Születésnapló „A péntek megfelelne?”

Április

Apró helyzetjelentés K.-tól

Mivel kicsi Keve még nem fordult meg, tervezett császár lesz. A doki, miután kinyitotta a naptárját, megkérdezte, hogy a „Péntek megfelelne?” Röhögőgörcsöt kaptam, és egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy vajon megfelel? Azt azért éreztem, hogy a naptáramat nem vehetem elő, az nagyon abszurd lenne. Egyébként aznap van Á. színdarab-bemutatója.

Szóval, a dátum május 6.-a, péntek. Amikor megtudtam, akkor ismét sokkos állapotba kerültem, hogy „nem tudok felkészülni addig”, mire kedvesen, dörmögő hangon mondta a doki, hogy ahhoz képest, ha még ma megreped a burok és éjjel találkozunk, csak elég lesz az az egy hét. Igaza van. Aztán jöttek a tanácsok, együttérzés, mit és hogyan kellene csinálnom, hogy megforduljon és a doki mit és hogyan nem csinál, csak hogy magát óvja. No meg a gyereket.

Mindez nagyon rosszul érint, mert úgy érzem, inkompetensnek néznek, erősítik a lelkifurdalásom, hogy miattam van – persze tudom, hogy nem – és nem beszélve arról, hogy amit annyira szerettem volna, hogy együtt átéljük, az nem fog megtörténni. Az okosságok most csúcsosodnak, persze mindenki jót akar. De én nem fogok könyöktérdelni, se bábához menni masszírra. Minden gyermeknek az a természetes állapota, hogy fejjel lefelé helyezkedjen be. Ha Keve ezt nem tette meg, akkor annak oka van. És ez így van jól. Majd a születése után bepótolunk mindent, amit elmulasztottunk. Fogjuk kendőben hordozni, sötét és szűk csőben játszani vele, láthatatlan tengeri tojásba burkolózni. Addig is várjuk a találkozást a kisfiúnkkal!

Apró emlékek áprilisból K.-tól

Kellett egy új cipő, ami végül papucs lett (egy narancssárga crocs), egy számmal nagyobb, kölcsönbe, ebbe beleférek. Mindenhova ebben megyek, függetlenül az időjárástól és a ruházattól. Szörnyű élmény. Víz ide vagy oda.

Végre sikerült kisajtolnom Á.-ból a lakás átrendező projektet. Arra hivatkozva, hogy a kókuszmatracnak szellőznie kell, felállíttattam a kiságyat. Ettől minden más lett. Valóságos. És beindult a gépezet. Naponta babaruha-mosás, vasalás, ami mindig is Á. feladata volt. Asszem, ha hozzányúlt volna a vasalóhoz, megnyúzom. Vettem bababarát mosóport, amit soha nem akartam, de megtettem. És üvegfestékkel kidíszítettem a fürdőszobát, és készítettem Kevének egy bögrét. Addig is mi iszunk belőle.

Megtörtént az ilyenkor szokásos nagytakarítás, anyu feljött és robot módjára két nap alatt kinyalta a lakást Á.-val, csakis ecettel. Mindent. Én jószerivel csak néztem és persze vasaltam, mostam, vasaltam, mostam…

A 35. héttől elindult a ctg, ment, mint a karikacsapás, csak meg kellett beszélni Kevével, aki lám, már most hallgat a szüleire. Á. egyszer dalolni kezdett, le is esett a szívhang, mondtam neki, most fejezze be, vagy ülhet velem a Kentuckyban. De remek szórakozás volt apának fiával, így az én stresszelésem – miszerint nem lesz értékelhető az eredmény, mindjárt elküldenek kólázni, vagy ugrálni a környéken – is enyhült.

A 36. héten a doki megnézte a babát ultrahangon, előtte még maga miatt, csak úgy kíváncsiságból és mosollyal a szája sarkában ki is tapintotta. Nem fordult be. Pedig azt éreztem. Tuti. Vagy csak próbálkozott. Otthon sírás, persze valami semmiségen, de később tudom, hogy „azon”. Aztán meg, hogy miért közügy a gyerek, miért nem magánügy, mit kérdezgetnek az emberek, miért van mindenki a szüléssel elfoglalva. Na meg mindig a gyereket dicsérgetik, engem miért nem, hiszen én is letettem valamit az asztalra. Mikor a sírás alábbhagy, Á. mondja, azért nem teljesen magánügy. Tudom.

Zavar, hogy be vagyok zárva a testembe, éjszaka nehezen alszom, leginkább kivárom, míg végkimerülésben kidőlök. Továbbra is horkolok, de már érzékelem. Amíg írom ezeket a sorokat, erősödik az ujjzsibbadásom, ami már folyamatos. Egyedül a tornában hiszek még mindig, és azzal nyugtatom magam, ha az nem lenne, már nem élnék.

Kicsit magas a vérnyomásom, nem mindig, de elég volt ahhoz, hogy napjában háromszor kelljen mérnem. A magzatmozgást is kéne számolnom, de azt nem teszem, feleslegesnek tartom. Néhány nap után abbahagytam. Keve nagyon aktív és kommunikatív, imád velünk beszélgetni. Az apját meg egyenesen „körülugrálja”. Nem is kell ennél jobb esti program.

Néha gondoltam arra, bárcsak még bent maradna egy darabig, mert ha kijön, túl valóságos lesz. És gondolok a halálára is. Ezt alig mertem bevallani Á.-nak - megszületik, és közli a doki, hogy halott; éjszaka megfullad stb. -, mire kiderült, ő is fantáziál erről, és hogy én vagyok a pszichológus, mit csodálkozom ezen. Tényleg, miért csodálkozom. A tesóm szerint ez a felelősségről szól.

Ma szerda van, holnap reggel jelenésem van a kórházban. Elhatároztam, hogy édességet és chipset eszem, amennyi belém fér, aztán együtt főzünk, beszélgetünk a kisfiúnkkal és este pedig megnézünk egy jó horror filmet. A McDonald’s-os fagyit pedig majd a kórházba kérem.