Sziasztok!
Cleo! Nem értem a férfiakat. Talán nem tudják feldolgozni, hogy bővült a családjuk. Tudat alatt féltékenyek a gyerekre, hogy most ő áll a középpontban, ő kapja a több figyelmet, és nem a férj. Persze ezt úgysem ismernék be soha. Emellé társul az, gondolom, hogy míg mi otthon vagyunk a gyerekkel, nekünk a gyereknevelés tölti ki a napjainkat, az összes örömével, bosszúságával együtt, addig a férjek ugye járnak dolgozni, ugyanúgy találkoznak emberekkel, mégha csak a munkahelyen is, így az ő gondolataik nemcsak a gyerek körül forognak. Ebből következik, hogy este mikor hazaér, esetleg fáradt, már nincs kedve beszélgetni, úgyis „csak a gyerek” lenne a téma, ami adott esetben természetes, de ők lehet, hogy arra vágynak titkon, hogy a gyerek már aludjon, és velük foglalkozzunk, úgy mint régen.
Szóval azt akarom mondani, hogy valamilyen szinten eltávolodunk ilyenkor egymástól, mert más gondolatok járnak a fejünkben. Na, és pont ehhez kellenének a beszélgetések, a lopott órák, amit esetleg kettesben lehet eltölteni, egy kis romantikával, odafigyeléssel fűszerezve. Közben ördögi kör ez az egész, mert erre nemigen van idő a család mellett.
Mi terveztük még ősszel, hogy elmegyünk két napra kettesben valahova. Szerintem ez jó lehetőség lett volna, csak most már nincs hozzá kedve.
Cleo, talán nektek is szükségetek lenne arra, hogy picit kettesben legyetek (ha nem szoktatok), mert akkor tudnátok beszélgetni, tv és gyerek nélkül, csak úgy mindenféléről, mint régen.
Mongi, te is írtad, hogy milyen jó volt, amikor egyik este megmasszíroztad a férjedet. Ez egy nagyon jó példa! Ez fordítva is igaz, mert mi, nők is elvárnánk a bókokat, simogatást, csak úgy, spontán. Lehet, hogy nekünk kellene kezdeményeznünk! Aztán egyszercsak észbekapnának, és lenne viszonzás!
A tévézés nálunk is megvolt, amíg még töltött otthon időt. Ha az én férjem nézte a tv-t, ugyanez volt a jellemző. Ő ki tudott annyira kapcsolni, hogy nem hallotta, hogy mi mit csinálunk a gyerekkel.
Lányok! Remélem, nem kell majd ilyen féltékenykedést átélnetek soha! Nem kívánom senkinek! Még nem tudom, mi lesz velünk. Ma éjszakás volt, és küldött egy rövid üzenetet éjjel, hogy kér, ne haragudjak rá. Nem értem. Meglepődtem. Pedig este úgy ment el, hogy összevesztünk megint. Mondtam neki, hogy tudok az sms-ekről. Azt mondta, akkor mutassam meg. Mondtam, hogy oké. Gondoltam mára elfelejti, de kérte már reggel. Nem tudom, hogy megmutassam-e neki.(kinyomtattam) Biztos erre is lesz magyarázata. Annyira szeretném, ha kilábalnánk ebből a hülye helyzetből! De úgy érzem, hogy nem rajtam múlik. Ja, kivárok. De meddig lehet ezt bírni? Nem szeretnék mást, csak megbeszélni vele. De nem akarja. Fura.
Lehet, hogy én is abba a hibába estem, hogy azt hittem az elég, vagy legalábbis értékeli azt a férjem, hogy mindig van otthon finom ebéd, rend van, nevelem a gyereket. Közben meg neki ez természetessé vált, és nem tűnt fel neki, hogy az otthon végzett munka is ér annyit, amennyit ő végez a munkahelyén. Bár régen mondta, hogy ő ezt nem bírná csinálni, biztos meghülyülne otthon. Akkor ezt bóknak vettem. Most meg gondolom, van ez a másik nő, akivel egész nap gyerek nélkül lehet együtt, újra „fiatalnak”, függetlennek érezheti magát, és különben is az új mindig izgalmasabb. Ha esetleg mégsincs köztük semmi, hiszen ő tagadja (talán csak plátói a dolog?!), akkor is félő, hogy lesz belőle valami, mert túl sok időt töltenek együtt. Megjegyzem, hogy a nőnek is van férje, meg egy kislánya, 4 éves. De tudomásom szerint ők is alig találkoznak a férjével, sőt a gyerekkel se sokat foglalkozik a csaj. Karrierista típus. Szülés után rögtön ment dolgozni.
Na, jó lesz, ha befejezem, mert csak folyik belőlem a szó.
Sziasztok!