Nem ismerek magamra!
válogatás a társalgó hozzászólásaiból
2001 november-2002 augusztus

Segítsetek!
Egy teljesen normális anyának tartom magam, nagyon vártam a fiam születését és nagyon boldog vagyok mióta megszületett, imádom, a mindenem!
Most már 4 hónapos, és egyszerûen az utóbbi idõben kétségbe vagyok esve, nem ismerek magamra. Még nem elég ügyes ahhoz, hogy eljátsszon egymagában, ha valamit a kezébe adok leejti vagy nem sikerül úgy fognia, szájába tennie, stb, ahogy Õ szeretné, és azonnal sírni, ordítani kezd. Nem képes egyedül elfoglalni magát még nagyon rövid idõre sem mikor ébren van - márpedig szinte egész nap ébren van - egyfolytában le kell kötni, játszani, foglalkozni kell vele, különben hisztizik. Nagyon szívesen játszom vele, imádom mikor nevet... DE és itt jön a DE: ha elhatározom, hogy márpedig ma mást is képes leszek megcsinálni, elvégezni itthon, nem csak akkor kapkodok, mikor alszik, hanem igenis fogok tudni fõzni netán két fogást is, igenis képes vagyok elvégezni a háztartási munkát, elmosogatni, kiteregetni, stb, hogy ne álljon már mindig romokban a lakás mikor a férjem hazajön... szóval mikor ilyesféle elhatározással kezdek neki a napnak, és azon vagyok, hogy ne csak a gyerekkel foglalkozzak egész nap, akkor annak az a vége, hogy a kisfiam sírógörcsöt kap, én pedig idegrohamot.
Ordibálok a 4 hónapos fiammal, hogy maradjon már csöndben, hagyjon már legalább egy fél órát hogy befejezhessem azt a rohadt mosogatást stb... elõfordult, hogy durván megráztam õt a babakocsiban, mire persze még jobban rázendített. Borzasztóan szégyelltem magam utána, nem gyõztem tõle is bocsánatot kérni, megnyugtatni, vele együtt sírtam. Másnap elhatároztam, hogy csak vele törõdöm, le van tojva a háztartás, fõzés... de annyi idõt sem hagy, hogy én nyugodtan megreggelizhessek, nyavalyog állandóan. Próbálok türelmes lenni, néha úgy örülnék, ha csak egy kicsit ellene egyedül is, de képtelen rá. Fogalmam sincs hol rontottam el, nem kapdostam fel soha azonnal, ha nyöszörgött, de sírni sem hagytam soha ha pl. nem tudott elaludni nem hagytam, hogy álomba sírja magát, felvettem és elaltattam cicin. Csak most nehéz ez az idõszak, tudom, talán ha már ülni tud egyedül és eljátszogat a járókában...
De egyszerûen nem tudom addig hogy bírom ki, néha olyan dühös vagyok rá, hogy megijedek önmagamtól, ráförmedek, durván kapom fel ha "nyivákol", amikor nekem tízféle háztartási munka van félbehagyva, amit be kellene fejeznem. És néha muszáj elvégezni, mikor tudom hogy vendégek jönnek, stb. vannak olyan helyzetek amikor egészen egyszerûen nem hagyhatom ott az elvégzendõ dolgokat. Miután szembenéztem azzal, hogy milyen rettenetes dolog hogy idegbeteg módjára ordítozok a fiammal, aki csak egy pici baba, meg csapkodok, kiabálok, rángatom... hát elképedtem önmagamon, és nagyon szégyenkezem. Elhatároztam, hogy nagyon oda fogok figyelni, és még véletlenül sem emelem fel többet durván, hirtelen, de félek már magamtól. Pedig annyira imádom! Imádom mikor szoptatom, mikor édesen vigyorog, gagyarászik, és fõleg, mikor álmában szuszog... meg tudnám zabálni, nem tudnék élni nélküle, nagyon-nagyon szeretem! Szóval nem vagyok egy betegelméjû vagy gonosz, vagy bármi ilyesmi, csak türelmetlen.
 Vagy az idõ múlásával "belejön" az ember és könnyebb lesz talán? El vagyok keseredve, ha eszembe jut, mennyire megijedt és sírt az én türelmetlenségem és durvaságom miatt, alig tudtam megnyugtatni, akkor már én is vele sírtam, önmagamon elszörnyedve. Mi a baj velem?
Nem ismerek magamra! Mintha nem is én lennék, mikor olyan durván bánok szegénnyel. És annyira megbánom, vádolom magamat, milyen anya vagyok??
Kamélia

A mi fiunk 5-6 hónapos és szerencsére tud valamennyit egyedül is játszani. Különösen ébredés után, amíg ki nem vesszük az ágyból.
De így is elõfordul, hogy pont akkor nem tudja ezt produkálni, amikor nagyon nagy szükségem lenne rá. Akkor tud különösen dühíteni, amikor éppen miatta csinálok valamit, pl. az ágyát húzom, vagy a pelenkáját öblítem, vagy... stb.
Ha a Kedvesem otthon van, akkor jó, mert egyszerre csak egyikünk veszíti el a türelmét, a másik kitart, de sajnos nincs mindig itthon.
Engem az hoz ki legjobban a sodromból, ha minden nyavalygást vált ki ahelyett, hogy megszüntetné, azok is, amiken máskor vigyorog.
Hordozókendõt, kengurut próbáltál már? Ha cipeled, akkor csend van?
Akkor mind a két kezed szabad lesz, egy-két munka van, amit babával a pocakon is meg lehet csinálni.
Ha semmi nem segít, akkor ágyacska, zárt ajtók, hiszen a füldugó nem kényelmes viselet álló nap. Aztán ha csak odamegyek hozzá, arra elhallgat (vagy nem).
Ágyba forgó-zenélõ kütyük? Azt nem kell megfogni.
Feje felett lógatott játékok, hogy elérje? Akkor nem tudja elejteni.
Más ötlet nincs.
De nem vagy egyedül.
Snoopy

Nincsenek a szüleid, vagy valaki a közelben akik néha egy kicsit ki tudnának segíteni? Elvinni sétálni, amíg megcsinálod a házimunkát, és akkor te sem érzed úgy, hogy fut a ház, nyugodtabban tudsz vele foglalkozni? Vagy a hétvégén mikor a férjed otthon van, akkor addig õ foglalkozna vele, amíg te egyebet csinálsz?
Tudom egy 4 hónapos mellett nem nagyon tud az ember ugrálni, fõleg ha még csak anyatejet kap, de néha próbálj meg kimozdulni otthonról egyedül, még ha csak 1/2 órára is. Annyi idõt a férjed is kibír vele, vagy valaki akiben tökéletesen megbízol. Szerintem csak egyszerûen fáradt vagy mert minden szempontból meg akarsz felelni. Jó anya, jó feleség, jó házitündér. Ez egy négy hónapos gyerek mellett nem megy sajnos. De el fog múlni, és szerintem a gyerek is akkor lesz hamarabb nyugodt ha ezt érzi rajtad. Tehát próbálj te kikapcsolódni ha ez lehetséges.
Linett

Ami nálunk ekkora korában teljesen bevált, az a hordozókendõ volt. Magamra kötöttem, csend volt, és tudtam csinálni a dolgomat. Úgy hat hónapos korától egyre jobban el van egyedül, ma már akár egy órát is eljátszik egyedül a szobában, persze fél szemem mindig rajta.
De még ma is vannak rossz napjai, és ha ez egybeesik az én rossz napommal, az pokol.
Emberbõl vagy, ez itt a "gond", nem más. Neked is lehet rossz perced, de ettõl még nem vagy rossz anyuka. Ha állandóan nyugis lennél, vagyis úgy csinálnál, sokkal rosszabb lenne, mert a gyerek érezné, hogy valami nem stimmel, a viselkedésed más, ez meg megzavarná. Szóval jogod van kibukni. Bár az igaz, hogy a rázás nem a legjobb, de egy kis kiabálás még talán belefér. Én egyszer a szekrényajtót ütöttem szét dühömben, na ezen kezdett el nevetni. Máskor meg a kisasztalt csaptam a földhöz mérgemben, és akkor attól lett jókedve, holott addig semmi nem volt jó neki.
Sõt, félve, és szégyenkezve, de bevallom, volt, hogy már megsuhintottam tehetetlenségemben a popóját is. Szerencsére ott van a pelus, de akkor is. Nekem is iszonyú lelkiismeret-furdalásom volt tõle, de most fokozottabban nevelem magam az önuralomra.
Dia

