában hulla negatív hülyeségeket. Viszont gondolhatjátok, hogy az ütő belém állt, mikor másnap apa hívott. Boszorkány lehetek, mert hála Istennek, emberi lény halálhíréről nem tudósított, viszont bejelentette, hogy hőn szeretett családtagjuk, az öreg Fanni-kutya az örök vadászmezőkön kutyagol tovább. Csani imádta azt a berni pásztort, nem félt tőle, kis tök alsó egyévesként simogatta, etette. Fanni volt nálunk az alapértelmezett kutya. Várja nagyon, hogy ha a jövő hétvégén megyünk a papához, akkor Fannit láthassa. Én meg azóta is hallgatok. Nem tudtam rászánni magam, hogy elmondjam neki. Egyáltalán mit mondjak? Hogy kell egy ilyen hírt közölni egy háromévessel?

A hétvégén azon kívül, hogy rendkívül környezettudatos munkavállalóként a családommal együtt Föld-napja programon vettünk részt, meglátogattuk a barátainkat, akiknek már két kisgyerekük van. A barátnőm kölcsönadott egy csomó újszülött ruhát, és ez volt az a pont, mikor először megérintett az érzés, hogy a misztikus pocakos világnak hamarosan vége lesz, és egy nagyon is igazi újszülöttet fogok tartani a karjaim közt záros határidőn belül. Valahogy felébredtem a munkahelyi mókuskerékből, mintha egy láthatatlan kéz a fejemre koppintott volna, úgy ocsúdtam arra a gondolatra, amit ésszel tudtam, de addig a pillanatig nem éreztem át: anya leszek újra.

A férjem is kedvtelve nézegette a krémszínű, szappanszagú babaholmikat, és ezen felbuzdulva nekilátott a köldökzsinór-vér levételi bizniszt intézni. Csanád születésénél a család férfitagjai - férjem, apám, apósom -, egy emberként vadultak meg az őssejt raktározás gondolatáért, bevallom: ezzel szemben én fatalista vagyok. Ha az a sorsa a gyermekemnek, hogy egészségesen éljen, akkor ez őssejt nélkül is megadatik. Ez persze a racionális hímnemű egyedek szemében a sors kihívása, és hallani sem bírják az ilyen ostoba beszédet, így hosszas szájkarate meccseket követően végül megjelent a 37. héten a sürgősségi futár a vérlevételi készlettel és a szerződéssel.

Mint annyi minden, ez is egyszerűbb a második gyerkőcnél, nyilván, ha az egyiknek elrakattuk az őssejtjét, akkor a másiknak is meg kell kapnia ugyanezt. Eddig tiszta sor. Háhá! De közben már nem csak vért tesznek el, hanem köldökzsinór szövetet is, és hát persze, hogy nekünk az is kell! A „nekünkben” én és a férjem közül én nem vagyok benne, vagyis csak annyira, hogy meg se próbáljak a témába beleavatkozni.

Csak buzgón imádkozom minden este, hogy soha ne legyen majd ezekre szükség, és 95 évesen is nagyon bánjam, hogy komoly anyagi erőforrásokat fordítottunk erre. Persze, amikor nagyon sötét van, és megint hülyeséget rémálmodtam, akkor azért egy picit örülök, hogy tele leszünk őssejt tartalmú fagyott vérrel meg kötőszövettel… Ha már negatív-gondolatirtó felszerelés nincsen raktáron.

Szofi