#baba#anya

Minden kezdet nehéz!

Mikor megtudtam, hogy albérlőm van, folyton attól rettegtem, milyen lesz a szülés. Anyámtól kiskorom óta mindig azt hallgattam, mennyire fáj, hogy ő mit élt át. Horror lehetett így utólag belegondolva, hiszen egyedül vajúdott és szült, és egyéb komplikációk is akadtak. A lényeg, hogy a fülembe ültette a bogarat: a szülés valami egészen embert próbáló feladat.

Ahogy gömbölyödött a hasam, mindig hessegettem magamtól a gondolatot, hogy mi vár majd rám a szülőszobán. Aztán eljött a nagy nap, és valami végtelen nyugalom szállt meg. A szülés hosszú volt, fárasztó, és igen, embert próbáló, de szép. Valami földöntúli módon, fáradt boldogsággal telien szép. Ami viszont utána jött, arra nem készített fel senki.

A kórházban öt napot töltöttünk, mert a gyerek besárgult. Aztán hazamentünk, és nem is volt semmi gond, egészen hajnal háromig. Akkor a gyerekben átkattant valami és üvölteni kezdett. Mivel még együtt laktunk a szüleimmel, holtra váltan vágtattunk ki a gyerekkel és a mózeskosárral a konyhába csitítani egyszem porontyunkat, nehogy felébresszük a nagyiékat, akiket másnap várt a munka. Ötig tutujgattuk, mire visszaaludt és mi is pihenni térhettünk.

Onnantól kezdve elszabadult a pokol. Kis túlzással, de tényleg csak kicsivel. Mindent kikaptunk, amit csak lehetett - a tipikus többemberes babát is -, kivéve a gyermekágyi depressziót. A gyerek óramű pontossággal kétóránként evett. Éjjel is. Alvásra nem is gondolhattunk. Szerencsére a tejtermelésem két hét után már stabilan hozta a napi normát, sőt, túl is teljesített, így naponta egyszer-kétszer kénytelen voltam fejni egy keveset, ami megint csak nem volt kellemes élmény számomra.

Hogy a szoptatásról ne is beszéljünk. Persze, nyilván én is bénáztam az elején, volt seb, fájdalom meg minden, de a legfárasztóbb talán az volt benne, hogy egy szoptatás időtartama legalább 1,5 óra volt, ha nem több. Egy idő után gyakorlatilag úgy éreztem, másból sem áll az életem, mint szoptatásból.

És a gyerek bőgött. Nappal is, éjjel is. Időnként sikerült megfejteni, miért, időnként nem. Ha sikerült megfejteni, még az is előfordult, hogy sikerült megnyugtatni is. De legtöbbször nem. Az egyik fő oka az üvöltésnek a hasfájás volt, ami az én szegény babámat négy hónapos koráig kínozta: evés után fél órával menetrendszerűen rázendített, és hiába hókuszpókuszoltunk bármit is - masszázs, torna, büfögtetés, tea nekem, miegyéb -, a következő etetésig abba sem hagyta. Mondtam már, hogy éjjel sem?

Persze, nem bírtuk hallgatni, így hát sokszor felvettük, cipeltük, rugóztunk vele, ringattuk. Leülni, azt nem lehetett, csakis járkáláskor hallgatott. Szerintem azóta van bizonyos helyeken kikopva a parketta a lakásban. Az is biztos, hogy akkoriban a napi tízezer lépése minden családtagnak megvolt, garantáltan.

Még a fürdések is üvöltéssel kísértettek nálunk, a kölök ugyanis mélyről, úgy gyomortájékról fakadóan gyűlölte a vizet. Amin én őszintén csodálkoztam is, hát édes fiam, eddig vízben laktál, mi ütött beléd? De ő csak visított, rákvörösen, feszítve magát, annyira, hogy egyedül nem is mertem belevágni a tisztálkodásba.

Aztán lassan változni kezdett a helyzet. Talán csak én lettem rutinosabb és nyugodtabb, talán neki lett kisebb az afelett érzett csalódása, hogy végül mégiscsak kipenderítették az addig jól megszokott, meleg és védelmező fészkéből. Mindenesetre kezdtek ritkulni a sírások, múlni a hasfájások, és időnként már csak csendesen nézelődött a fürdőkádban. Felvillant az első vigyor, a fogatlan ínyét villantva, először csak a vakvilágba, aztán már egyenesen a szemembe nézve. Olvadtam, mi tagadás.

Lassan, de biztosan tanultuk meg egymást. Ő engem, az apját, és a rokonságot, mi meg őt, a jövevényt, aki már rögvest születése után is erős akarattal bírt, és semmit sem hagyott szó nélkül, ami nem tetszett neki. Ma már értjük, mit akar. Szerencsére.

