Terhesnapló 2. - Búcsúzom lassan az állapotomtól

Nézegetem a hasam: így a 34. héten már nem olyan szép. Mármint a bőröm, mert a linea nigra pár hete hirtelen meghosszabbodott, ha így folytatja, a nyakamig fog érni. Na jó, nem, de felér a méhem tetejéig, ami jelen pillanatban a mellem alja, és ez vicces. Aztán az utóbbi napokban sötétebb is lett, a fehér bőrömön azért szerintem még mindig nem vészes, de már határozott. Szerintem kaptam pár csíkot Csongortól is a köldököm köré, bár nem tartom őket egyesével számon – nincsenek is olyan sokan, hogy ne tudnám megszámolni.

Úgy látszik, a fiúktól ez hagyományosan jár, minden apró változás örök emlék tőlük. Egyébként a pocak tökéletes gömbölyűsége igenis szép, szóval azzal meg a méretével egyáltalán nincs bajom, szeretem. A bőröm most már a hátralévő hetekben szépülni biztosan nem fog, illetve utána, amikor majd hirtelen összeesik, még romlik egy kicsit a helyzet, de aztán tudom, hogy elhalványulnak, a hasam is feszesebb lesz majd, szóval remélem, a fenti sorok nem hangzottak nagyon kétségbeesetten.

Ráadásul rám tényleg igaz, amit a haj terhesség alatti változásairól mondanak: szép, erős, gyorsabban nő, kevésbé zsírosodik, rég voltam vele ilyen elégedett. Tudom, hogy néhány hónap múlva majd hullani fog, de ezt is túléltem már kétszer, és azt is tudom, hogy csak a terhesség miatt megmaradt, egyébként elhalt szálakat vesztem el, meg hogy vitaminokkal ezt is lehet csökkenteni, szóval ez sem aggaszt. Csak nézegetem magam, ahogy változom... És talán búcsúzom lassan az állapotomtól.

Hétvégén megnyugodtam a saját teljesítményemet illetően. Két évvel ezelőtt a Kicsivel a pocakomban 34 hetesen másztam meg a Rám-szakadékot, és ahogy erre visszagondoltam, most nem éreztem magam alkalmasnak rá. Ez ébresztett bennem némi félelmet, hiszen a szülésnél hosszú menetre számítok, és fontos, hogy fizikailag jól bírjam. Viszont ha nem is a Rám-szakadékba, de a Hegyestűhöz elutaztunk vasárnap, és megmásztam oda-vissza: kétszer 187 lépcső, mégpedig olyan kőből-fából épített, megerősített lépcső, ami elég magas és hosszú is. És nem volt vele semmi gondom, nem siettem ugyan, nem szántam teljesítménytúrának, de a végén nagyon elégedett voltam magammal, gondolatban megveregettem a vállamat: ez is megvolt, kipipálva.

A torna is megy most már egy bő hete minden este, jó félóra. Ami nehéz benne, az nem is maga a torna, hanem a testhelyzetek váltása: amikor például négykézláb állásból kell áthelyezkednem hanyatt fekvésbe. A gyakorlatok nagyon jólesnek, érzem, hogy nyúlik a gerincem, lazul a csípőm, és ez is megnyugtat a szüléssel kapcsolatban.

Most, hogy ezt írom, saját magam előtt is érdekes egyébként, hogy testileg, lelkileg hogy készülődöm, miközben például még semmit sem vettem a szülésre, a kórházi csomagba. Megvan a listám, még hozzáírok ezt-azt vagy pontosítom, és jövő hétre tervezem a vásárlást. Hálóinget, köntöst is kell néznem.

Ma voltunk a Nagy allergiavizsgálatán. Időpontra mentünk és a Kicsit is vittük, úgy számoltam, hogy ha minden rendben megy és nem lesz csúszás, pont a szokott ebéd- és alvásidőre érünk haza. Hát, úgy látszik, nem vagyok elég terhes és többgyerekes ahhoz, hogy ne hívjanak be előttünk ismerősöket későbbi időponttal. Szerencsére a gyerekeket nem zavarta, van az ambulancián egy kis játszósarok, és bár összességében egy órát csúsztunk, a Kicsi nem lett hisztis, csak ásítozott. A Nagy pedig hősiesen tűrte az apró szúrásokat és a viszketést, megállapították nála ugyanazokat a pollenallergiákat, mint három éve, de kutyaszőrre most nem mutattak ki pozitív eredményt, ami jó hír. És az is, hogy ezt is letudtuk, elintéztük még terhesen, három évig nem kell menni.

