Ha nagyon anyás a gyermeked....

Anyaklubokon gyakran hallom, hogy annyira anyás egy gyerkőc, hogy nem marad meg az apukájával, csak akkor nyugodt, ha az anyuka is a látóterében tartózkodik. Így aztán az édesanyának esélye sincs arra, hogy mondjuk úgy elszaladjon a mosdóba, hogy ne legyen utána sírás, vagy hogy neadjisten nyugodtan elmenjen tusolni.

Éppen azért sokan bizony minden személyes élettérhez kapcsolódó „intéznivalót” megpróbálnak a gyermek alvásidejébe beszuszakolni, hiszen, ha a kicsi ébren van, képtelenség elszakadni tőle egy percre sem.

Miért is alakul ez így?

Nyilván elsődleges ok, hogy az esetek döntő többségében az anyuka van otthon a kicsivel, ő az, aki napközben terelgetni, ellátja, nevelgeti. Jó esetben a munkából hazatérő apa segít az esti fürdetésben, de sajnos nagyon sok családban ezzel körülbelül ki is merül a gyerekkel való foglalkozás...

Pedig úgy gondolom, hogy a család és ezen belül elsősorban a gyermekek érdekei is azt kívánják, hogy a gyerkőc kezdetektől fogva mindkét szülő gondoskodását és szeretetét élvezhesse maga körül!

De ehhez nekünk, anyukáknak is teret kell engednünk a párunknak!

Igen, engedni. Igen nekünk, anyáknak. És itt jön, a második ok, amiért gyakran túlzottan anyások lesznek a gyerekek. Ugyanis azt is látom, hogy sokan már tényleg annyira belemerülnek az anyaságba, hogy egy személyben kívánják mindkét szülői funkciót betölteni és gyakorlatilag ők nem engedik meg az apának, hogy részt vegyen a gyerekek körüli teendőkben. Miért is? Mik a kifogások?

  • egyedül gyorsabban megoldom,
  • annyira anyás a fiam, úgysem maradna meg az apjával,
  • a férjemnek fogalma sincs, hol vannak a gyerekzoknik,
  • az én dolgom, hogy a beteg gyereket ápoljam,
  • inkább megcsinálom, minthogy el kelljen magyaráznom a páromnak, hogy hogyan kell,
  • a múltkor megpróbáltuk és még nagyobb lett a káosz,
  • a férjem nem tud olyan jól jegyzetelni a szülői értekezleten, mint én,
  • ha ő kíséri el a szülinapozásra a lányomat, fontos infókról maradok le (szülői pletyi… :-)  )

A harmadik oka a túlzott ragaszkodásnak pedig az egy bizonyos életkorral együtt járó és teljesen természetes szeparációs szorongás, amikor is a gyerkőc elkezdi felfedezni a külvilágot, és rájön, hogy világ körülötte bizony több és más, mint csak anya, sőt, anya nem is biztos, hogy mindig  benne van és ott van. S ettől megijed a gyermek. Meg kell tanulnia azt is, hogy anya és ő nem egy és ugyanaz a személy, de ha anya időként máshol is van, attól még nem tűnik el végleg, hanem visszajön (és naaaagy puszit fog adni... )

Szerintem ez a három ok határozza meg, miért is olyan anyások olykor a kisgyerekek.

Ugyanakkor hiszem, hogy Nem véletlenül lett kitalálva az, hogy két szülő az ideális a gyermekek harmonikus lelki fejlődéséhez.

S ahogy korábban írtam lehet, hogy kettőn áll a vásár. Lehet, hogy az anyuka az, aki egyébként nehezen engedi a párját (akár tudattalanul is) a gyerkőc körüli teendőkhöz. Pedig igenis kell, hogy a gyermek az apukájával is tölthessen együtt minőségi időt, amikor egymásra figyelnek, egymással játszanak, amikor látja az apai mintát.

Fontos, hogy az apuka is tudja, milyen emberke a gyermeke: kik a kis barátai, mi a fontos számára, mivel szeret játszani, mi érdekli és ez csak akkor derül ki, ha RENDSZERESEN FOGLALKOZIK vele.

És nézzük meg a másik oldalt is! Mert lehet, az anyuka egyébként nagyon is szeretné bevonni a párját a gyerekekkel kapcsolatos teendőkbe (és igen, ez lehet olykor akár olyan indokkal is, hogy kicsit őt is tehermentesítse...)  de a párja elzárkózik ettől.

Miért is?

Nagyon sok férfi még mindig a hagyományos családmodellben hisz, ahol a gyereknevelés és a háztartás intézése az anyuka „dolga”.

