Terhesnapló 3. – Óvodaválasztás és hullócsillagok

Pénteken lettem 26 hetes kismama, és ezen a napon elhatároztuk, hogy elmegyünk „nyaralni”. Persze nem igazi nyaralás lesz, hanem inkább „tavaszolás”, de lássuk be, a nyarunk egész másról fog szólni. Tehát, Csanival elmegyünk három éjszakára hármasban, még így utoljára, aztán pedig a kedves férjemmel töltünk el három romantikus éjszakát egy kastélyszállóban. Egy darabig azt is utoljára.

Ez a döntés meghozta a kedvem a botrányosan sikerült készülődést követő húsvéti ünnepekhez. Minden megvolt, ami kell: sonka, tojás, répatorta, apró ajándékok, locsolkodás, pihenés. Napsütésből lehetett volna több, de ne legyünk telhetetlenek.

Aztán kedden belezuhantam a munkába. Szerda reggel elmentünk Csani leendő óvodájának a nyílt napjára. Édes kisfiam hamar feltalálta magát, alig akart eljönni. Az épület és az udvar kulturált, sok a játék, a csoportszobák tágasak és világosak. Az egyetlen bajom azzal volt, amire a szakemberek azt mondják, hogy a legfontosabb. Az óvónőkkel. Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet senkit egy ötperces beszélgetés alatt megítélni, és az is lehet, hogy zsigerből utálok mindenkit, aki anyahelyettes próbál lenni a fiam életében, de nekem mindkét nénivel bajom volt.

Az egyikről azt hittem, hogy takarítónő, vagy maximum dadus, ahogy a kinyúlt mackónadrágjában, lógó frizurájával és a bozontos szemöldökével közelített. Oké, nem születhet mindenki szépnek, de ez mégiscsak egy óvodai nyílt nap, az isten szerelmére, a jobbik mackója meg egy fésű a kezébe akadhatott volna. A másik hölgy bár sokkal idősebb lehetett, mégis csinosabb volt. Csani hamar hozzá csapódott. Odaállt mellé, és nézte, hogy mit építenek a gyerekek. És csak állt, állt, hosszú percekig, amíg meg nem unta, aztán elment. Anélkül, hogy az óvónéni szólt volna hozzá, rámosolygott volna, vagy akár csak ránézett volna. Nekem ez úgy, de úgy fájt, mintha tűket szurkáltak volna a szívembe.

Nem értem ezt. Ha én vagyok az óvónéni, és odajön egy bátor, édes, új kisfiú, és szemmel láthatóan érdeklődve figyeli a többiek játékát, csak egy szóra vár, hogy csatlakozzon, akkor hogy bírja ki, hogy ne mondjon annyit: gyere kicsikém, építs velünk? Szerencsére kiderült, hogy a két hölgy szeptembertől külön válik, egy-egy új kolleginát kapnak, és két külön kiscsoportot fognak vinni. Így talán van remény, hogy az újak majd mások lesznek. Vagy annak is van esélye, hogy téves volt az első benyomásom, és a takarítóvónő a világ legápoltabb teremtése, csak éppen tegnap derült ki, hogy elhagyja a férje. A másik néni pedig a legtökéletesebb anyahelyettes, csak periférikus vakságban szenved…

A sógornőm lebetegedett, így aznap délután nekem kellett Csaniért mennem a bölcsibe, és vele együtt elhozni a terheléses vércukor és a laborvizsgálatok eredményét. Ez nem volt olyan egyszerű. Ugyanis Csani mindenhová szeretett volna menni, villamosra szállni, galambokat kergeti, csak éppen a laboratóriumba nem. Az öt perces utat huszonöt perc alatt tettük meg, többszöri könyörgés-fegyelmezés végtelen köreit futva, miközben egy nyugdíjas tetű sebességével haladtunk előre. Én háromszor leizzadtam, de végre a kezemben tartottam a leletet, a cukornál megkönnyebbültem, nagyon szép eredmény, 5,79 a 120 perces, érdemes volt szenvedni.

Megfordítottam a lapot, a vérképen néhány csillag, kismamáknál előfordul, sebaj, lejjebb néztem, és akkor jött a sokkhatás. Augusztusi csillaghullásos éjszakák nem foghatók a vizeleteredményem melletti állapotokhoz. Minden, minden egyes elem csillagos, és még csak azt sem mondhatnánk, hogy a számok köszönőviszonyban voltak a határértékekkel. Levert a víz, negyedszerre is, hiszen ez csak egyetlen dologra utalhat: fertőzésre, aminek kizárólagos és egyenes következménye a koraszülés. Ezt remekül be is beszéltem magamnak, miközben Csanádot rángattam az orvosom hála istennek éppen esedékes magánrendelése felé.

A kiképző őrmester - így hívom a dokim asszisztensét, képzelhetitek – csodálkozva nézett rám, mikor ziláltan beviharzottam a fülemről is lógó papírral, táskával, gyerekkel és játékbusszal. Elhebegtem, hogy mindjárt megkoraszülök, mire majdnem röhögő görcsöt kapott, és indítványozta, hogy e helyett inkább menjek haza, és mossam át a vesémet. Ez se hangzott sokkal jobban, mint a koraszülés… Vegyem ki, és mossam a csapban, vagy mit akar ez?! Látva értetlen arckifejezésemet elmagyarázta, hogy sok teát kell főzni, meginni, és pisilni. Ez a vesemosás. Aztán két nap múlva megismételjük a labor vizsgálatot. Némileg megnyugodtam, hogy mégsem vagyunk életveszélyben, és hazaindultam teát főzni.

Ma megnéztem egy másik ovit, abban maradtam magammal, hogy körülbelül ugyanolyan, mint a másik, csak itt vegyes csoportok vannak. Nem is tudom, hogy jó-e az? Utána végig ezen agyaltam, miközben este nyolcig rohangáltam, és lélekszakadva estem haza fektetésre. Ezek után színtiszta felüdülés volt végre az alfelemen kényelmesen elhelyezkedve leülni a gép elé, és cikkírásba fogni.

A pocaklakóm is nagyon boldog lehetett, mert eszméletlen örömtáncba kezdett. Legalábbis olyanba, mintha volna végre neve. De nem, erre ma már nem gondolunk. Scarlett O’Haráról kell példát vennem: most iszom egy citromos sört, a többit, minden mást pedig majd holnap…

Szofi