A legfontosabb, hogy tudd, messze nem vagy ezzel egyedül, nem vagy ettõl rossz anya. Sok olyan baba van, aki a tiédhez hasonló. Az én elsõ fiam is ilyen volt, ma már egyszerûen azt mondom: többemberes baba volt. Emlékszem, fésülködni nem volt idõm tõle (hosszú hajam volt). A reggeli vajas kenyeremet babával a kézben ettem meg. Ha tanulnom kellett, a fiam közben a vállamon "lógott". Fél nap fel alá sétáltunk a lakásban, mert így volt csöndben. Mivel rengeteget volt kézben a mozgásfejlõdése sem volt túl gyors, 6 hó is elmúlt mire hasra fordult, mászni nem is akart és mi rengeteget kínlódtunk, vártuk, mikor lesz már akkora, hogy ezt vagy azt meg tudja csinálni, hittük, hogy onnan majd egy csapásra megváltoznak a dolgok. Így aztán még elégedetlenebbek voltunk (mért nem tudja már megfogni? mért nem hajlandó már mászni?) és a dolog csak visszacsatolódott. A rossz anya vagyok érzés mellé a miért pont az én gyerekem ilyen érzés is párosult.
El kell fogadni, hogy vannak ilyen babák és kész. De ezekben a babákban is rengeteg öröm van, hisz a sok foglalkozás miatt más területeken gyorsabban fejlõõdnek, megszokják és igénylik a verseket, meséket, hamar tanulnak meg beszélni.
A többiek már sok hasznos gondolatot írtak. Semmiképp ne akarj nagy rendet, sok fogásos ételeket, sõt szerintem vendégek se jöjjenek, pontosabban jöjjenek, de számoljanak vele, hogy neked kisbabád van, és hozzák õk a kaját, avagy segítsenek be az elkészítésében! Használj ki minden lehetséges segítséget! Próbálj meg kimozdulni, ha sikerül valakire ráhagyni õt, már egy félórás csavargás is hatalmas erõt ad a folytatáshoz. A legfontosabb pedig, próbáld a pozitív oldalát nézni a dolgoknak, élvezni, hogy kisbabád van, hogy ringathatod, dajkálhatod, és ne törõdj (amennyire lehet) a gondokkal!
Valóban könnyebb lesz, ahogy egyre több minden érdekli, majd észre veszed, hogy jé, ma csak x-szer sírt, avagy volt olyan nap, amit sikerült sírás nélkül átvészelni. De egyelõre neki rád van szüksége, és ez még sokáig így lesz.
Ildi

Egyébként a párom nem szól egyáltalán a rendetlenségért, sõt ha megkérem valamire, maga is megcsinálja (mosogatást azért nem vállal!).
De tudom hogy jobban szeret úgy hazajönni ha rend és finom étel várja, ha megtalálja a lakásban amit keres, ha meghitt hangulat van és nem felfordulás, csapzott feleség... Hisz rengeteget dolgozik, fáradtan ér haza, és nem akarom hogy azt érezze, teljesen háttérbe szorul a gyerek mögött.
De ha úgy alakul, hogy nem volt idõm a konyhában tündérkedni, akkor megeszi amit hideget talál a hûtõben, vagy csinál magának szendvicset. Hála az égnek "bármit" megeszik, nincsenek extra elvárásai - de ez nem azt jelenti, hogy ne járjak a kedvében ha lehet, hisz nagyon megérdemli, Õ a világ legjobb férje!
Kamélia

Tudom, hogy nem leszek népszerû, ha leírom, de az az igazság, hogy mindig megijedek egy kicsit, ha azt olvasom, hogy egy kicsi babával a négy fal közé zárt anyuka attól fél, hogy a férje mérges lesz, ha beszámol neki a problémáiról. Ahogy a leírtakat olvasom, Kamélia férje sem valami despota, aki elvárja, hogy a meleg kétfogásos vacsora stb.,(persze örül neki, és ez érthetõ), tehát én megkockáztatom: néha ki kellene sírni a vállán magad, Kamélia. Nagyon félõ ugyanis, hogyha ez az elfojtás állandósul, akkor az egyszer robbanni fog ("mert én évekig otthon a gyerekkel, és nem szóltam, és te meg azt sem teszed meg hogy..." típusú kitörésekben). Miért ne lehetne a nagyon elfoglalt férj is részese egy kissé a felesége szintén elfoglalt napjainak? Gondolom õ is elmeséli a napját, mi történt vele, mi bántja, mi idegesítette fel? Nagyon nehéz idõszakban vagyunk mi is, kicsi gyerekes anyák, nem gondolom, hogy többet kellene magunkra vállalni, mint amire képesek vagyunk. Mondom ezt úgy, hogy nem ismerem Kamélia körülményeit, és úgy, hogy nagyon kedvesnek találom, hogy ennyire fontos neki a párja. De Kamélia, ez kettõtök kicsi gyereke, ne szenvedjen hátrányt azért, mert az anyukája ennyire szereti az apukáját...
Eliza

Az én módszerem a következõ volt (leszokás). Odaálltam a tükör elé, vagy csak odabújtam a pici mellé, és ránézve azon gondolkodtam, hogy Õ milyen pici és törékeny és kiszolgáltatott, és hogy milyen vagyok én, nagy, önálló, ideges, fáradt. Aztán azon gondolkodtam, hogy milyen kevés az életünkbõl az a pár hónap, amíg "sok gond" van a gyerek körül. De hisz éppen ezért vagyunk vele, Õ a legfontosabb. A gyerek viselkedése mindig visszaadja a szülõ viselkedését. Idegbajos szülõnek ideges a gyereke is. Sír, nyûgös, hisztis, stb. A szülõ pedig nem érti miért, pedig neki épp elég más baja van. Próbáld ki, csak gondolkodj el, és semmi sem olyan visszahozhatatlan mint ez az idõ, ezt semmikor sem tudod bepótolni, a házimunkát igen. Ja, felejtsd el a reklámok sugározta képet, élõben nincs olyan anyuka..
Zsomimama

Kamélia, azt hiszem már minden elhangzott ami fontos (én is átéltem amit Te és valszeg mindenki más is) csak egyet tennék hozzá Ne legyen hosszan lelkifurdalásd ha néa elszakad a céna. A gyerekednek így vagy autentikus. Lehetetlen mindig kedvesnek, megértõnek, türelmesnek, jónak stb lenni. Emberbõl vagy és ezt meg kell magadnak bocsátani. A pici babák olyan értetlenek tudnak lenni néha.  Az ember a lelkét kiteszi és csak visítanak ...
De akkor is te vagy a legjobb anyuka a számára a világon.
Persze nem azt mondom hogy durvának lenni egy pici csecsemõvel (nagyon súlyosan kárt is lehet benne okozni de ezt ne vedd most magadra) megbocsátható, de egyszer (kvázi mint egy lecke amely nem ismétlõdik) azért nem a világ vége.
Idi

Tudom, hogy nem igazán leszek népszerû ezen a topicon, de nem tudom megállni, hogy le ne írjam a véleményemet. Elõször is azzal kezdem, hogy én is egy 4 és fél hónapos kisfiú anyukája vagyok, a férjem reggel 8-tól este 9-10 ig dolgozik, teljesen rendszertelenül, egy-egy órás szünetekkel. Tehát egyedül vagyok itthon a kisfiammal, a férjem teljesen kiszámíthatatlanul van velünk. Tudom, mi a fáradtság, a házimunka felhalmozódása, stb. Ettõl függetlenül úgy gondolom, hogy egy ilyen kis gyerekkel ordítozni, netán megrázni, vagy egyéb módon bántani megbocsáthatatlan bûn. Felelõsségteljes, lelkiismeretes anyuka ilyet nem tesz. A gyereknek még mindig jobb, ha hagyják sírni, mintha bántanák. Szóval, Kamélia a sok jó tanács mellé még hadd adjak egyet: ha mérges vagy, és úgy érzed, hogy ordítanál inkább ne is menj a babád közelébe. Attól nem lehet nagy baja. De ha megrázod, vagy netán megütöd vagy "csak" ordítozol, akkor nem csak a lelkét teszed tönkre, de még a testi épségében is kárt tehetsz. Mit szólnál hozzá, ha maradandó sérülést okoznál a gyerekednek? Erre gondolj, és jusson eszedbe, hogy az a pici baba még nem tud védekezni. Olyannal ordítozz, aki vissza tud vágni, mert az a fair.
Bocsánat, ha valakit megbántottam, de nagyon kikívánkozott a mondanivalóm.
Melinda

Abban igazad van, hogy egy pici gyerekben kárt tenni megbocsáthatatlan bûn. Természetesen soha nem lennék rá képes, bármilyen mérges is vagyok, attól még intelligens ember maradok és nem állat. Ember vagyok, emberi módon pedig hibázhatok, de azért akkorát nem, amekkorára Te célzol. Azt hiszem az, ha valaki egyszer kijön a sodrából, és kiabál egy sort, talán még elnézhetõ, fõleg ha higgadtan átgondolja, és nagyon bántja utána az eset a lelkiismeretét. És ha tanul ebbõl a hibából, és többet el sem követi, akkor azt mondhatjuk, hogy még hasznos is volt.
Nem vagyok vadállat, hogy távol kellene magam tartanom a fiamtól. Azért köszönöm a figyelmeztetést.
Kamélia

Te még sosem voltál dühös, és mindig ugyanolyan nyugodt és kedves hangon beszéltél a kisfiaddal? Ha igen, akkor szerintem egy kivételesen jó kisfiú kivételesen jó anyukája lehetsz...
Azt ugyan nem tudom, hogy Kamélia mennyire "durván" kiabált, stb. de szerintem azok a kismamák vannak többen, akiknek már volt lelkifurdalásuk amiatt, hogy nem voltak elég türelmesek a gyerekükkel. És ha lelkifurdalásuk volt, akkor már tettek is valamit a probléma megoldásáért.
Kriszta