Ugye az sem mindegy, hogy életünk párja milyen mintát hozott otthonról.

Sokszor hallom azt is a gyerekzsivajos anyukáktól akár coachingon, akár anyaklubokban, hogy a párjuk nem tud mit kezdeni a kisbabával, vagy fél, hogy leesik, vagy „rosszul nyúl hozzá”.

Azt hiszem, ugyanúgy, ahogy az anyaságot nem lehet könyvből megtanulni, úgy az apukák sem csak úgy születnek, hanem azzá válnak.

Mondjuk ki, mert ez is fontos: a gyermeket sem magának szüli egy nő, hanem ideális esetben a pár együtt dönt arról, hogy kisbabát vállalnak, a férfi pedig ezzel azt vállalja, hogy az apukája lesz a gyerkőcnek. És nem csak vér szerint, meg elméletben, hanem a kakis pelus lecserélésénél, a bicikli szerelésnél és a lego építkezéseknél is (így kellene lennie).

És itt az ideális esetről beszélek, bár tudjuk, megesik, hogy nem közös döntés a gyermekvállalás.  De ettől a gyermeknek még ugyanolyan igénye van az apukája közelségére is!

Tudom, sok apuka sokat dolgozik, hogy a “családjuknak jobb, könnyebb legyen”. És emiatt kimerültek. De egy anyuka talán nem lehet fáradt? Akinek meg még éjszakáznia is kell a kisbabával Apa hétvégén tud pihenni, de egy anyának szombaton és vasárnap is a szokott időben kezdődik a műszak, akkor is, ha négyszer kelt éjjel a fogzás miatt! Ez nem lehet kifogás...

A legfontosabb ok azonban mégsem az anya vagy az apa kényelme!

Hanem az, hogy igenis kell, hogy a gyerek ragaszkodjon az édesapjához is, tudja, érezze, hogy apával is lehet mindent ugyanúgy csinálni. S ilyenkor az a legjobb, ha az anyuka nincs is jelen, (nálunk pl. ha csak meglátták a fiúk a nappaliból a konyhában elsuhanó árnyékomat, már jöttek is utánam.). Kell, hogy legyenek olyan tevékenységek amiket az apuka végez rendszeresen a gyerkőc körül, kell, hogy legyenek közös programjaik, élményeik, nagy közös játékok is!

Igen, ahhoz, hogy a szülői szerepeket mindenki a helyén kezelje és a gyerkőcnek legyen minőségi ideje az apukájával is, ahhoz a történet minden szereplőjének változtatnia kell a hozzáállásán. Anyukának be kell vonni apukát. Apukának részt kell vennie. A gyerkőcnek pedig el kell fogadnia, meg kell tanulnia, hogy bizony nem csak anya van a világon, nem mindent anya csinál.

És ismétlem, az igazi cél ezzel az, hogy a gyermek szoros és bizalmas kapcsolatban legyen az apukájával is.

 De ez nem 10 éves korban kezdődik, hanem születéskor. Nem csak akkor, amikor a gyerek már jár, beszél, szobatiszta, hanem ahogy a kórházból hazavisszük.

Azt hiszem, különösen a fiú gyermekeknél fontos, hogy valóban példaképként tekinthessenek az apukájukra. Legyen egy férfi minta előttük! Szereljenek együtt, hagy adja neki a fiúcska a csavarhúzót, ha javítgat valamit a lakásban. Játsszon vele fiús dolgokat. Beszéljenek autókról, motorokról. De ez a kapcsolat már ott kezdődik, amikor az apuka már baba korában is foglalkozik a kicsivel!

Tudom, hogy az anyák alapból érzelmesebbek, de szerintem apaként is olyan megható, ha egy kis manó úgy hálálja meg az apai figyelmet és szeretetet, hogy ha csak meghallja az autó hangját, amikor apa hazaérkezett, már ki is ül a lépcsőre az előszobába és ott várja, hogy a munkából hazatérő édesapja belépjen az ajtón. Odafut hozzá, megpuszilja, látni rajta az őszinte gyermeki örömöt. Ez szerintem egy férfit is le tud venni a lábáról!

De figyelem, ez a rajongás és ragaszkodás tényleg csak azon édesapák jutalma, akik FOGLALKOZNAK is a gyermekeikkel!

Hajrá apukák!

 

Ha szeretnél még többet olvasni a kisgyermekes életről, az anyaság megéléséről, tartsd velem a gyerekzsivaj oldalán is!

 

dr. Domokos Katalin , 2017. április 20.
 
 
 
Címkék:  

csakazértis nő

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?