De utólag visszagondolva, mindig azon mulatok magamban: még hogy a szülés félelmetes? Nekem az volt a fáklyásmenet. A félelmetes a rákövetkező időszak volt! Amit azért nem cserélnék el semmiért, és bármikor újra végigcsinálnám, a mostani tapasztalatommal felvértezve.

Nektek meddig tartott összecsiszolódni és milyen problémákkal szembesültetek a kórházból hazatérve?

Szilágyi Diána, 2011. január 25.

 
 
 

Babanet hozzászólások  
(7 hozzászólás) 

2011 01 25. 14:48
A számból vetted ki a szavakat, amiket a cikkben írsz!!!
Nálunk hasonló a menet, annyival megspékelve, hogy van egy 3.5 éves bátyja, akivel pluszban még foglalkozni kell, mert nem kicsit igényli ő is ebben a korban a törődést.

A babám koraszülött (35 hétre született), és eleve később kezdte a hasfájós tüneteit produkálni (4 hetesen), és volt kétszer is 1-1 hét kimaradás, amikor azt hittem, hogy na akkor ennyi volt, de másnap kezdődött előröl minden. Most tartunk a 14. hétnél, még 3 hét van 4 hónapos koráig. Bízok benne, hogy elmúlik, és nem laktóz érzékenység van a háttérben.

Nekem az a furcsa, hogy az első gyerekem (aki szintén 35 hétre született) nem volt hasfájós, és nagyon szeretett simulni hozzám, mindig behelyezte a kis buksiját a nyakamba, és képes volt ott pihenni órákig. Most meg ez teljesen kimarad a második kisbabámnál. Mindig ficánkol, ugrándozik az ölemben, még sokszor szopizás alatt is. Ritkán engedi el magát, mert mindig a pocakjával van elfoglalva, és olyankor tiszta görcs, befeszíti magát, az ölemben is, akkor is, ha nem sír. Azt nem tudom, hogy ez normális dolog-e.

A fürdéseket megszokta, de két hónapig végig üvöltött minden fürdést. De az utána következő öltöztetést továbbra is nehezen tolerálja, és ha el kezd sírni, már csak a cicin nyugszik meg valamennyire. Olyan érzésem van a simulékony nagyobbik fiam után, mintha nem is érezne engem, mintha nem is érdekelné, hogy ki az anyukája, mindegy, hogy ki kezében van, mindenkinél ugyanolyan nyugtalanul viselkedik, aztán végül megnyugszik, és beájul (bárki kezében). Ez vajon normális dolog, és a hasfajosságának tudható be? Minden hasfájós baba így viselkedik?

Az éjszakáink SZERENCSÉRE nem rosszak, ha lerakom fürdés után (fél 9), 2-4-ig alszik, és utána is sikerül általában könnyedén visszatenni az ágyba és alszik 6-7-ig. Igaz, hogy éjjel is bántja őt a hasa, mivel ébredések előtt képes 20 percet is fészkelődni, nyögdösni, amíg ki nem jön egy puki, ami után már nem alszik vissza, és ekkor kell felvennem etetni. De legalább nem sír. Volt már olyan éjszakánk, hogy nem bántotta a hasa, és reggel 5-kor ébredt, de ez talán kétszer fordult elő.