A türelmetlenség, fáradtság ellen nagyon jó az, ha az embernek hetente egyszer-kétszer van segítsége. Ha tudtok találni egy jó babysittert vagy nagymamát... A nagyobbik lányom kilenc hónapos volt, amikor találtunk egy szuper babysittert, hetente egyszer el tudok menni egyedül egy pár órára (nagyon jó a szabadság), egyszer pedig a férjemmel estézünk kettesben. Mindig napokra feltöltõdik az ember.
Andi

Kamélia, Te tarts inkább kutyát, vagy macskát, esetleg Barbie-babát! Ha unod, a sarokba rugdoshatod. Nekem is van csemetém, vele sem könnyebb, de nekem eszembe nem jutna , hogy úgy kiforduljak magamból. Ez fizikai-szellemi-érzelmi stabilitás/ ill. annak hiánya/kérdése. Az emberek teherbíró képességének a határa nagyon széles, de egy bizonyos szint alatt ne vállaljon gyereket az ember lyánya...
Mindegyki

Olvastam valahol, és nagyon igaznak találom, hogy amikor úgy érzed, nem bírod cérnával, gondolj arra, hogy a bébi nem azért nyûgös vagy ordít, hogy téged idegesítsen, hanem valami hiányzik neki, vagy éppen vmi baj van. Ez mindig le tud csendesíteni.
Egy gyakorlati jó tanács: nálam nagyon jól bevált, hogy nem este, hanem délelõtt fürdetem a fiamat. Fürcsi után mindig álmos, így 1-1,5 óra nyugalomra számíthatok utána, ez elég a házimunkára, apróbb teendõk elvégzésére, esetleg egy kis kikapcsolódásra.
Móni

A férjem csak akkor hitte el, hogy nem én írtam a leveled, mikor megnézte a dátumot. Ugyanebben a cipõõben járok én is. Benedek most 5 és fél hónapos. Remélem késõbb könnyebb lesz. Elolvastam az összes levelet, amit neked írtak, hisz akár nekem is szólhattak volna. Köszönöm, hogy megírtad helyettem, és köszönöm a sok-sok bátorító levelet. A férjemmel együtt olvastam el, most már õ is rádöbbent, milyen nehéz az anyaság. Nálunk minden ugyanaz, mint nálatok. Az esték is ilyenek. Apuci behozza a fürdõvizet, én fürdetek, õ számítógépezik. De most megfogadtuk, minden másképp lesz. Én is arra fogok gondolni, hogy õ egy védtelen, akit imádunk nagyon. És nem azért sír, hogy engem idegesítsen. Köszönöm mindenkinek, aki csak írt ebben a topicban, a sok bátorítást. Annyira jó tudni, hogy nem vagyok egyedül. És nem vagyok a világ legrosszabb anyukája. Köszönöm.
Éva

Minden anyukával elõfordulhat, hogy kicsit idegesebb, vagy kevésbé toleráns gyermekével néha. Szerintem ez nem fog megszûnni, akármilyen idõs is a csemete. Mindig lehetnek olyan pillanatok, amikor az ember olyat tesz, amit késõbb megbán. (fenékre verés, pofon, stb.) Ez nálam is elõfordult már nem egyszer, pedig az én gyerkõcöm már 3 éves. Igaz, nálunk kb. másfél éves korában kezdõdött, hogy fel tudott mérgesíteni úgy igazán. Ha a fenekére csapok, abban a pillanatban már meg is bánom, és nagyon sajnálom õt! Egybõl arra gondolok, milyen anya vagyok én, nem is való nekem gyerek! Pedig már a másodikat tervezzük a párommal, de néha tényleg azzal akarom megbüntetni magam, hogy inkább ne legyen még egy. Pedig mindig kettõt akartam, de tessék, még eggyel sem tudok olyan lenni amilyen szeretnék. Az a baj, hogy nagyon hirtelen haragú vagyok, nagyon sokáig tûrök aztán meg kirobbanok mint egy vulkán. Ma is pl. átjött a szomszéd gyerek, aki kisebb nála. Õ minden játékot elvesz a kicsitõl, mindig az kell neki ami a vendégnél van. Elveszi és azután még cukkolja is a kicsit, mutogatja neki, de nem adja oda stb. Kb. 1 órán át ment a mûsor. Add vissza neki, nem nálad volt, most a kicsit is engedd játszani, ne vedd el tõle. Késõbb: ha még egyszer meglátom, hogy elveszed mérges leszek, nagyon csúnya dolog, ne csináld többet! Vég nélkül. 1 óra után, már az jött, hogy csapok a fenekedre ha még egyszer..... aztán csaptam is! Nem is kicsit! Nem is egyet! Aztán beraktam a szobájába, de inkább belöktem! El is esett. Abban a pillanatban megbántam! A szomszéd gyereket hazavittem. (Szegénynek az anyja éppen hajat szeretett volna festeni.) Nagyon szégyellem magam. Most légyszi ne gyertek azzal, hogy kárt teszek benne, mert azért ANNYIRA nem kapott ki! (10 perc múlva megnéztem a fenekét és semmi se látszott rajta.) Az biztos! De ez se kellett volna, hogy megtörténjen, ha van önuralmam, vagy más ötletem. Van aki azt mondja, inkább most kell egy kicsit helyretenni néha, mint tizenévesen amikor már késõ. Nem tudom. Engem soha nem vertek meg, egész életemben kb. 5 pofont kaptam a szüleimtõl. Az én gyerekemet viszont nem lehet meggyõzni máshogy arról, ki a fõnök. Nem tudom mit tegyek......
Bocs, de nem merem aláírni.
XY.

A legjobb barátnõm lánya szintén 3 éves. Dackorszakban van, borzasztó rossz, irigy, gonoszkodik, pimasz, szófogadatlan. Pedig a szülei okos, értelmes, nagyon jó emberek! Nem lehet tudni melyik õs vére ütközött ki a kislányon, de borzasztó elviselhetetlen tud lenni. Az öccsét, aki 7 hónapos, fojtogatja, ha az anyja nem néz oda, megüti, hozzávágja a játékokat, stb.. ha más gyerek van náluk, õ is elvesz tõle mindent, irigy... ha az anyja szoptatja a kicsit, tudja hogy most nem tud mit tenni ellene, nem tud felugrálni hogy megakadályozza, és így az orra elõtt pakolja ki a szekrényeket, szórja szét a kaját a hûtõbõl, borogatja ki a virágcserepeket, szétkeni a drága krémeket a bútorokon... nem lehet vele mit kezdeni! Mikor az anyja a sok rászólást, kiabálást, fegyelmezést, fenyegetést már nem bírja, a fenekére csap, belöki a szobájába - én ezt látom mikor náluk vagyok, és még így is csodálom az anyát, hogy képes eddig bírni idegekkel, türelemmel. Aztán a kislány a szobájában a szõnyeg közepére pisil, vagy az ágyra... és az anyja zokog, mert tudja, a lánya (aki régóta szobatiszta és éjjel sem pisil be) ezt azért csinálja mert lelkileg nem tudja feldolgozni hogy a kisöccsére egyetlen rossz szót, kiabálást nem hall soha, õt meg folyton szidják, bántják, bezárják... és az anya emiatt is ki van borulva, hogy milyen lelki sérüléseket okoz ezzel a lányának, de mégsem tudja mit tehetne hogy hatással tudjon rá lenni valahogy.
Katus

Magamra ismertem legjobb barátnõd 3 éves "átok rossz" kislányában: én anyám elmondása alapján ugyancsak fojtogattam és a fejét ütöttem a 2 napos húgomnak, én 2 éves voltam. Engem is állandóan bezártak, eltiltottak mindentõl és csak szidtak: azóta is én vagyok az "agresszív fekete báránya" a családnak.
Sajnos azóta rengeteget kellett "dolgoznom magamon" más okok miatt is (pszichiáter, tudatmódosító technikák, stb.), ahol feljöttek az emlékek. Konkrétan visszaemlékeztem, hogy meg akartam ölni a húgomat, ugyanis az õ megszületésével én kiûzettem a paradicsomból, ergo meg akartam szüntetni a jelenlétét. A pszichiáter szerint nagyon brutálisan bántak el velem, mert egy gyereket NEM szabad bezárni és állandóan szidni. Azt ajánlom, hogy nagyon sürgõsen keressenek fel egy gyerekpszichológust és kövessék a tanácsait, mert ez a módszer egy életre elmérgesítheti a helyzetet, mint tette nálunk. Mert az a tény, hogy a "kicsi" mindig is kicsi marad, õ pedig a nagy, akire már nincs ideje a szüleinek, nem fog soha megváltozni, tehát folyamatosan generálja a problémákat késõbb is.
Ami nekem akkor 2 éves koromtól hiányzott az életembõl, az a CSAK rám figyelés hiánya volt legalább naponta 2-3 órát, amikor azt érezhettem volna, hogy csak ÉN vagyok a fontos anyának/apának. Illetve az, hogy a folyamatos negatív üzenetek helyett a szeretet pozitív üzenetét kellett volna kapnom. Lehet, hogy elsõ pillanatra hülyeségnek hangzik, de egy gyerek nem tudja ab ovo, hogy õt szeretik, hiszen ezt csak akkor hiszi el, ha ez tettekben/beszédben kifejezõdik. Ha nem fejezõdik ki, akkor úgy érzi, nem szeretik, pedig a szülei azt hiszik, hogy õk most is ugyanúgy szeretik. Pedig nem. Gyerekkorban a szeretet egyenlõ a csak a gyerekre fordított idõvel (játék, mese, beszélgetés, séta, stb.), a valódi figyelemmel, és szavakba öntött pozitív visszacsatolással naponta folyamatosan ("nagyon ügyes/okos/szép/stb. vagy, nagyon büszke vagyok rád, nagyon szeretlek"), akkor is ha nem pontosan olyan "jó", mint ahogy azt elvárnánk. A feltétel nélküli elfogadottság érzése minden ember, így a gyerekek leghõbb vágya is. Ha ezt nem kapja meg egy gyerek, akkor elkezd átkozottul rosszul viselkedni, hogy mindenképpen felhívja magára a figyelmet, mert a semminél a negatív figyelem (szidalmazás) is jobb.
Emese

