Terhesnapló 4. - Luke! Én vagyok az apád!

Mr. Mimi külön kérésére hétfőn fogjuk meglátogatni a dokit, hogy ő is jelen lehessen, a múltkori szívhang-hallgatás és térdkalács nézegetés ezek szerint mély és pozitív benyomást tett rá.

Egyébként észrevettétek, hogy múlt heti UH-felvételen a baba úgy tartja a feje elé a kezeit, mintha a Csillagok háborújában látható rohamosztagos sisakot viselne?! Sőt, kicsit Darth Vader-es beütése is van. Napok óta ezen nevetünk Mr. Mimivel, ő ezt tovább gondolva egyik este egyszer csak odafeküdt mellém az ágyba, majd a hasamhoz hajolva mély, elfúló hangon közölte a babánkkal, hogy „Luke, én vagyok az apád!”.

Bevallom őszintén, kicsit el voltam keseredve, hogy az összes ismerősöm esetében, amikor kismama volt, majd babázott, mindig volt 1-2 barátnő, akikkel ezt együtt tehették, nekem meg csak olyan barátnőim-ismerőseim vannak, akiknél már vagy nagyok a gyerkőcök, vagy még egyáltalán nincsenek, és lövésük sincs róla, hogy az AFP vagy CRL mi fán terem. De most az egyik kedves ismerősöm váratlanul bejelentette, hogy babát vár és csak három héttel van tőlem lemaradva. Igazi kis szerelem gyerkőc az övék, egyáltalán nem volt tervezett, de úsznak a boldogságban.

Az érdekes egyébként az, hogy a szóban forgó leányzó évekig próbálkozott az előző párjával, hogy összejöjjön nekik egy baba, de semmi eredménye nem volt. Aztán más okból szakítottak, és egy új szerelem meghozta a nem várt boldogságot. Mostanában olyan sokszor hallani ilyet: valakik évekig próbálkoznak és semmi, aztán szakítás, majd valaki mással néhány hónapon belül - ha nem azonnal - mindkét félnél kopogtat a gólya. Ez vajon jelzésértékű, hogy nem a megfelelő ember oldalán vagyunk?

Persze ez nem feltétlenül van így, mert ha például a lombikos párokat vesszük alapul, ott sem magától jön a baba. Sőt, a mi esetünkben is segítség kellett, de azért elgondolkodtató.

Én a várandósság előtt is úgy gondoltam: ha nekünk nem lehet közös gyerekünk és esetleg örökbe fogadni sem tudunk, az nem fogja azt jelenteni, hogy elválnánk. Úgy terveztük, hogy többet fogunk utazgatni és egy nagyon kényelmes, „felnőtt” lakást fogunk berendezni. Még egy billiárdasztal is szóba jött.

Ezen már nem kell morfondíroznunk… És végre van valaki, egy barátnő, akivel személyesen is megbeszélhetem a várandósággal kapcsolatos ügyes-bajos dolgokat és érzéseket, és maximálisan meg is érti őket.

Tudom, nem ideillő téma, de nekem meghatározó volt ezen a héten: barátnőméknél kiskutyák születtek néhány hete. A férjemmel együtt nagyon kutyások vagyunk, de az ő kutyáit az átlagnál jobban szeretjük. Egyszerre derült ki, hogy várandósok vagyunk a kutyájával, szegényke hasonlóan rosszul viselte a dolgot, mint én. Kis növésű, így a vemhessége vége felé már majdnem a földet súrolta a pocakja, szegény, már vakarózni sem tudott igazán. A végén hat (!) kiskutya lett, nem volt könnyű szülés, de most már mindenki jól van.

Tegnap elmentünk meglátogatni őket és valami tüneményesek! Komolyan mondom, az volt a héten a legeslegjobb élményem, ahogy a szőrös kis gombócok ott szuszogtak a kezünkben, rágták a szandáljaink pántját és húzkodták a nadrágjaink szárát. Olyan melegséggel töltött el az az egy óra, amit velük töltöttünk, hogy kifejezni nem tudom. És hogy értsétek, miért is ömlengek annyit a kiskutyákról, kaptok néhány képet, hogy mosolyt csaljanak a Ti arcotokra is a kis hideg, nedves orrú, szőrös, bohókás gombócok.

Gondoltam, ha már ezen a héten nincsen új ultrahangos kép, kicsit kedveskedek nektek ezzel. De cicás képeket ne nagyon várjatok, a macskákért nem rajongunk! Esetleg a tengerimalac még belefér…

Egyébként azon gondolkodtam, vajon örülnétek-e neki, ha nem csak pocakos fotók lennének, hanem más dolgokról is tennénk fel képeket, amikről írok?

Mimi