Meglett a lakás, a házasság, de a gyerek?

Nos, meglett a lakás, a házasság, de a gyerek? Még a menstruáció sem. Jöttek a gyógyszerek, amikre óramű pontossággal megjött, de csak amíg szedtem. Ha nem, volt olyan, hogy egy évig egyáltalán nem menstruáltam, aztán egy hónapon keresztül végig ömlött belőlem a vér. Ismét orvos: nem sikerül, miért nem? De csöndben is voltam, mert a körülöttem lévők közül is többen elvetéltek, volt olyan, akinek a második babája nyolc hónaposan halt meg, az elsőnél meg elvetélt. Csupa-csupa rossz.

Bújtam a könyveket, érdeklődtem mindenhol, így jutottam el az endokrin szakrendelésre, ahol vérvétel és ultrahang után közölték: nincs peteérésem és soha nem lehet gyerekem. Megvizsgálják a férjemet, én meg menjek a genetikára, onnan a Káli intézetbe.

Megkérdeztem az endokrinológust, nem segítene-e egy kis fogyás? Majd leharapta fejem, de válaszolt azért, a tizedik emeletről kb. - azt mondta, lehet, hogy nem ártana. A férjemmel szerencsére rendben volt minden. Akkor azt mondtam: elég, nem fogom sajnálni magam, és utáltam is magam, hogy kövér vagyok, rajta hát, fogyjunk le! A gyerek eszembe sem jutott, olyan hévvel kezdtem hozzá a 90 napos diétához. A kávét azóta is cukor nélkül iszom és két hónap alatt lement 18 kg. Megint nem jött meg szokás szerint, de meglátogattak minket a barátnőmék, és azt mondtam nekik: úgy érzem, terhes vagyok.

Változásokat éreztem magamban: elég fura volt, de egyben jóleső, és olyan nyugodtság szállt meg, azt hittem, mindenre képes vagyok. Ekkor mindenki kiröhögött: á, nem vagy te terhes. A tesztet csak a következő hónapban csináltam meg, mert nem tudtam mennyi idő is kell, hogy kimutassa, meg hát nem voltam rosszul: se hányinger, se hányás, a melleim fájtak egy kicsit, de az lehetett a menstruáció előtt is. Egy reggel hajnal négy órakor megcsináltam a tesztet és egyből két csík - egy másodpercet se kellett várni.

Képzelhetitek: évek múltak el és azt mondták, nem lehetek terhes, és mégis - azt sem tudtam, mit csináljak! A cigit szívtam, hiszen nem gondoltam, hogy teherbe eshetek. Most, hogy megtudtam, olyan ideges voltam, el se hittem, hogy az két csík! Öt percig vártam, újból megnéztem, megmosakodtam és újból megnéztem. Itt nincs tévedés! Hívtam a férjemet, aki épp éjszakás volt, nem hitte el, így otthagytam a tesztet, nézze meg, ha hazaért. Ezután hívtam édesanyámat, alig vártam a fél ötöt, akkor szokott kelni. Aztán természetesen orvos, minden rendben, így telt el kb. másfél hónap.

Túl voltunk a 12. heti ultrahangon, a vízválasztón. Nem hagyott nyugodni egy érzés, úgy éreztem, baj van. De úgy voltam vele: biztos csak beképzelem magamnak, úgyis menni kell 15 hetesen ultrahangra, majd ott megnyugtatnak. Még jó, hogy a férjem velem jött, ugyanis a gyermekünket teljesen ellepte az ödéma, valami vírus miatt meghalt. Nem vetéltem el, de azt mondták, már három hete leállt a fejlődés, és azóta halott bennem. Én ott, az orvosi rendelőben mindenki szeme láttára bőgtem, mint egy gyerek, egyszerűen nem tudtam abbahagyni.

Üresnek éreztem magam. A férjem is próbálta feldolgozni és közben támogatni engem. Szörnyű volt. Péntek délután irány a kórház. Itt azt mondták, menjek haza, és másnap reggel éhgyomorra jelentkezzem. Így is lett, nem volt nehéz nem enni.

Másnap tették fel a gyógypálcákat - amiből öt kellett volna, de nekem csak egyet tudtak feltenni -, majd este megnéztek megint. Kaptam valami infúziót, amiről csak később tudtam meg, hogy oxitocin, ugyanis este úgy jöttek oda, hogy nem fáj semmim? Ámuldoztak, hogy meg sem éreztem. Állítólag szörnyű fájások közt kellett volna lennem.