Mi is úgy érezzük a férjemmel, hogy néha nem tudunk egy-egy dá-dá nélkül rendet vagy csendet teremteni. Három gyerekünk van, a két nagyobb fiú, 6 és 4 1/2 évesek. A nagyobb piciként nem volt féltékeny, túl kicsi volt a korkülönbség. Most a 10 hónapos húgukat imádják, akarattal nem ártanának neki, sõt egymást figyelmeztetik, ha a másik valami "veszélyeset" készül csinálni.
Nálunk a gondok ott vannak, hogy önálló, és felelõsen döntést hozó, szabad felnõtteket akarunk belõlük nevelni, és nagyon nehéz egy egészséges egyensúlyt teremteni a liberális nevelés és a gyerek érdekében történõ szigor között. És ha ez még nem lenne elég: minden normális, okos gyerek rájön, hogy mit vívódik az a szülõ, és juszt is ki akarja próbálni, hogy hátha elmehet még messzebbre.... Nem eredendõ rosszaság, nem figyelemhiány, egyszerûen a saját hatalmának a megtapasztalása. Nem hiszik el, hogy a fõõnökök még mindig mi vagyunk. Tegnap még mi voltunk, de lehet, hogy ma már nem. És ki kell próbálni. És addig kell feszíteni a húrt, amíg nem marad más hátra, mint (nem hirtelen felindulásból, és mindig megfelelõ figyelmeztetés után) a dá-dá. Popsira, vagy kézre. És mi is szégyeljük magunkat, és megfogadjuk, hogy ezentúól szinte soha...., és akkor körülnézünk és... 10 másodperces üvöltés után a gyerek mint egy kisangyal játszik. És helyreállt a világ rendje. Még mindig a szülõ a fõnök. Na, ekkor rémülünk meg igazán. Hogy a dá-dá MÛKÖDIK. A francba. Mert akkor milyen világrendet is közvetítek nekik?
De egyetértek abban, hogy tinédzserkorban késõ. Nem minden, de sok minden.
Engem életemben egyszer vertek meg, akkor sem nagyon. Apám velünk, gyerekekkel soha nem kiabált, anyukám is csak ritkán. Nálunk lelki és pszichológiai terror ment. Azt nem kívánom senkinek. Amikor egy nézésbõl tudtam, hogy most minimum fél napra jobb, ha eltûnök a szobámba..... És évek kellettek, hogy megtanuljam, hogy miért ne akarjak mindig jó kislány lenni...
 "Magányos" Szilvi

Nehéz ügy, de bizony van olyan mikor nem tehetsz mást. Én bevallom, Zozi kezére már csaptam rá, mert tehetetlen voltam. Volt hogy bezavartam a szobába, de õ még kicsi az ilyen lelkizõs dolgokhoz- hiába küldöm a gondolkodóba. Volt hogy bezavartam, rácsuktam az ajtót, õ meg elõvette a játékait, és lazán játszadozott. Így azonban nem tanulja meg a nem szabadot. És vannak olyan dolgok, amikor nincs pardon, pl. hogy a csecsemõ kistestvért nem szabad bántani, vagy hogy nem szabad felmászni és kinyitni az ablakot, vagy kiszaladni, kimotorozni az utca közepére szétnézés nélkül. Idõ kell amíg megérti hogy miért kell erre vigyázni. Szóval lehet hogy önmentegetés, de úgy gondolom néha bizony kell az a kézrepacsi. Én a legvégsõ esetben adtam csak a kezére. Amíg lehet ezt kerülöm. Így azonban tudja, hogy ha már kézreütés akkor az nagyon rossz dolog. Félreértés ne essék, nem bántalmazom a gyerekemet rendszeresen.
Zorkanya

Én is voltam egyedül, türelmetlenül egy 13 hónapos és egy 2 hetes baba anyukájaként egy alkoholista apával egybezárva. Én is volt, hogy kiborultam, kiabáltam, sírtam. Nem tudtam segíteni a fiamnak, amikor sírt, mert nem tudtam, miért sír. Talán mert ingerült voltam... Csak ismételni tudom a legtöbb elõttem szólót.
De valamit hadd tegyek hozzá: ha valaki most ilyen gonddal küzd, ne szégyelljen felkeresni egy pszichológust. Annyira sokat tud segíteni! A legtöbb esetben meg lehet oldani ezt a problémát szakember segítsége nélkül is, de hamarabb megy vele, és olyan jól esik! Én nem vagyok pszichológus, de amikor úgy éreztem, hogy segítségre van szükségem, elmentem, hála Istennek egy nagyszerû emberbe botlottam, és el sem tudom mondani, mennyi problémát segített és segít megoldani a mai napig is. (Nem csak a hülyék járnak pszichológushoz!!!!!! Én, jelentem, teljesen normális vagyok, teljesen stabil személyiségnek ismernek, depressziós sem vagyok, vidám, felszabadult, extrovertált, szóval soha nem gondolnátok, ha személyesen ismernétek, hogy pszichológushoz járok.)
Virág

Utálom magam, amiért sokszor türelmetlen vagyok az azóta 6 hónapos fiammal. Olyan tudok lenni, mint a legelsõ levél írója Kamélia. Jó tudni, hogy nem vagyok egyedül ezzel a problémával. Én is végigbõgtem az összes levelet, annyira magamra ismertem. Sírtam egyrészt amiatt, amilyen vagyok, másrészt kicsit a megkönnyebbülés miatt, hogy mások is vannak így. Azóta próbálok nagyon türelmes lenni. sajnos nem mindig sikerül.
Az én fiam is olyan, mint a Katusé. Igazi kétemberes. A baj csak az, hogy napközben egyedül vagyok. Igazi örökmozgó. Ül, áll, négykézláb mászik, mégsem köti le magát. Pedig mehet az egész lakásban. Most akarunk venni egy bébikompot, talán jobban el lesz benne.
Türelmetlen anyukák!! Bátorítsuk egymást!!
Annyira szerettem volna tökéletes anyuka lenni, erre lám, már az elsõ félévben kifogott rajtam. 
S.Éva

 A várandóssággal együtt járó fáradtság, gyengeség nem tett jót nekem a fiam pedig - mintha megérezte volna, hogy nemsokára osztoznia kell rajtam - egyre anyásabb, bújósabb, ölbekéreckedõsebb mostanában! Ami nem mindig megy, pl. fõzés, mosogatás közben, ilyenkor a lábamba csimpaszkodva csüng rajtam és folyamatosan nyafog, nyafog, nyafog, nyafog, nyafog, nyafog, nyafog, nyafog és nyafog! Aztán hisztizik! Amit nagyon nehéz hallgatni... ilyenkor leteszem amit épp csinálok és vele foglalkozom - ha lehetséges. De nem mindig lehetséges pl. ha idõre készen kell lennem mert indulunk valahova, vagy ha a fõzés nem olyan hogy ott lehet hagyni félbe az ételt. Egyedül gyakran hisztizik játszás közben mert unja a játékait, vagy éppen nem gurul úgy a kisautó ahogy õ szeretné, stb. Sokszor hagyom halomba a házimunkát és vele játszom, de néha olyan fáradtság tör rám, hogy csak ülök és meredek elõre, arra gondolva de jó lenne ledõlni és aludni õ meg közben sír, nyûglõdik, és még ahhoz sincs erõm, hogy valamit kezdjek vele... közben az idegeimet tépi a nyûglõdésével...
Megfogadtam hogy ha alszik napközben a fiam, akkor én is aludni fogok addig. De aztán az õ érdekében inkább míg alszik gyorsan ötféle házimunkába fogok, hogy mikor felébred, vele foglalkozhassak. Hát így zajlanak a napjaink. A kistestvért terveztük, nagyon várom, de félek is, hogy fogom bírni, hisz a nagyobbik is még csak alig múlik másfél éves mire megszületik a kicsi.
Az is elõfordult mostanában hogy lekevertem neki egy pofont, de csak kicsit, inkább olyan meglegyintés volt, mikor nagyon kihozott a sodromból a hisztérikus, akaratos viselkedésével. Pl. mikor nyavalygott, meg akartam nyugtatni, vittem neki egy pohárban innivalót mert azt gondoltam azért nyûglõdik mert szomjas, erre kiverte a kezembõl, nem véletlenül, hanem direkt! És az a legrosszabb, hogy tudom hogy a várandósság alatt természetes a hirtelen hangulatváltás és érzékenység, ami ezt okozza, de nem akarom hogy rajta csattanjon már most a második baba jelenléte... Elég összevissza fogalmaztam, remélem értitek.
De nagyon ritka az ilyen konfliktus, általában majd' megzabálom, összevissza puszilgatom, ölelgetem, imádom! Nagyon büszke vagyok rá hogy ilyen okos, szép és õ is rajong értem, átöleli a nyakam, hozzám bújik, puszilgat! Ezért nem értem magam mért tudok rá annyira haragudni mikor hisztizik, akaratoskodik.. pedig a következõ pillanatban meg odavagyok érte, úgy szeretem mint senkit a világon! Olyan rossz haragudni rá, néha nem tudom féken tartani magam hogy legszívesebben lekevernék neki egy jó nagyot, és ha a megfelelõ idegállapotomban talál, akkor meg is teszem egyszerûen nem gondolkodom elõtte, felmegy a pumpa és valamit tennem kell. Legtöbbször odacsapok az asztalra, vagy a sarokba dobok valamit (nem törékenyt), vagy becsapom az ajtót vagy kiabálok egy nagyot, de ha éppen a kezem között van, akkor elõfordul hogy megszorítom a karját szegénynek, amit azonnal megbánok utána.
Megbánom, túlteszem magam rajta, és igyekszem jóvátenni, csak vele foglalkozni. Lelkifurdalásom nincs, mert azt gondolom más sem bírná, ember vagyok, és nem okoztam neki ezzel semmi bajt. Mindig azt mondom magamnak, többé nem fordul elõ, uralkodni fogok magamon, nincs meglegyintés, nincs megszorítás. De néha mégis így sikerül.
Csak az arányokat hogy szemléltessem, ez az elmúlt 2 hónapban hetente 1-szer fordult elõ átlagosan, hogy hirtelen indulatból bántottam.
Még mindig teljesen normálisnak, és ráadásul még jó anyának is tartom magam, bár most hogy leírtam a gyengeségem, szégyenkezem is egy kicsit.
Remélem senki nem fog olyan tanácsot írni hogy vegyek egy kutyát és rugdossam...
Kamélia