Jó volt olvasni, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal, és hát nagyon sajnálom, hogy, az egy dolog, hogy mi szülők szenvedünk, de milyen lehet szegény kisbabának, hogy így kezdődik az élete, ezzel van elfoglalva éjjel-nappal.
→ válasz erre
2011 01 25. 20:51
A cikket olvasva megint rá kellett jönnöm hogy én a világ legszerencsésebb anyukája vagyok. Kezdetben mondtam is magamnak és másoknak is hogy az én kisfiam meghálálja a 7 év várakozást és azt hogy mennyit szenvedtem érte. (lombikbaba) Fél éves koráig szabályszerűen egy angyal volt. Sokat aludt, tejem nem volt ezért cumizott. Tejfehérje allergiája van és 8 hetesen sikerült kideríteni addigra már véreset kakilt és nem látszott ki a popója a véres sebektől. A pofija, a bőre száraz, tiszta ekcéma volt és naponta elhasználtunk egy csomag (kb. 30-40 db) pelust annyira ment a hasa a tápitól. De még ekkor sem sírt pedig ha visszagondolok hogy nézett ki a feneke ... még most is sírhatnékom van. Én és anyukám is tejérzékeny. Ha fogyasztunk valamilyen tejes ételt egyből görcsöl a hasunk és futunk a vécére. Képzelem ő mit élhetett át, de egy hangja nem volt. Nem tudom hogy lehet egy kis csöppség ennyire erős. Azóta történtek még ennél durvább dolgok is mint pl. az hogy egy évesen megműtötték a kukiját. Fejlődési rendellenességgel született, a húgycsöve a makk alján volt. Hajnal 5-től délután 4.30-ig nem ehetett és nem ihatott semmit, de még egy molekulát sem az amúgy egy kis zabagép gyerkőc. Szomorúan kérlelt hogy adjak neki de nem tehettem. Én már nem győztem törölni magamról a könnyeket hogy ne hulljon rá, annyira sajnáltam hogy a szívem majdnem megszakadt, de ő nem sírt. Ilyen kis hőst még a kórház sem látott - mint állították. Nagyon büszke voltam rá. Úgy viselkedett mint egy erős felnőtt. Hihetetlen. Pedig itthon azért sokszor van hiszti, nem sírás csak kifejezi az akaratát.
Nagyon eleven, örökmozgó baba, egész nap jön megy és pakol. Sokszor visszasírom a kisbaba korszakot mert tényleg olyan volt mintha a világon sem lett volna. Most már 14 hós, rengeteg a meló vele. Egész napos figyelem és nincs pihenés. De nem érdekel még ha össze is esek a fáradtságtól, ha szalad az egész lakás akkor is vele foglalkozom. Meg is látszik rajta. 1 évvel idősebbnek néz ki mert nagyon magas baba, fejlett, okos kis teremtés.
Tudom milyen hatalmas ajándékot kaptam az ő személyében. Imádom nagyon, ő a mindenem. Persze nem azt mondom hogy nincsenek egyáltalán vele gondok, de eltörpülnek amikor arra gondolok hogy anya lehettem és őt kaptam az égtől. Sokszor én is hulla fáradt vagyok és olyankor nagyobbnak látom a legkisebb problémákat is. Ha éjszaka kelés van pl. betegség miatt az bizony az egész napunkra rányomja a bélyegét. Engem leginkább ez visel meg és az állandó pörgése. Fáradhatatlan a gyerkőc. :-)

Egyébként minden gyerek másképp működik de sokaktól hallottam ugyanezeket a dolgokat amelyek a cikkben szerepeltek. Pl. a barátnőm két házzal odébb is sokat szenvedett a kisfiával. A gyerekeink között két hónap van. Ahogy az én fiam kezdett kijönni a kisangyal szerepéből az ő kisfiával a napok úgy lettek egyre jobbak és jobbak. Most már teljesen átbillent. Áronkával szinte semmi gond nincsen, nagyon jó kisfiú lett.
Az újdonsült anyukáknak kívánok sok kitartást!
Tudom közhely de a lényeg az hogy csak egészség legyen minden csak másodlagos!



→ válasz erre
2011 01 26. 12:07
A fent olvasott cikkek után hálásan gondolok a kisfiammal töltött első 6 hónap megpróbáltatásaira.

Sajnos Manókám is hasfájós volt, egészen a 6. hónap betöltéséig. Már a kórházban is segíteni kellett neki, hogy a szál el tudjon menni tőle. Otthon rengeteget küzdöttem e miatt vele. Egyébként egy jó étvágyú, jó kedélyű gyerkőc volt már akkor is. De a hasfájás nagyon megkínozta. Hasmenés az nem volt. Oly annyira nem, hogy heti 3-4 széklettel oldotta meg a dolgot már az első napoktól kezdve. Rengeteg mindent kipróbáltunk: masszíroztam, tornáztattam a pociját. Teák, cseppek, gyógyvizek. Semmi sem használt. Azután egyszer csak megszűnt. Egyik napról a másikra.

Ezek ellenére sokszor elmondtam, hogy minden anyukának ilyen babát - vagy legalább ilyet - kívánok első gyermeknek. Jó étvággyal cicizett mindig a legelső alkalomtól (szerencsére pont annyi tejem volt, ami neki elég). Nyugodt és türelmes baba volt. Igazi kicsi angyal. 5 napos korától (hasfájósásága ellenére) este 10-től reggel 4-ig végigaludta az éjszakákat. Igaz közben olyan hangosan nyögdécselt, mint egy felnőtt ember.

Mindent hamar kezdett...
5 hónapos korától egyszerűen nem volt hajlandó a pelusba kakálni, ezért 7 hónaposan bilire ültettem. 3 nappal később az éjszaka közepén hangos sírással adta tudtomra, neki gondja van. Sem a cici, sem a cumi nem nyugtatta meg. Végül álmosan nyúltam a bili után. Gyermekem azonnal abbahagyta a sírást, követelőzve nyújtotta érte a kezét. Amint ráültette, elvégezte a nagydolgát. Mire visszacsomagoltam a pelusba, már édesen aludt. Soha többé nem volt hajlandó máshol elvégezni ezt a folyamatot. 1,5 évesen 3000 km-t utaztunk vonattal, pelus nélkül.

