#baba#anya

Becsületből letéptem a mellét és a karját

Beja már nemrégiben megosztotta velünk egyik történetét, mely sajnos nem a hollywoodi klisék szerint végződött. Ám szerencsére hamarosan mégiscsak lett boldogság és öröm, mosoly és nagy pocak. És hogy a nagy pocakból mi lett, azt olvassátok el a következőkben.

Szombaton éjjel tizenegy felé elkezdtem fájdogálni, ami egyben stopperelést is jelentett. Mivel halványlila segedelmem sem volt, hogy mit hogyan, ezért számolgattunk. Abban biztos voltam, hogy még elég sok időm van, hisz a magzatvíz még sehol sem volt.

Természetesen azért nyugtalanított a dolog, ezért barátnőméket éjfél körül kivertük az ágyból, megjegyezve, hogy lehet, csak vaklárma az egész... Egy körül már valamerre a kórház felé tartottunk, s nem sokkal utána meg is érkeztünk (1:19). Itt megvolt az első "belső" vizsgálat - 2 ujjnyi voltam -, majd CTG-re tettek. Eltöltöttünk egy kis időt, majd átsétáltunk a szülőszobába. Elsőre meg nem mondtam volna, hogy szülőszoba. Teljesen korrektül be volt rendezve, volt labda, valami rattan fotelszerű izé, meg valami szék bigyó is, meg az ágy. Nekem utóbbi bizonyult kényelmesebbnek. Valahogy nem sajnálom, hogy nem kád lett belőle... Biztos más lett volna, de akkor sem.

Ember és Hug egész végig mellettem volt, a kutya sem szólt hozzánk. Félóránként néztek szívhangot vagy néztek meg belülről. Korrektül hagytak vajúdni. Az utolsó vagy azelőtti vizsgálat után oldalfekvés lett a javaslat. Bírtam is én, meg nem is, de azt kell csinálni, amit mondanak.

Olyan három óra felé kezdődtek meg a komolyabb fájások. Nagyon ki voltam már fáradva, hisz szombat hajnal fél héttől fent voltam. Olyan nyűgös voltam, hogy már magamnak is sok voltam. Ember se tudott velem mit tenni, nagyon sajnált, én meg becsületből letéptem a mellét és a karját.

Hug is mondta, hogy kapaszkodjak bele, de ahogy megfogtam a kezét, mégsem kértem belőle, féltem, hogy összeroppantom. Folyamatosan néztük a CTG-t, mondták, mikor milyen erősségű a fájás és szenvedtek velem együtt... Hug azért próbálta mondogatni, hogy mire kell figyelnem, többek között a kakilós érzésre is. Na, itt esett le, hogy ez bizony már toló...

Valahogy így hívhatták az orvosom is, mert cirka 30-40 percet nem szabadott nyomnom, tartani kellett. Én meg majd belehülyültem. Ekkor is volt jobbra és balra is 5-5 fájás, amit tartani kellett. Komolyan mondom, tényleg hittem abban, hogy kipottyan a lelkem idő előtt. Amikor a doki megérkezett, Gebém megkérdezte, hogy menjen vagy maradjon. Furcsa, mert tisztán válaszoltam neki, hogy ha szeretne, akkor marad, illetve megy. Megbeszéltük még előtte, hogy nem lesz ott. Aztán az udvaron meghallotta a visítozásomat és visszajött, majd végig bent maradt, nagyon közel a lábamhoz és a dokihoz.

A legszebb, hogy ha szóltak hozzám, csak hümmögtem, de nem beszéltem. Nagyon fáradt voltam. Az is dereng még, hogy a szellőztetőt bambultam egész idő alatt. Oly kevés emlékem van ezzel kapcsolatban, annyira sajnálom, hogy nem voltam jobban kipihenve, rápihenve a dolgokra, de ezt ugye, nem igazán lehet kiszámolni.

Mivel az 5-5-ös fekvés kevés volt, ezért rá kellett húznom még ugyanennyit. Itt már tényleg elvesztettem a kontrollt és ordítottam, hogy azt már nem bírom ki. A legszebb, hogy együtt számolgattuk a fájásokat és mindig tudtam, hogy mikor fog csillapodni. És ugye egy idő után eljutottunk odáig, hogy ténylegesen világra kell hozni a babát.

Doki mondta, hogy húzzam fel a lábam, fogjam meg a térdem, vegyek levegőt és hosszasan nyomjak! Na, ezzel szenvedtünk elég sokat. Hallottam, ahogy beszélgetnek, hogy van haja, meg látszik a buksija, de kibújni csak nem akart. Szépen nyomtam az elsőket, de a következőkhöz semmi erőm nem volt. Végül mondták, hogy ne kiabáljak, hanem nyomjak, mert úgy erőm is lesz. Szépen betartottam, annak ellenére, hogy azért szépen visítoztam. Jó félórás szenvedés után kaptam lokális érzéstelenítést és nyisszantott egyet. Ezen a semmi percen múlt, hogy még mindig szenvedek...

Aztán kb. a harmadik nyomásnál megszületett a lányunk!

Embert megkérdeztem, amikor kibújt a lelkem, hogy elvágja-e a köldökzsinórt, de nemmel szavazott, mert elég volt neki velem szenvednie 10 órát. Szépen elkötötték a köldökzsinórt, elvágták és ismét kérdeztem Embert, hogy nem megy-e csutakolni. A szülésznő is mondta, hogy az bizony az apuka feladata.

Ahhoz képest, hogy teljesen kivoltam, ezeket teljesen tiszta fejjel gondoltam végig. Ok, amikor kibújt, tényleg megkönnyebbültem és egyáltalán nem voltam fáradt.

Megvártuk a méhlepényt és összevarrt a doki. Meglepő, mert kicsi volt a méhlepény. Szerintem egy olyan kipukkant pöttyös labda méretű. Meg is mondtam a dokinak, aki meg elkezdte mondani, hogy a "csúnya" rész volt a falon, a "szebb" meg a baba körül. Annyira, de annyira büszke vagyok magunkra, hogy elmondani sem tudom!

Azt utólag tudtam meg, hogy még a köldökzsinór elvágása előtt kezembe vehettem a kölköt.

Beja

2011. február 28.

 
 
 

Babanet hozzászólások  
(1 hozzászólás) 

2011 02 28. 15:12
Annyira szeretek szüléses bejegyzéseket olvasni...és igen, nagy ára van az egésznek,a fájások,a vajúdás, de az eredmény a legszebb...amikor kipottyan!
Ha tehetném mindig csak szülnék.:-)
→ válasz erre
X
EZT MÁR OLVASTAD?