Engem az döbbentett meg a fenti levélbem, hogy Kismama azt írja,hogy NINCS is lelkiismeret furdalása...
Nem akarlak ijesztgetni, de ha már most kezet emelsz az ártatlan, és védekezésre képtelen pici gyermekedre, mi jöhet még késõbb?
Nem gondoltál esetleg arra, hogy szakember segítségét kérjed? Én, mint kívulálló, egyáltalán nem látom olyan megnyugtatónak a helyzetet.
Doki

Abban tökéletesen egyetértünk, hogy nem jó a gyermekedet bántani. Sehogy.
De aki azt mondja, hogy soha, de soha nem jött még ki a sodrából, nem érzett dühöt, nem idegesítette a gyermeke, és nem érezte úgy, hogy most ha nem hagyja abba azonnal akkor nem is tudja mit csinál vele- az egyszerûen hazudik.
Jómagam is átmentem valami hasonlón. Nem hazudok, nagyon nehéz volt, de késõbb könnyebb lesz meglátod. Én is sokat kiabáltam, néha rácsaptam a nagyobbik fenekére, és bizony nekem is volt olyan hogy tehetetlen dühömben megráztam. Szörnyû érzés, iszonyatos lelkiismeret furdalással, és nagyon tehetetlen vagy, mert tudod hogy rosszat csinálsz. Én nagyon sokat sírtam, hisztiztem, dühöngtem, és bizony a párom csak döbbenten állt az új énem elõtt. Nagyon nehéz volt, de idõvel könnyebb lett.
Nem gondolom hogy rossz anya lennél, és azt sem hinném hogy bárkinek joga lenne téged a történtek miatt sértegetni, bár tény és való: nem jó egy gyereket bántani.
Nagyon sokat beszélgettem errõl anyákkal a játszótéren, hogy bántották-e valaha a gyermeküket. Persze sokat nem is kellett kérdezni- mert számtalanszor látom hogy okkal ok nélkül szájon vágják a gyereket, vagy arcon ütik, fejen vágják. Az én értékrendemben a legdühösebb megengedett kirohanás is a fenékre csapás, vagy a kézre csapás volt. Két dolog miatt érzek ma is mélységesen lekiismeret furdalást, és bizony összeszorul a gyomrom ha rágondolok: egyszer a fejére ütöttem a gyerekemnek, és egyszer nagyon megráztam. Akkor azt gondoltam: ennyire nem süllyedhettem le, és napokig nem tudtam úgy amolyan böcsületesen a szemébe nézni a gyerekemnek, hiába kértem tõle azonnal bocsánatot. Mikor megráztam akkor sírva fakadtam, és együtt sírtunk, soha, de soha ne élje azt át senki.
A türelemrõl meg annyit, ismerek olyan anyukát akinek 100x rosszabb, elviselhetetlenebb gyereke van mint nekem, mégis iszonyatos türelemmel bánik velük, de ismerek olyant is, aki a legkisebb - az általa elvárt viselkedéstõl való eltérést is dührohammal, agresszivitással veszi, és a legkisebb hibáért üti a gyereket. Van aki csak otthon, van aki nyíltan az utcán, játszótéren is. A tûréshatár mindenkinél más, de bizonyos technikákkal ezen lehet javítani.
Most névtelen

A bántásról meg annyit hogy rendszeresíthetnél üvegpoharat vagy valami törékenyt, amit mondjuk a kádba hajítasz ha dühös vagy. Akkorát szól, hogy nagyon sok energiát levezet. Vagy tépj szét egy textilpelust. De ne a babát bántsd. Õ sem akar téged bántani, csak problémái vannak.
Ezt az összetörõsdit én csináltam és bevált. Vázákat vagdostam a falnak. Mondjuk kb háromszor volt rá példa, de akkor nagyon sokat segített. A végén már komikus volt ahogy gyûlt a cserép az íróasztal mögött.
Nem lennék meglepve ha te is azért lennél hirtelen haragú, mert a mamád feszült volt csecsemõ korodban. Kíméld meg a babádat az ilyen traumáktól. Meg magadat is. Ha meg a férjed nem hagyná hogy ne ragyogjon a ház, akkor magyarázd meg neki, hogy egy baba egész embert kíván, ha jól akarod csinálni. Sajnos a háztartás is. Márpedig ahogy olvasom szerinted is a baba a fontosabb.
Zsunya

Anyukák! Nagyon kírlek Benneteket, ne bántsátok azokat a picurka babákat! Fõleg ne rázzátok õket!!!
Itt az USA-ban, ha bizonyítékot találnak rá (kórházi látlelet, videofelvétel, stb) nagyon súlyosan MEGBÜNTETIK a szülõt (vagy bárkit, aki bántalmazza a gyereket). Rita

A gyerekeket nem szabad megrázni, erre figyeljetek, és szóljatok mindenkinek, ha ilyet láttok. Létezik az ún. megrázott gyerek szindróma. A lényeg, hogy súlyos agykárosodást okozhat. Ilyen károsodást okozhat, ha a babát durván ledobják a kiságyba, sõt, amire sokan nem gondolnak, de a babakocsi vad elõre hátra rángatása is. Láttam már anyukát, aki a síró babát vadul tologatta. Nem is sejtette, milyen nagy baj lehet belõle.
Úgy vettem észre az ilyen feszültségek nagy részét az anyai ösztönnel ellentétes belénk nevelt vagy olvasott nevelési elvek okozzák. A gyötrõdés hogy felvegyem de jaj nem, mert akkor elkényeztetett lesz. Más kultúrákban nem csinálnak ebbõl gondot. Magukon viszik a gyereket, akár egész nap. Nem próbálnak rendszerhez igazodni óramû pontossággal. És nem tiltanak felesleges dolgokat a gyereknek, csak azért hogy legyõzzék az akaratát, hogy megmutassák neki, hogy ki az úr a háznál. Kipróbáltam, nálunk nagyon bevált a lazaság és a sok szeretet. A hiedelemmel ellentétben az így nevelt gyerekek önállóak lesznek, kialakul a feladat tudatuk, és be tudják osztani az idejüket elég korán. Pont azért, mert nem volt kívülrõl rájuk kényszerített rend. Így megtanulják maguk kialakítani a nekik leginkább megfelelõt. Persze a családdal összhangban.
És még valami. Az anyai minta nagyon meghatározó. Annak könnyebb jó anyának lenni, akinek az anyja szintén türelmes, gondoskodó anya volt. Szerencsére mi emberek vagyunk, képesek a tanulásra és változásra, ki lehet ebbõl lépni. Sokunkat még az idõre etetés, a nem szabad felvenni, sírni kell hagyni és egyéb elvek alapján neveltek kicsinek. Meg kell próbálni kilépni ebbõl. Ha más nem talán tényleg jobb egy dühöngõ sarok, boxzsák, stb. De szakembertõl a legjobb tanácsot kérni, aki segíthet feltárni és feldolgozni a problémákat.
Liesel

