2009.07.24 20:20
Szerző: benó
Még Vekerdy, csak úgy (itt már csönd van, azért tudok keresni, úgyse moccanhatok mellőlük):
KÉRDÉS: Az elsõ: a mi esetünkben a kisgyerekkori önkielégítés - amirõl már olvastam - csecsemõkori. Kislányunk ugyanis hat hónapos. Körülbelül két hónapja kezdõdött. Napjában több alkalommal végzi ezt, mindig olyankor amikor kicsit magára hagyjuk játszani. Ilyenkor nehéz õt kizökkenteni ebbõl az állapotából, az utóbbi alkalmakkor már sírással tiltakozott ez ellen. Elõfordul, hogy szoptatás közben is csinálja. Tanácstalan vagyok. Próbáljam elterelni a figyelmét vagy hagyjam õt? Mi lehet az oka a viselkedésének? Zavartalan terhességbõl született, várt, tervezett baba volt. Rövidlátásom miatt retinaleválás veszélye állt fenn, ezért császármetszéssel jött a világra. De egyébként minden rendben volt. Igaz, én hajlamos vagyok az aggodalmaskodásra, de alapjában véve kiegyensúlyozottan élünk.
Ehhez kapcsolódik a második kérdésem. Kislányom születése óta úgy érzem, most végre önmagam vagyok, tudok dönteni, meg tudom oldani a mindennapi élet feladatait, teljes az életem. Tervezünk még egy vagy több gyereket, és én szívesen maradnék itthon. A napomat szépen kitölti a foglalkozás a kislányunkkal (séta, torna, játék, éneklés, mese, versek stb.). Járunk Baba-Mama tornára és Baba-Mama klubba. Számomra így most kerek a világ. Ön helyteleníti-e, hogy akinek kedve van hozzá és teheti, hosszabb, hosszú idõre otthon marad a gyerekeivel? Milyen ez a gyerekek szempontjából?
VÁLASZ: Elsõ kérdését nem egészen értem. Mit jelent az, hogy hat hónapos kislánya "önkielégítést végez"? Hiszen, gondolom, fel van öltözve, és még pelenka is van rajta, s így nem maszturbálhat - amihez egy hat hónapos csecsemõnek amúgy sincs meg a kellõ "ügyessége", mozgásai és rövid kis karjának kézmozdulatai még nem összerendezettek ilyen fokban. Talán arra gondol, talán azt figyelték meg, hogy kislánya az altestét "szexuálisan, erotikusan" mozgatja, emelgeti. Ezek a mozgások nem ritkák - vagy mondjuk: idõnként elõfordulnak - a csecsemõknél. Általában ahogy jönnek, úgy el is múlnak, feltûnõ azonban - amint írja is -, hogy ez a jelenség már két hónapja kezdõdött.Az is elõfordul persze, hogy a szülõi ijedtség, figyelés és aggodalom segít fenntartan ezt a jelenséget. Ha személyesen beszélgetnénk, biztosan megkérdezném, hogy a gyerek az önök szobájában, esetleg az ágyukban alszik-e, és így öntudatlan - esetleg éppenséggel alvó - tanúja lehet házaséletüknek? Kicsit elgondolkoztatott a sok - egyébként jó - program is, amelyrõl ír. Vajon egy héten hányszor van Baba-Mama torna és Baba-Mama klub? (Amit még aztán kiegészít az otthoni torna, játék, az éneklés, a mese, a versek...) Mikor és mennyit alszik a gyerek? Nincs túlfáradva? Vajon akkor ébred-e, amikor akar, vagy felébreszti-e, ha eljön valamelyik program ideje? Én azt hiszem, nem tornáztatnám a gyereket, nem is mesélnék neki, de persze dúdolgatnék, mondókáznék vele. (Az éneklés és a vers különbözik a dúdolástól és a mondókától! A dúdolók és mondókák nagyon egyszerûek, dallamukban, ritmusukban, szóhasználatukban is, mondhatnám, elemiek, és egyszerûségükben a gyerek számára jól felfoghatók. Hozzájuk képest a nagyobb gyerekeknek való ének és vers - a mesérõl nem is szólva - ebben az életkorban túl terhelõ.) Azt javaslom, hogy mindezt átgondolva és megfontolva kérdezze meg a gyerek orvosát és a védõnõt is. Biztos vagyok benne, hogy a saját praxisukból kiindulva õk is meg fogják nyugtatni, és közelebbrõl ismerve önöket, használhatóbb jó tanácsokkal is ellátják.
Ami a második kérdést illeti: nem helytelenítem, ha egy anya (vagy egy apa, esetleg a késõbbiekben, ahogy a családnak jobb) otthon marad a gyerekekkel hosszabb ideig, évekig a gyes lejárta után (esetleg a legkisebb gyerek nyolc-tíz éves koráig, vagy akár még tovább). Hogyan is helyteleníteném, amikor meg vagyok gyõzõdve arról, hogy a gyerek egész késõbbi élete szempontjából meghatározó a biztos családi háttér, az otthon, ahová -óvodás- és iskoláskorban - már lehetõleg délben haza lehet menni, ahol van otthon fõzött étel és közös ebéd.
De azt is tudnia kell, hogy eljöhet egy idõ, amikor az otthon maradó úgy érzi, most már neki is ki kell mozdulnia, mert elsorvadtak a külvilághoz fûzõdõ kapcsolatai, szeretné magát másban is kipróbálni, képességeit ott is kibontakoztatni. Miközben önnel együtt azt gondolom, hogy a családban is teljes, kerek lehet a világ (ha anyagilag megengedheti magának valaki, hogy otthon maradjon), azt is hozzá kell tennem, hogy lehet olyan helyzet, amikor a gyerekeknek is jobb, ha anyjuk (vagy apjuk) hosszabb-rövidebb otthon töltött idõ után most már rész- vagy félállásban dolgozik is.
Ezt - az anyagiak és a körülmények teremtette lehetõségen túl - mindenkinek magában kell eldöntenie, és tudnia kell, hogy a döntés soha nem végleges. Nemcsak az derülhet ki, hogy "most mégis elmennék dolgozni", hanem az is, hogy "most mégis csak újra visszatérnék, abbahagynám a munkát, és újra a család testi-lelki táplálása, nem anyagi értelemben vett fenntartása lenne teljes értékû munkám, feladatom." E kérdésben tehát lehetõségeinket mérlegelve - és szívünkre hallgatva - kell mindig újra és újra döntenünk.