Ma lassan 5 éves lesz, középső csoportos nagyfiú. Minden érdekli. Egyetlen problémát a már magzati korban jelentkezett aktív mozgásigény jelenti. Egyszerűen nem lehet annyi lehetőséget biztosítani neki, ami a mozgásigényét levezetné. Nem hiperaktív. Bármivel képes lekötni magát, akár órákra is.

Ő életem legcsodálatosabb ajándéka. Az első perctől így éreztem, még a legnehezebb időszakban, egy átvirrasztott éjszaka után is. Sok egészségügyi problémával kellett megküzdenünk. Jelenleg is gyermekkardiológushoz hordom, mert a szívén a kamra és a pitvar közötti sövényen születéskor volt egy fél centis rés, ami már legutóbb alig mikronnyi nagyságú volt. Azt mondják talán 6 éves koráig kinövi. Néhány hónapos korától asztmás hörghuruttal küzdünk, de ez is kinőhető. Túl vagyunk egy orrmandula műtéten és előtte egy garatmandula műtétnek. Nagyon-nagyon sok éjszakai ébrenléten, ápoláson vagyunk túl. De mégis... Amikor ilyet olvasok, mint a fenti két cikk, akkor azt mondom, ó ezek semmiségek.

Most várjuk a tesót. Remélem, hasonlóan (vagy talán még könnyebben) esünk túl a kezdeti, néha nem is olyan könnyű, de mégis gyönyörű időszakon.

Minden leendő anyukának, és kismamának boldog, egészséges és kiegyensúlyozott kisbabát kívánok!
→ válasz erre
2011 01 26. 12:08
Nem, nem 3000 km-t, csak 300 km-t utaztunk. :)

→ válasz erre
2011 02 03. 11:02
Nekem az első fiam születése tényleg brutálisan rossz élmény marad. Mikor szóba került a tesó elzárkóztam előle, féltem, azok a nagyon rossz élmények jutottak eszembe, amikkel akkor szembesülnöm kellett. Aztán a tesó gondolt egyet és beköltözött a pocakomba, amit nagyon nagy örömmel fogadtam, csak szinte első perctől kezdve a szülés miatt aggódtam. Majd kisebb komplikációk miatt, magánorvoshoz kezdtem járni, és szépen lazult a félelem, egészen addig amíg ki nem derült, hogy az utolsó hetekben nyaralni készül. Na akkor megint rám tört az aggódás, és a mi lesz ha... De megnyugtatott, megadta a helyettese nevét, és telefonszámát, hogy ha bármi történne az ő távolléte alatt nyugodtan hívhatom. Ismét megnyugodtam, majd egy rossz NST, és egy rossz áramlási ultrahang után (elsővel dettó így volt), felküldtek a szülőszobára megfigyelésre.
Szerencsére a férjem ott volt velem végig. A szülésznő csak annyit kérdezett, hogy van-e orvosom, én mondtam, hogy van, hívták is, csak ő jött hozzám, aztán elmagyarázott mindent, hogy mit fog csinálni, és mindent megmagyarázott. Na akkor megnyugodtam, és szép élménnyel távoztam. Az első után nem akartam oda visszamenni, aztán az élet úgy hozta, hogy mégis vissza kell menjek, és talán ha becsúszna a harmadik baba, nem is bánnám.
Az első babámat nem tudtam szoptatni, műtötték is a veséjét, az nagyon embert próbáló időszak volt az életünkben, de a második babámat szoptatom már 5 hónapja, és az összecsiszolódással sem volt semmi baj. Néha aggódtam, hogy elég-e a tejem, meg vajon nem azért sír-e mert éhes, de midig állt mellettem valaki aki biztatott, így jutottunk el idáig!
Szerintem ha valaki fejben eldönti, hogy szoptatni fog, és nem görcsöl rá a dolgokra, ha sír a baba ölbe veszi megnyugtatja, akkor sokkal könnyebb lesz.
Én most a második babámnál kezdtem hordozókendőt használni, és ajánlom mindenkinek! Szuper találmány!

→ válasz erre
2011 02 03. 18:05
Na most mindezt kepzeljetek el ikrekkel es egy 3 eves "nagy"tesoval. :) :) :) Iszonyat megszenvedtem de most hogy a kicsik 3 evesek elmultak elmondhatom hogy megeri es hogy ez csak egy rovid ido az eletunkben, egyszeruen ki kell birni, at kell veszelni! :)
→ válasz erre
2012 06 03. 11:31
Mintha kislányomról írtál volna. Nálunk is a nagyszülők miatt kellett folyamatosan csitítani. Biztos vagyok abban, ha nincs ez a fajta nyomás, sokkal hamarabb átaludta volna az éjszakákat és sokkal kevesebb problémánk lett volna.
→ válasz erre
X
EZT MÁR OLVASTAD?