SOHA nem szabad megrázni a kisbabát (vagy nagyobbat), valaki már írta korábban, hogy bizony agykárosodást is okozhat.
Szerintem valami nagyon nem stimmel veled / körülötted. Fel kell tárni az okát...de semmiképpen nem a pici babádon vezesd le az ingerültségedet!
Mi lenne, ha inkább a férjedet püfölnéd, rozogatnád, pofozgatnád? Õ súlyban, korban inkább megfelelõ partner erre, nem?
Azt sem igazan tartom jó megoldásnak, hogy egészen pici babákat beadtok a bölcsibe. Akkor minek szültétek õket? Hogy miközben Ti otthon "pihentek" õk szenvedjenek egy idegen helyen órák hosszat? Hiszen a Mama szeretetére, melegére, biztonságára van szüksége ,nem a bölcsõdei daduséra (ha van rá ideje egyáltalán)!
Alexa

Másik dolog. Tudatosítottam magamban, hogy ez a gyerek szeret engem én is szeretem õt, õ a legfontosabb nekem, tehát nem csaphatok rá csak azért, mert én mérges vagyok.
Ha úgy érzem, hogy mindjárt eldurran az agyam és legszívesebben rásóznék egyet a hátuljára, mert egy órája nyavalyog és semmi sem jó neki, nos ,ilyenkor hátat fordítok, kimegyek a szobából, magamra csukom az ajtot, elszámolok tízig, húszig, mikor meddig. Ha már úgy érzem, hogy jól vagyok, akkor visszamegyek. Hangsúlyozom, nem a gyereket zárom be a szobájába, hanem én zárok magamra egy szobát. Persze püföli utánam az ajtót, az is bosszant, de legalább nem látom, és megnyugszom.
Hétvégén bizony egy délután apuci nyakába sózom a gyereket, és elmegyek otthonról EGYEDÜL. Vásárolgatni, kirakatot nézni, fodrászhoz, barátnõhöz, vagy nem csinálni semmit. Ja, és csak akkor érek haza, ha a gyerek már ágyban van, alszik.
Mióta ezt a két apróságot bevezettem rendszerbe, azóta nem kiabálok vele, nem csapok a fenekére, nem vagyok vele türelmetlen. Persze sokszor égnek áll a hajam, de nem a gyerek rovására megy, hanem az enyémre. Tudom, hogy ezt se olyan könnyû megvalósítani, de valahogy én arra programoztam az agyamat, hogy ez a szegény gyerek nem tehet arról, hogy türelmetlen az anyukaja, tehát NEKEM KELL VALTOZNOM, NEM NEKI, mert jobban szeretem õt, mint magamat.
BB

Szóval alapjában véve nem a verés a baj. Persze ilyen pici babát nem kéne verni, de ha valakinek eljár a keze (fenekére csap) az még nem akkora dráma. Azt a gyerek tudomásul veszi, hogy anya keze eljár. Az a lényeg, hogy mind emellett a gyerekben tudatosodjon, hogy õt igenis nagyon szeretik, olyannak amilyen. Magyarán következetlenség sokkal többet árt egy gyerek személyiségének, mint a következetes fenékre ütés. Nyilván nem pólyás babákra vonatkozik.
Bubu

Csodálkozom, hogy néhányan szinte azt próbáljátok szegénybe szuggerálni, hogy: nagyon jó anya vagy, nincs is semmi probléma, ne is törõdj a káarogókkal, minden szép, minden jó, mindennel meg vagyunk elégedve...
Kamélia! Nem lehetne venni mosogatógépet, mosó-szárítógépet, idõnként bébiszittert hívni, hogy könnyítsenek a mindennapjaidon? Nehogy azt mondjátok, hogy Magyarorszáon ez olyan megfizethetetlen!
A fõzést is nagyon könnyen meg lehet oldani...akár befizetni valahová, akár fõzni pár napra és lefagyasztani,stb...
És ha a férjed most nem segít a gyerek körül, és arra vár, hogy majd amikor értelmesebb lesz...akkor azt hiszem már nem is igazán tud közel kerülni hozzá, akkor már késõ lesz. A kisbaba mindennapjaiban kell(enne) aktívan résztvennie: hancúrozni, csiklandozni, fürdetni, bukfencezni, homokozni, sétálni, mesét nézni, könyveket lapozgatni stb.
Hiszen errõl szól a CSALÁD: Mama, Papa, gyerekek....

Hosszú évekig laktunk Angliában, és nagyon-nagy botrányt kavart a Luise Woodward ügye. Ismered a történetet? Õ volt az az angol lány, aki Amerikában volt nanny, és az orvos szülõk 7 hónapos kisfia tisztázatlan körülmények között meghalt (amikor õ vigyázott rá). Elõször elõzetesben volt, majd egy hosszú tárgyalássorozat következett mindenféle orvosszakértõvel, akik arra próbáltak rámutatni, hogy a lány MEGRÁZTA a kisfiút, és úgy halt meg.
Tudod, ha kiderülne, hogy te is megráztad azt a szerencsétlen egy éves angliai kisfiút, azt hiszem soha többet senki nem alkalmazna magyar au-pairt Angliában.
Nem kérdezem meg, hogy M I É R T csináltad, mert bármilyen magyarázatot is adnál, nem fogadna el senki.
Mélységesen elítéllek, és szerintem pszichológus ide vagy oda, a saját gyermeked sincs biztonságban.....
Au-pair

Én elhiszem, hogy van olyan anya, aki sosem csapott rá gyermeke kezére-popsijára. Elhiszem, hogy vannak irtó nyugodt, egyedül eljátszó, magának való gyerekek! De miért nem lehet akkor elhinni, hogy igenis vannak túlzott energiájú, mindent felfedezni és kipróbálni akaró, öntörvényû, makacs kis kölkök is.
És vannak anyák akik hasonlóan a gyerekhez nem birkatürelmûek, és hamarabb felmegy náluk a pumpa. Egyszerûen nem látom annyira tragikusnak a helyzetet. Nem arról van szó, hogy egy anya nap, mint nap üti a gyermekét. Arról van szó, hogy rácsapott, megbánta, belátta és próbál rajta változtatni.
Félreértés ne essék, nem arról beszélek, hogy a verés helyes, de kérlek benneteket ne úgy állítsátok be, mintha egy gyerekgyilkos lenne (kicsit erõs voltam, bocs)!
Az én fiam volt, hogy egy hónapig megszámolatlanul ébredt éjjel. Én nappal is hulla voltam, türelmem, erõm a végén járt. Bizony elszakadt néha a cérna... Valószínû a fiam is azért lett napról napra nyûgösebb, hisztisebb, mert átvette az én idegességem. Beláttam, változtattam. Elvittem a fiam anyukámékhoz aludni, és végre 16 hónap után én is átaludtam egy éjszakát. Majd átálltunk arra, hogy egy hétig én kelek a gyerekhez, egy hétig az apja. És már ettõl sokkal nyugodtabb és kipihentebb vagyok!
Évi

Kedves Kamélia!
Nyugodj meg nem vagy rossz anya. Én nem hiszem el, hogy van olyan szülõ aki még soha nem bukott ki. Annyit tudok mondani, hogy ha már a türelmed végén jársz inkább vágj földhöz valamit. Én a távirányítón szoktam kitölteni a mérgemet. De képzeld még mûködik. Mindig összerakom. Az is nyugtat. Kata

Szerintem se törõdj azokkal akik "bántanak" és nyugodtan üssed-vágjad, rázzad a gyereke(i)det!!!
Nyugodtan üvöltözzél velük, vezesd le rajtuk a mérgedet, hisztidet, frusztráltságodat. Így van ez jól.  És a többi "kedves" anyuka (?) is nyugodtan rázza, és verje a gyerekét, nem lesz azoknak tõle semmi baja! Úgyis a szülõk az erõsebbek...és ezek a gyerek még csak el sem tudják panaszkodni, elmesélni másnak, vagy bemenni a Gyámhatóságra és szólni saját érdekükben.
Éljenek a brutális és érzéseiket kontrollálni nem tudó szülõk!
Gratulálok minden ilyen beállítottságú, és ezt büszkén vállaló (sõt hangoztató!) szülõnek! 
Mama

A gyerek PONT úgy viselkedik, mint a szülõ. A tükörképe a lelki állapotunknak. Ne várj tõle mosolyt, ha te dühöngsz éppen.
A felnõtt ver gyereket témáról úgy 8-10 évesen már úgy vélekedtem, hogy a TEHETETLEN DÜHÖS felnõtt tesz ilyet, csupán erõfölénye miatt, terrorból.
Néha (ez nálam évi max 1-2 alkalom) elõfordult már egy-egy kézre, vagy fenékre legyintés, ami mellé azonnal kommentárt is fûztem. De ezeket is megbántam. a gyerekek tudják már, nem kell veréstõl tartaniuk tõlem, és a páromtól sem, soha. Pedig 3 különbözõ vérmérsékletû gyerekekünk van.
Sok jó tanács volt itt, máshol altatás, segítség, apa-bevonás, pszichológus. Mind jó. Állj a tükör elé a fiaddal, jól nézd meg magad, és gondold végig, tényleg meg kell verned, egy párkilós, párhónapos gyereket???
Hasonlítsd össze a te és az õ alkatát, tapasztaltságát. És le fogsz róla tenni.
Zsomimama

