@vica31:
Kedves Vica! Összefacsarodott a szívem, amikor olvastam a soraidat, mert a velem tavaly ősszel történtek történtek jutottak eszembe.Fogadd őszinte részvétemet a kisfiad halála miatt...Szeretnék valami vígasztalót írni, de nem tudok...Nagyon hosszú és nehéz út áll előtted, de nem szabad feladni és menni kell előre, lesznek néha jobb időszakok, de visszaesések is. A gyász ilyen...Támaszkodj azokra, akik igazán szeretnek téged, és adj hálát a csodálatos és megértő párodért. Annyiban szerencsésebb vagy mint én - már ha ilyet lehet mondani ebben a helyzetben- hogy van anyukád, akire szintén számíthatsz. (Én már 11 éve lesz, hogy eltemettem anyámat, aki a lelki társam volt, és még most is nagyon hiányzik. Néha úgy éreztem, csak ő értene meg, vele tudnám megbeszélni ami bánt). És fiatal vagy, én 40 éves voltam, amikor eltemettük a második kislányomat. Gondolhatod, ebben a korban mennyi reményem volt egy újabb terhességre! Próbálj a jövőbe tekinteni, sorstársakat keresni, és sokat beszélgetni a bánatodról. Most ugyan nehéz, de egy napon arra ébredsz majd, hogy sokkal jobban vagy, elfogadod ami történt és akkor be fog hozzád költözni a kistesó!
Kedves Tünci! Örülök, hogy eszedbe jutottam, és érdeklődsz irántam. Rég nem írtam ide, mert azt gondoltam teljesen kihalt a topic. Utolsó hozzászólásom óta sok minden történt. Jártam gyászfeldolgozó csoportba, és egyéni pszichoterápiára is. Előbbi sokat segített, az utóbbi meg semennyire. A csoporttársaim személyében sok értékes és jó fej embert ismertem meg, akikkel megértettük egymást, mert ugyanazon mentünk keresztül. A kislányomat végül el tudtam engedni egy különös eseménynek köszönhetően. Június eleján megszületett a barátnőm kislánya egy nagyon problémás, súlyosan komplikált terhesség után. Születésekor elkapott egy csúnya kórházi fertőzést, és az újszülött intenzívre került...Napokig kétséges volt, mi lesz vele, mert nem tudott magától levegőt venni. És akkor sírva imádkoztam az én kicsi angyalomhoz, hogy szálljon oda a kicsi baba inkubátorához, és adjon neki erőt... és képzeljétek, másnap a barátnőm könnyek között hívott, hogy a kisbabáját levették a lélegeztetőről,mert önállóan lélegzik...Azóta már lassan két hónapos, makk egészséges nagylány lett.Én meg másnap "kirúgtam" a pszichológusomat, mert rájöttem, hogy ez a "jel" segített túljutni a tragédián: a kislányom létezik egy másik dimenzióban, és ért engem.
Június 17-én pozitív lett a HCG tesztem...A múlt csütörtökön Uh vizsgálaton kiderült, hogy kétpetéjű ikreket várok. Jó, tudom, ők még csak lehetőség. Semmi nem garantálja hogy megszületnek élve, de én próbálok bízni. Semmi nem történik véletlenül. 41 éves múltam,tehát az is csoda, hogy az angyalkám születése után 9 hónappal megfogantak.
Idáig ennyi az én történetem.
Bocs, ha hosszú lett.