Másnap ismét megvizsgált az orvos és három pálcát tett fel, ezek nem voltak fájdalommentesek, de még mindig messze az öttől. Közben megint eltelt egy nap, jött egy másik orvos, aki meg akarta indítani a szülést, holott nekem azt mondták, műtét lesz. Jobban megnézte a papírt - először azt hitte, 15 hetes vagyok -, mondtam, hogy 12 hetesen állt le a fejlődés. 15 perc múlva már a műtő előtt álltam, ahova a saját lábamon mentem le. Megkérdezték, mikor ettem utoljára, én mondtam, hogy 48 órával azelőtt. Megkérdeztem: nem tudják, mi folyik itt? Az orvos nagyon dühös lett az előző dokira. A műtét 15 perces volt. Gyereknap, anyám és nagyanyám névnapja - míg élek, nem felejtem el.

Jött a három hónap böjt - hat hétig semmi, utána óvszer -, és mi kicsit bizakodóbbak voltunk, hiszen akkor csak lehet gyerekünk! De közben elkezdtem visszahízni is. Hol megjött, hol nem, utoljára 2010. január 8.-án. Én már nem is foglalkoztam vele, ám minden reggel hányingerem volt. Azt hittem, biztos felfáztam és a gyomromra ment. Január 7-én kaptam meg a H1N1 oltást, amitől lázas és nagyon beteg lettem. Az egyik kolléganőm kérdezte: nem vagy te terhes? Én meg szinte kiröhögtem.

Voltak kétségeim, de csak megvettem a tesztet, és miután rá van írva, hogy bármikor használható, megvártam a férjemet vele. Annyira halvány volt a második csík, hogy az ablakban a fény felé tartottuk, hogy most az tényleg ott van-e?

Aztán anyut hívtam, mondtam, hogy megint terhes vagyok. Már senki nem mert ujjongani az előző évben történtek miatt, de az én szívem szárnyalt. Nem mertem elhinni: irány a gyógyszertár, még egy teszt reggelre. Rá pár napra irány a nőgyógyász: igen, terhes vagyok, éljen!

A legközelebbi ultrahangon már ellaposodott a petezsák és nem voltak életfunkciók. Akkor már nem sírtam, csak meredtem előre, nem éreztem semmit. Gépiesen végeztem mindent. Az orvos azt mondta, másnap megnéz a nagy géppel, hátha. Én már nem hittem benne, de sűrűn imádkoztam, pedig ateista vagyok. Másnap a férjemmel mentünk a vizsgálatra. Olyan édes hangot, mint ennek a babának a szívhangja, még életemben nem hallottam, ismét az egekbe repített minket!

A kis rosszcsont még legalább kétszer hozta ránk a szívbajt, de hál istennek eljutottunk a 38. hétig. Ám ekkor: 140-es vérnyomás, magas cukor és fehérje a vizeletben - toxémia.

Azt mondták, a babán minden kifejlődött, irány a kórház, meg kell szülni - közben csak egy terhesgondozásra mentünk, és tiszta víz voltam (szülés után 5 nappal már 12  kilóval voltam kevesebb). Bementünk, NST, azt mondták, most minden rendben, vesznek vért, kapok egy 24 órás vérnyomásmérőt, és holnap felvesznek az osztályra. Ez volt csütörtökön. Ekkor már a szüléstől is féltem, szerintem hazudik, aki nem, hiszen mindenki tudja, hogy fáj, nekem pedig ez volt az első, azt se tudtam, mire számítsak.

Másnap visszamentünk, a vérnyomásom már 170 volt, ismét NST. Az orvos azt mondta: ha félek, felvesz osztályra, de a gyerekkel is és velem is rendben van minden. Ekkor már éreztem, hogy fáj a hasam. Szóltam is róla, de szerintük ez nem lehet az a fájás. Ráadásul a gyomrom már úgy égett, hogy a 11 db Reni sem segített. Az orvos szerint az NST nem mutatott semmit. A férjem éjszakás volt ismét, és én se akartam feleslegesen a kórházban lenni, szóval irány haza, de fél hétkor, pont mikor a híradó kezdődött, szóltam neki, hogy jönnek a fájások kb. ötpercenként és egy percig tartanak, menjünk be a kórházba, mégse lesz igaza az orvosnak.

Sajnos megint másik orvos volt este, pedig az orra alá dörgöltem volna, hogy „na látja”! Megindult a szülés, egyujjnyira ki voltam tágulva, és ott beszélték, hogy császár vagy rendes szülés lesz-e, mert a cisztám ott van a "be- ill. kijáratnál". Végül azt mondták megszülhetem. Irány a szülőszoba. De nem szültem meg, mert megállt a szülés.