'Egy többgyermekes anya, aki nem szokta bántani a gyerekeit'  aláírással búcsúztál legutóbb...persze hogy nem szoktad, mert nem vagy velük...amikor már eleged van belõlük, lepasszolod az au-pairnek, kínlódjon vele az...te csak a mosolygós részét vállalod be, mi? és te vagy maga a tökéletesség- abban az egy-két órában, amit a gyerekeiddel töltesz.
Van fogalmad arról, milyen 24 órában, hónapokon, éveken keresztül segítség nélkül helytállni nemcsak a gyerekek mellett, hanem a háztartásban és az élet minden területén?!
Valószínûleg lila gõzöd nincs róla, mert soha nem próbáltad!
Hidd el, van különbség! És mielõtt újabb kommentárt írsz a tökéletességedrõl, és Kamélia 'elvetemült tettérõl', gondolkodj egy ici-picit!!! Milyen lett volna egyedül, au-pair nélkül, úgy hogy hónapokig meg pisilni sem tudsz egyedül kimenni, nemhogy vásárolni, ne adj'Isten szórakozni?!
Egy anya

Két gyermekes gyakorló apuka vagyok.
Nem akkor kap a gyerek a popsijára egyet, amikor már kiborulsz, hanem amikor
a gyerek olyan fajsúlyú rosszaságot követ el ami veszélyezteti a testi épségét.
Pl.: az árammal való játszás, mármint a konnektor piszkálása.
Nálunk is van vakdugó benne, de a gyermeki találékonyság nem ismer határt.
Tudom, majd jönnek erre a válaszok, hogy az én gyerekem olyan okos, hogy nem megy arra.
Majd akkor írják ezt, ha lesz is gyermekük, mert minden szülõ átesett ilyen lélegzetelállító
eseményeken.
Van amikor az én gyerekeim is hisztiznek.
Igenis amikor a hisztit már nem lehet kezelni, akkor jön a popsira nem erõs dádá.
A gyerekeim annyira szeretnek engem is és az anyjukat is, hogy már a tény is
fáj nekik és nem a fizikai fájdalom miatt, vannak meggátolva a további hisztiben.
A gyereket nem szabad rázni !!!!!
A gyereket nem szabad semmilyen fizikai sérülésnek kitenni.
Én itt azt írom, egyet a popsijára és azt sem dühbõl.
Nem kell pszichológus.
Gyereket be kell adni bölcsödébe a gyerek is sokat tanul a szülõ is tud piheni, regenerálódni.
Megkérem a külföldön élõ hozzászólókat ( mosogatógép, házvezetõnõ stb..), ne írjanak baromságokat, mert a Magyarországi helyzet merõben más.
Mind szociálisan és mind anyagilag.
Én sem írok egy elmaradott országba, ahol még áram sincs, hogy naponta sok turmixot
csináljon a gyereknek.
Most még egyszer.
A brutális szülõktõl el kell venni a gyereket, de egy popsira verés nem egyenlõ a brutalitással.
Egy neves gyermek pszichológus írta.
A gyermek a legönzõbb élõlény a világon és a szülõ feladata az életre nevelés.
Ricsi

Azt, hogy sosem ütöttem meg a gyereke(i)met, majd csak jó 120 év múlva mondhatom ki a halálos ágyamon, de remélem, kimondhatom, és nagyon azon leszek, hogy így legyen. És erre több nyomós indokom is van!
Nem tudom, azok, akik helyeslik a gyerekek bármilyen fokú verését (figyelmeztetõ dádától a szíjjal verésig) ugyanígy reagálnak-e akkor, amikor a társuk, szüleik, testvéreik, barátaik, szomszédaik, munkatársaik, fõnökük, stb. egyes tettei nem nyerik el a tetszésüket? És miért nem? Mert nagyobb és visszaüthet? Mert kirúghat? Mert megszakíthatja velünk a kapcsolatot? Igen, és jól is teszi, ha így jár el! De mindezt a gyerekünk nem teheti meg, 18 éves koráig biztosan nem, de gondolom, nem célja senkinek a késõbbi idõkre sem! Akkor a gyerekemet miért üthetném meg? Nem gyávaság a nekem kiszolgáltatott, az én védelmemre szoruló, nálam sokkal kisebb és sokkal gyengébb gyereket megütni? Ha vissza tudom fogni az indulataimat másokkal szemben, hogy ne lenne lehetséges, épp azzal szemben, akit a legjobban szeretek?
Nem gondolom azt, hogy egy kis fenékrecsapás nagyon fáj egy gyereknek (bár én kis fájdalmat sem szívesen okoznék az enyémnek), de nem is ez a legnagyobb gond ezzel szerintem, hanem az, hogy olyan példát nyújtanék ezzel, amilyet nem hiszem, hogy szerencsés nyújtani: "Ha tehetetlen, dühös, csalódott, indulatos, stb. vagy, azt másokon levezetett erõszakkal orvosolhatod, édes fiam! De lehetõleg a gyengébbet válasz ám erre a célra!" Hát, én nem ezt szándékozom tanítani a gyerekemnek! Szeretném, ha akár a belsõ problémáit, akár a másokkal fennálló konfliktusait erõszakmentesen, kreatívan, a másik féllel együttmûködve lenne képes megoldani! Ezt pedig a legegyszerûbb úgy megtanulni, ha a szüleitõl ezt látja az ember, nem?
Nem tudom, hogy aki híve a ritkább vagy gyakoribb odacsapásoknak, az mit szól akkor, mikor a gyerekei (vagy a gyerekei osztálytársai, stb.) indulatba jönnek egymástól, dühösek lesznek - és akkor szerintetek jogosan???? - ütni-verni kezdik egymást? A nagyobb a kisebbet? A mások az enyémet? Vagy csak az enyém verjen mást? Azzal is egyetértetek? Én nem!
Tudom, hogy egy gyerek NAGYON fel tud idegesíteni, nagyon ki tud fárasztani egy embert, az én fiam sem kevésbé "embert próbáló", mint más gyerekek, néha hisztizik, néha szeretne TV-t szerelni, papucsot nyalogatni, erkélyrõl lemászni, meg minden egyéb érdekes dolgot, ami veszélyes és ezért nem engedem meg neki. Egyszerûen odébbviszem, ha kell, százszor. Eldugom elõle a veszélyes dolgokat, elterelem a figyelmét, és ha esetleg már végképp tehetetlennek érzem magam (mert már ilyen is volt), akkor berakom a biztonságos járókájába és 5-10 percre kimegyek a szobából, iszom egy kávét, telefonálok egyet, netezek, stb., aztán lehiggadva kezdem elõlrõl kitalálni, hogy mi baja lehet, hogy tudnám megvigasztalni.
Márti

Majd ha a gyermeked belép a dackorszakba úgy 2 éves kora körül legkésõbb, és SZÁNDÉKOSAN mindent elkövet majd, hogy kicsinálja az idegeidet, akkor kíváncsi leszek, mi lesz. Mert nem tudod bedugni majd semennyi idõre a járókába, és ha nem lesz szerencséd, egész álló nap rosszaságokon fogja törni a fejét. Az enyém 2 éves 3 hónapos, még a délutáni alvást is elhagyta, éjjel-nappal nonstop õrület van nálunk, ráadásul nem õ az egyetlen gyerekem. Én igenis a popsijára verek, amikor 25 ször egymás után megkértem, hogy ne locsolja már az innivalóját az ülõgarnitúrára, meg a húga fejére. Elõbb szépen kérem, aztán megpróbálom elterelni a figyelmét, majd rákiabálok, és csak végsõ esetben ütök a fenekére, de néha más nem használ. Direkt csinál olyan dolgokat egész nap, amiket nagyon jól tudja, hogy nem szabad.
Egy pár hónapos kisbaba anyukájaként még nekem is végtelen türelmem volt. De én 2 éve két hónapja a szó legszorosabb értelmében a nap 24 órájában a gyerekeimmel vagyok, mindig mindent teljesen egyedül csinálok, nem aludtam 2 óránál többet egyhuzamban évek óta. Aki azt állítja, hogy én egy lelketlen brutális anya vagyok ( a gyerekeim nagyon imádnak, ragaszkodnak hozzám, anyásak), az egy idióta.
Ne érezzen senki lelkiismeret furdalást egy popsiraverés miatt! Bár azt hozzátenném, hogy a 8 hónapos kislányomnak nem vertem a fenekére még soha, MERT Õ MÉG NEM, SZÁNDÉKOSAN IDEGESÍT. És ez nagy különbség.
Emília

Én nem tartom magam se brutális, se rossz anyának. Nem azért csapok rá a gyerek popsijára, mert idõsebb vagy erõsebb vagyok. Ez szerintem nagyon rossz megközelítés. Senki nem azért csap rá a gyerekére mert õ az erõsebb. De én úgy vagyok vele ha a gyerek többszöri szólás és figyelmeztetés után még mindig kirohan az úttestre a kocsik elé, amit ugyebár nem tudok elpakolni elõle vagy az árammal játszik folyamatosan hiába szólok rá és teszem arrébb 100-szor akkor inkább én verek rá a popsijára egyet mint hogy a kocsi üsse el vagy az áram csapja meg. Szerintem ez még mindig jobb mint a korház. Valóban egy 9 hónapos gyereket be tudsz tenni a járókába amíg mind a ketten megnyugszotok, de egy 2-3 éves gyereket nem lehet betenni járókába mert 1 perc alatt jön ki belõle. Ez jó módszer amíg kicsi a gyerek, mert van idõd megnyugodni, de késõbb megvalósíthatatlan.

