A várandósságot nem érdem szerint osztogatják

Szerettünk volna kisbabát, de én a szokás nyomása alatt ragaszkodtam az esküvőhöz, majd a második diplomám befejezéséhez, aztán a nyugodt és megfelelő időponthoz. Elvégre egy babának nyugodt időszak kell... Ugye?

Így telt el sok-sok év. Végre jött a "megfelelő időpont" és megfogant a kisbabánk. Elsőre. Majd jöttek a görcsök, vérzések, passzív orvosok az „Ugyan-ugyan, nincs semmi gond, benne van a pakliban” megjegyzésekkel. Elvetéltem. Én, aki addig a hegyeket is a vállamon hordtam el, aki előtt nem volt akadály, legyen az sport, vagy az élet bármilyen kihívása, önmagammal kerültem szembe.

Jöttek a kétségek, a kérdések az aggodalmak. Miért? Miért én? Mit csináltam rosszul? Jöttek a félelmek. A gyönyörű szerelmeskedések helyett a gondos odafigyelés. Így visszatekintve nem voltam normális. Nem tudtam elfogadni, hogy a várandósságot nem érdem szerint osztogatják. Ez nem olyan, mint egy vizsga, amire fel kell lelkiismeretesen készülni, és le tudsz vizsgázni ötösre.

Éreztem azokat a hónapokat, amikor megfogantam, majd erősebb vérzéssel és görcsökkel "kiürültem". Volt, hogy eljutottunk a pozitív tesztig, de legtöbbször leginkább nem. A tünetek csak jöttek és mentek.

Közben a környezetem, kollégáim nyegtettek a baba miatt. Hiszen nem vertem nagydobra a "kudarcokat". Nem kaptam meg a pozíciót, amire vártam már évek óta, hiszen "biztos gyereke lesz majd, és nem tudja végigcsinálni" - mondogatták.

Küzdött bennem a nő, aki elismerésre vágyik a munkahelyén, és az édesanya, aki gyerekre vágyik. Megtanultam, hogy nálam ezt nem lehet egyszerre. Másnál igen, de nálam nem.

Ültem a neten, tanácsokat kértem boldogtól és boldogtalantól. Szaladtam fűhöz-fához. Hozzátenném, hogy a férjem orvos, és én sem vagyok teljesen képzetlen.

A család egyre nagyobb aggodalommal figyelt. Egyfolytában azt mondogatták: vigyázzak magamra, ne emeljek, kíméljem magam. Abbahagytam a sportot, úgy éltem, mint egy borsóhercegnő. Természetesen meghíztam és az állóképességem a nullát kezdte verni. Végső kétségbeesésembe már belementem a számomra elfogadhatatlanba, a beültetésbe is. Addigra már átnéztek kívülről-belülről, többször és több helyen. Annyi vért vettek tőlem, hogy csak na.

Ismét évek teltek el így. Az aggódás, a reménykedés és a kétségbeesés közt. Végül végleg fel kellett adnom minden tartásomat, és így mentem bele a beültetésbe. Én, akit ki lehet kergetni egy injekciós tűvel a világból - csak azzal -, mindennap többször böktem magam. A férjem rengeteget ügyelt, és ha otthon is lett volna, ezt én akartam megcsinálni.

Bőgtem minden egyes alkalommal, de megcsináltam. Hiszen ez nem olyan nagy dolog, ennyit meg lehet tenni egy kisbabáért. Ez olyan, mint egy szúnyogcsípés. Egy ilyen idős ember sem nyafog.

Aztán leszívás, altatás, beültetés... És nem fogantak meg az embriók. Természetesen körülöttem sorra lettek terhesek az emberek. Azok, akik nem vigyáztak magukra, és tulajdonképpen nem is akartak kisbabát.

A vigasztalások és a végső "lelki megkeményedés" után próbáltam nem gyűlölni azt, akinek sikerült. Higgyétek el, nem könnyű! Találtam sorstársakat, akik még nehezebb dolgokon vannak túl. Egymásban tartottuk a lelket.

Aztán végre találtam egy igaz EMBERT, egy orvost, aki összerakott. Dr. Csütörtöki Krisztina azóta az egyik legjobb barátom lett. Elkezdtünk egy akupunktúrás kezelést - mint már mondtam félek a tűtől, de a doktornőnél ez nem jelentett gondot.

Olyan csodálatos belső kisugárzása van, hogy ha léteznének földre szállt angyalok, ő lenne az egyik. Fél évig tartó kezelést ígért, és tőlem türelmet kért. Már a második hónapban megfogantam. Spontán ikerterhesség lett.

A nőgyógyászom és az akupunktúrás doktorom is csóválta a fejét, és annyit mondott, ne éljem bele magam. Megtámogattak hormonnal is, és változtattunk az akupunktúrás kezelésen is, hogy támogassuk a fennálló terhességet. Először az egyik petezsák vérzett be, és lett helyette haematoma, majd a másik lett üres (!), végül a kórházban kötöttem ki, mert úgy kellett "kirobbantani" a maradványokat belőlem.

Missed ab. Egyszerű nyelven én csak kaparásnak hívom. Én, aki soha, de soha nem gondolta volna, hogy a gyerekért folytatott küzdelemben ilyen helyzetbe kerülök, feküdtem az osztályon, és hallgattam, hogy a másik szobában hogyan sírdogálnak a frissen megszületett császáros kisbabák.

Éjszaka, a műtét előtt nem tudtam aludni. A folyosón sétálgattam és néztem az anyukákat, hogy ölelik, szeretik a piciket, és nem volt bennem gyűlölet. Azt éreztem, hogy én is így leszek, hogy nekem egyszer biztosan lesz kisbabám. Nem tudom, meddig kell várni, de lesz.

Eltelt a kért hat hónap, és sikerült. A kisfiam már itt mozog a hasamban. Holnap kezdjük meg a 25. hetet. Tudom, hogy még bármi jöhet, hogy az élet nem egy életbiztosítás. Még mindig vannak olyan reggelek, mikor úgy ébredek fel, hogy fogom két kezemmel a hasam. Már nem dolgozom, csak élvezzük a mindennapokat a párommal és a babussal. Ha nem lett volna a doktornő, mi sem lennénk itt. Neki köszönhetjük a lehetőséget, hogy igazi szülőkké váljunk.

Ezúton is szeretném megköszönni neked Krisztina, hogy végig velünk voltál és vagy, hogy segítettél. Azt, hogy egyáltalán létezel.

esőcsepp