Bóbiskoltam félórákat - jöttek azért a fájások, csak már rendszertelenül -, ezért a reggeli vizitnél leküldtek, de volt szerencsém végighallgatni addig egy szülést. Szörnyű volt: egy 15 éves roma kislány szült, üvöltött, ahogy a száján kifért. Lehet, hogy nevetséges és gyerekes, de én a fülemet is befogtam, csak ne halljam, mert ha ez ennyire fáj, akkor én biztos belehalok. Szerettem volna túl lenni az egészen és a kisfiamat a kezemben tartani.

Az osztályon azt mondták, a méhszáj maradt egyujjnyi, lehet, hogy csak két hét múlva szülök. De aznap is végig voltak fájások és este már úgy fájt, azt hittem, nem bírom tovább. Szóltam a nővérkének, aki megkérdezte biztos vagyok benne? Mert szegény orvost nem zaklatja feleslegesen. Megvizsgált, azt mondta a helyzet változatlan, de menjek fel a szülőszobára NST-re azért.

Már óránként jártam pisilni, és mivel WC-papírt nem kaptam, mindig mosakodni kellett. Egyszer csak már úgy véreztem, hogy a két lábamon folyt végig elég rendesen. Odamentem a szülésznőhöz, hogy ne haragudjon, ez nem probléma? Odadobott egy rongyot, hogy törülközzem meg, és feküdjek vissza, neki nem az a dolga, hogy állandóan engem wc-re engedjen. De már nagyon fájt, nézte a gépet, azt mondja, ezek nem fájások, a gép nem jelzi. Reggel 7 volt, mire jött a vizit, de addig is folyamatosan fájt.

A vizit után szerencsére jött egy olyan orvos, akit ismertem, mert keresztanyám és nagynéném is nála szült. Megvizsgált, magzatvíz el, de már zöld volt. Már ekkor minden bajom volt, de nem kiabáltam, csak hangosan mondogattam, hogy jaj de kell kakálni. Most már megmosolygom magam, de aki már szült, tudja, hogy ezek már a tolófájások. Több mint háromujjnyira ki voltam tágulva, de aztán irány a műtő, mert ezt a babát már nem tudom megszülni, és lehet, hogy neki is lesz valami baja, ha gyorsan nem veszik ki. Már ez sem érdekelt, akkor úgy gondoltam, valaki üssön már le, mert szétszakadok. A gerincbe adott injekciók nagyon fájtak, már reszkettem, de mondták, emiatt ne aggódjak, ez csak a kimerültség. Engem nagyon megijesztett. Aztán elkezdtem érezni az altató hatását és ekkor elvágták a "filmet".

Arra keltem, hogy mutatják a fiamat, aki 3700 grammal és 55 centivel született reggel 7.24-kor. Levették az oxigén maszkot, és csak annyi erőm volt, hogy megkérdeztem: mindene meg van? Azt mondták, igen. A lábadozóban és az újszülött osztályon már mindenki kedves, aranyos és segítőkész volt. Ahogy a lábadozóba értem, felhívtam a férjemet, hogy megszületett a fia. Nem akarta elhinni, mert mikor bejött előző nap, azt mondták, lehet, csak két hét múlva szülök. Aztán megértette, ujjongott és már száguldott is be. Eközben hívtam édesanyámat, aki mit mondott? Ezt nem hiszem el. A férjem megérkezett, megnézte a fiát, és odajött hozzám. Nagyon rendes volt az ottani nővérke, egyedül voltam a lábadozóban, ezért megengedte, hogy bejöjjön.

A fiamat hozták rendesen, háromóránként szoptatni, én meg nem hittem el: úristen, ezért a kis emberkéért, akit magamban hordtam, én vagyok a felelős. Hihetetlen érzés volt, mert tudni tudtam én ezt, de más a tudás és az érzés.

Rá két napra mikor hozták a gyereket, mondtam olyan fura színe van. Mondták, besárgult, de ne ijedjek meg, a gyerekek 95%-a besárgul. Közben megjött a véreredmény is: Roli nyelt a magzatvízből, így 9 napig voltunk bent. De aztán 9 nap múlva és azóta is egészségesen, 6 és fél hónaposan itt van velünk.

Ezt a történetet azért írtam le és azért ilyen részletesen, hogy igenis, álljunk ki magunkért, még ha ki is vagyunk szolgáltatva másnak. A mai napig nem értem, hogy ha már van gyerekük, tudják, hogy nem fájdalommentes dologról beszélünk, miért ilyen helyen dolgoznak? Miért így?

A sok rossz után már csak jó jöhet, de nem biztos, hogy vállalnám még egyszer ezt az egészet. Fel a fejjel és csak előre szabad nézni. Soha ne adjátok fel a reményt! Hiszen nekem is, akinek nem lehetett gyermeke, két természetes úton létrejött terhesség után mégis született egy gyönyörű szép fia.

Csekéné Nagy Kinga