A GYEREKEKET NEM SZABAD BÁNTANI!!!!
Semmilyen körülmények között! Ébresztõ! Hiszen a XXI században élünk, nem?!
Ha egy szülõ bántja a gyermeket az az õ gyengeségének, tehetetlenségének, butaságának, éretlenségének a jele. Ilyenkor saját magát kellene elõször "tisztába tennie"!
És fõleg NE RÁZZÁTOK a gyereketeket. SOHA!!!

Úgy gondolom, mindig kell annyira találékonynak lennem, hogy ne veréssel kelljen kifejezésre juttatnom a tehetetlenségemet. Nem hiszem, hogy az odacsapás használna a dac ellen, inkább csak a szülõ feszültségét vezeti le. Ha nagyot csapsz, az valóban brutalitás, ha csak "jelzés értékût", akkor meg miért ne lehetne más a jelzés? A dackorszak arról szól, hogy próbálgatja, meddig mehet el, természetes. Nem akar szándékosan bosszantani, idegesíteni, de szándékosan próbálgatja a saját helyét a világban - persze, az is érthetõ, ha egy idõ után a szülõ nehezen bírja cérnával. De miért szükségszerû, hogy fizikai erõszak legyen a határt jelzõ kõ? Ráadásul a kétéves kori dackorszakot követi majd a kamaszkori, akkor meg mégsem csaphatok a fenekére, ha késõbb jön haza, nem?
Márti

Nem azt tartom igazán szörnyûnek, ha vki egyszer véletlenül rácsap a gyerekére (bár én szeretném ettõl is megóvni õt és magamat is), hanem azt, ha vki ezt a módszert természetesnek tartva alkalmazza, minden lelkifurdalás nélkül, mint nevelési eszközt - szerintem ugyanis nem az. Márti

Én is egy kétéves gyermek anyukája vagyok. Mikor a lánykám kihoz a sodromból, mert éppen NEM AKARJA MEGÉRTENI amit mondok, akkor nem használom a kezem, hanem a szobájába zárom egy kis idõre. Ez az idõ elég ahhoz, hogy én is lenyugodjak, és mikor kinyitom az ajtót, megkérdezem, megértette, amit mondtam? Ilyenkor mindig megszeppenve borul a vállamra, és mondja, igen! Szerintem ez jó dolog a hiszti kezelésére, mert neki a szobába zárás rossz dolog, /büntetés/ szülõnek meg határozott viselkedés a hiszti lekezelésére. DE NEM ÜTÖK, és azért, mert a gyerek a szülõk mintájából merít a késõbbi élethez. És mikor közösségbe kerül, úgy fog eljárni bizonyos helyzetekben, mint ahogy azt a szülõktõl látta megoldásként. Tehát, ha dühödt lesz a másikra, ütni fog!! Beja

Lehet, hogy jó módszer a szobába való bezárás, de nem minden esetben vagyunk a lakásban. A gyerek megtanulja, mikor érvényesítheti még az akaratát, mert ugyanúgy ahogy nem szabad mindent megengedni ugyanúgy nem szabad mindent tiltani. Amikor a fiam egy óvatlan pillanatban kitépte a kezét az anyja kezébõl s nevetve elkezdett rohanni anyja elõl egyenesen az úttest fele nekem elég volt a megfelelõ hangon rászólnom és megállt. Kérdezem én ha úgy nevelem a gyerekem, hogy ha rosszat csinál akkor bezárom a szobába megállt volna-e egyetlen szavamra? Félek nem lett volna kit bezárnom a szobába. Erre sajnos van egy megtörtént pl. Bp. Káposztásmegyer Óceánárok u. A gyermek pajkosan nevetve rohant az úttestre a halálba. Szerencsétlen édesanyja mozgássérült volt és az élete értelmét a szeme fényét vesztette el. Igenis tudnia kell egy gyereknek, hogy meddig tart a játék és mikor kell azonnal feltétel nélkül engedelmeskednie. Késõ egy gyereket 10 évesen elkezdeni nevelni amikor már rájöttünk hogy valamit nagyon elszúrtunk az elején. Vannak az életben olyan helyzetek amikor nem lehet beszélgetéssel mesenézés megvonással és különbözõ humán módszerekkel a gyerekre hatni. Egész egyszerûen azért, mert nincs rá idõ. Kérdezném én a kedves anyukát ha a gyereke valami csoda folytán elkezd rohanni az úttest fele mit kiabál utána? Állj meg gyermekem, mert különben bezárlak a szobába!
Annak aki kérdezte, hogy hatásos-e ez a módszer az a válaszom igen. Mert már kb. semmilyen popsira verésre nem került sor fél éve elég ha a megfelelõ hangnemben rászólok a gyerekre és tudják, hogy eddig volt a játék és innentõl kezdve igenis az van amit apu mond. De erre is ritkán van példa, mert hagyni kell a gyereket kibontakozni nem lehet minden akaratát elfojtani. Én nyugodtan megyek ki a gyerekekkel és engedem el õket a városligetben, mert tudom, ha baj van elég csak szólnom.
Ricsi

Kamélia, ha téged a nevelõapád vagy Anyukád vert rendszeresen, akkor neked kiskorodban az volt a természetes. Ha esetleg a férjedet is, akkor neki is az. És a Te kisfiad egyszer ha megházasodik, lehet hogy neki majd az lesz a természetes, hogy odacsapjon a kedves feleségének, késõbb a megszületett pici gyerekének. Azért ezen is gondolkozz el, kérlek!
Alexa

Én csak egy kérdésre szeretnék õszinte választ kapni azoktól a szülõktõl, akik a verést nevelõ célzatúnak tartják:
Amikor bántottátok a gyereket, akkor valóban használt ez? Vagyis rögtön abbahagyta a "rosszat", és angyallá változott, vagy esetleg (ez a valoszínûbb) még jobban üvöltött, és tovább "rosszalkodott"?
Baboca

Nem vagyok híve a gyerekek bántásának, de sajnos vannak olyan helyzetek amikor inkább én is "brutális" szülõ leszek és rácsapok egyet a gyerek popsijára mint hogy gyászoló anyuka legyek. A bántás és a popsira csapás között óriási a különbség. Nem egyszer elõfordult már velem, hogy a gyerek annyira behisztizte magát, hogy se a szép szó, se a könyörgés nem segített. Nem akkorát kell rácsapni a gyerekre, hogy az fájjon neki és még jobban üvöltsön. Csak akkorát, hogy a gyerek meglepõdjön és lehessen vele kommunikálni. Ettõl még az a gyerek nem lesz angyal de jó esetben abbahagyja a hisztit és normálisan meg lehet vele beszélni, hogy miért nem szabad azt csinálni amiért kikapott.
Kata

Mindenki követhet el hibákat, nem vethettek meg mindenkit, akinek egyszer-egyszer eljárt a keze egyéb esetekben is. Ugyanis akkor megvetnétek a szülõk kb. 90 százalékát (még ha nem is ennyien vallják be). Aki véletlen már megtette, de többé nem akarja, az szerintem nagyon normálisan áll hozzá. Aki még sosem tette meg, azé minden elismerésem. Én nem akarom megtenni majd, de nem merek biztos lenni benne, hogy nem is fogom. Különben én se haltam bele abba a pár nyaklevesbe, ami leszaladt. Sõt: nem bánom, hogy nem vagyok egy elkényeztetett fruska. A kiabálás és a lelkizés sokkal rosszabb emlék, mint az a néhány jól kiszámítható nyakleves. Persze van egy határ, amin ha túl ment volna a dolog, hát rosszul esett volna.
Érdemes arra gondolni, hogy lesz az a gyerek felnõtt is, és nem mindegy, milyen lesz. Akit nagyon elkényeztetnek, akinek a szülei félnek határozottan fellépni NÉHA, az nem biztos, hogy boldogabb felnõtt lesz, mint az, akinek határozottan megtanították a határokat. Sõt, az úttestes esetben lehet, hogy a nyaklevessel nevelt gyerek megéri a felnõttkort, a másik viszont nem.
Szerintem egyébként nem ezen múlik az, hogy milyen szülõ valaki. (Nyilván a szélsõséges eseteket nem számítva). Annyi minden máson múlik! Nézzetek szét a saját környezetetekben! Ez dönti el a dolgokat?
Én sok olyan elkallódott gyereket láttam már, aki sose kapott egy fejbekólintást, és sok olyan jó fejet, aki tudta, milyen az anyai/atyai végsõ szigor. Egyszerûen nem ezen, nem csak ezen múlik, hanem ezer más dolgon. És nem célszerû embereket egy dolog alapján megítélni.
Adrienn

Szerintem ha egy gyereket megvernek, abból a szegény kölök a következõket szûrheti le:
1. A verés (verekedés) elfogadható, sõt, utánozandó dolog (hiszen a szülõ csinálja).
2. A kisebbel, gyengébbel szemben nyugodtan szabadjára engedhetjük indulatainkat.
Vera