Jön a Nagy névnapja – erről majd a jövő héten írok, hiszen az már a 35. hét – de készülődöm: ajándék, süti, ebéd, szervezem, mikor menjünk anyuékhoz. Egy utolsó hétvégét szeretnék még ott tölteni, de lehetőleg úgy, hogy a tesóimmal is találkozzunk. Egy babatalira is hívtak jó kétórányi autóútra. Már nem szívesen vezetek, de ki tudja, mikor jutunk el ilyenre legközelebb.

Sütöttem egy nagy tál sütit, megbeszéltem anyósommal a Nagy felügyeletét-teendőit, összepakoltam másnapra, és megvolt a nagy utazás a Kicsivel. Remekül éreztük magunkat, rajta kívül volt még három hasonló korú kisgyerek és azok kistestvérei, öt- és hét hónapos kislányok. Ha a Kicsi így fog bánni a saját kistestvérével is, nekem lesz a legegyszerűbb dolgom: imádta a babákat, vigasztalta őket, ha nyöszörögtek, időről-időre odaszaladt megnézni egyiküket, simogatta őket, játékokat adott nekik, közölte, hogy „szejetem”. Persze tudom, hogy egész más eset egy kistestvér, aki 24 órában ott van, lefoglalja anyát, aki szoptatja őt. De biztosan lesznek ilyen pillanatok itthon is.

A vezetéssel eleinte nem volt gondom, oda-vissza összesen öt óra volt az út, észrevettem magamon, hogy jóval visszafogottabban, türelmesebben vezetek nagy pocakkal, mint egyébként. Hátrafordulni, hátranézni már messze nem tudok úgy, mint pocak nélkül. Visszafelé, az utolsó órában viszont már minden bajom volt. Hol a hasam fájt-keményedett, hol a derekam, arra is gondoltam, hogy néznem kéne az órát, és hogy ezek jóslófájások – végül is nem lenne korai, ha azok lennének. Itthon aztán minden elmúlt, valószínűleg csak a hosszú egy helyben ülés volt az oka. Ahogy mozoghattam, rögtön jobb lett, ennyi vezetés nem terhesen is fárasztó, de az nagyon valószínű, hogy hosszabb útra már nem megyek úgy, hogy én vezetek. A gyerekek lefektetése után megcsináltam a tornámat, kifejezetten jót tett, és utána jól is aludtam.

Megkaptam az egyik barátnőmtől a sokat emlegetett hordozókendőt, meg is mutatta, hogyan kell megkötni. Tényleg nagyon egyszerű, remélem, Csongor is szeretni fogja, jó szolgálatot fog tenni a téli hónapokban, amíg a Kicsinek igénye van még a babakocsira. Úgy döntöttünk, nem vesszük meg a testvérkocsit. Folyton ingadozom a kérdésben: amikor a Kicsi végigszaladja az utat otthonról az iskoláig-boltig, biztos vagyok benne, hogy nem kell, de ha nyűgös, elfárad, akkor úgy gondolom, mégis szükség lesz rá. Ezt akarom áthidalni azzal, hogy Csongort magamra kötöm, a Kicsit pedig babakocsiba. Ha Csongor utálja majd a kendőt, még mindig vehetünk tesókocsit.

A hét nagy hőstette, hogy bejelentkeztem a fogorvoshoz! Jobb későn, mint soha. Most pedig megyek, megsütöm a hiányzó sütiket, becsomagolom az ajándékot a névnapra.

Éva

Éva, 2011. november 25.

 
 
 

Babanet hozzászólások  
(3 hozzászólás) 

2011 11 25. 16:29
Kedves Éva, mindig várom hogy írj, mi történt, és még mi történhet veled és családoddal. Kifejezetten élvezem olvasni soraidat, annyira szórakozatatóak és ember/anyaközeliek.
→ válasz erre
2011 11 25. 17:20
Én is így érzem, hogy már nem megy minden olyan könnyen, mint az előző terhességeknél. Az elsővel 35 hetesen még repülgettem, most meg max a szomszéd megyéig jutok el. :)
→ válasz erre
2011 11 26. 09:13
Farkasok, nagyon köszönöm a soraidat :)
Flowergarden, de nem öregszünk, csak a gyerekek nőnek :D
→ válasz erre
X
EZT MÁR OLVASTAD?