Pofon az élettől – 2. rész

Hosszú volt az az éjszaka, tán a leghosszabb addigi életemben. Csak ültem az alvó fiam mellett, fogtam a kezét, a gondolatok és érzelmek szinte szétfeszítettek. Tehetetlenség, kétségbeesés, harag, csalódottság, bűntudat, fájdalom, rettegés... Hol sírtam, hol halkan suttogtam neki. Hihetetlen volt ez az egész. Aggódtam a kicsi fiamért, akiről azt állítják, hogy cukorbeteg. Közben meg rettegtem, hogy a pici, aki még csak a pocakomban mocorog, ne szenvedje meg ezt az egészet. 

Kaptam egy szobát egy folyosóval arrébb, és mivel a nővérek tudták, hogy pocaklakóm van, óránként mondogatták, hogy menjek pihenni, de ha elmentem, egyre azon járt az agyam, mi van, ha felébred a fiam, és én nem leszek ott mellette.
 
A férjemmel még előző nap megbeszéltük, hogy amíg nem tudjuk, hogyan lesz ezután, meddig kell kórházban maradni, addig nem marad ki a munkából. Éjszakai műszakban dolgozik, de reggel amint tudott, jött hozzánk. Az orvosok magyarázták, hogy ha jobban lesz a gyerek, és a vértesztek javulást mutatnak, akkor lekötik az inzulin infúziót, és mehetünk át a gyerekosztályra. Ott már én is kapok ágyat mellette. Délelőtt felébredt végre a kicsi, bágyadt és gyenge volt még, de már sokkal jobb állapotban volt, mint előző este. 
 
Végre kivehettük őt a kiságyból, aztán már vissza se lehetett tenni. Csak bújt hozzánk, ölelt, nem engedett el egy pillanatra sem. Késő délután a férjemnek indulnia kellett. Mi még mindig az intenzív osztályon voltunk, nem tudtuk, melyik osztályon töltjük az éjszakát. 
Mikor jött az orvos a hírrel, hogy a vérteszt jó lett, megkönnyebbültem. Végre egy jó hír. Végre mellette lehetek éjjel-nappal. Estére át is költöztünk a gyerekosztályra. 
 
Azt hittem, megkönnyebbülök, ha kikerülünk az intenzív osztályról, de borzalmas érzés volt. Ekkor, a sok beteg gyereket látva tudatosult bennem igazán, hogy a gyerekem egy olyan terhet kapott a sorstól, amit egy életen át cipel majd a vállán. És én nem tudtam segíteni. Nem tudtam megvédeni őt. 
 
Az osztályon a szülők összecsukható ágyakat kaptak. Elöntött a pánik. A gyereket nem tudtam letenni, nem maradt a kiságyban. Otthon együtt aludtunk az elmúlt hetekben, el nem tudtam képzelni, most hogy lesz. Fáradt voltam, nem mertem őt magam mellé fektetni, csak ültem hát vele a fotelben, ringattam őt és csak potyogtak a könnyeim. 
gyermekkori cukorbetegség
Egy kedves fiatal nővérke oldotta meg a dolgot, aki amint megtudta, hogy pocaklakóm van, rendes kórházi ágyat hozott nekünk. Az sem okozott gondot, hogy együtt aludtunk a kicsivel, azt mondta, bár nem szabadna, de az a lényeg, hogy pihenjünk mindketten. 
 
Így töltöttünk el 5 hosszú napot a gyerekosztályon. Első nap megkaptuk a két inzulin tollat, mert kétféle inzulint fog kapni a kicsi. És jött az első evés. Éhes volt már nagyon, hiszen két napja nem kapott semmit, de nagyon keveset tudott enni. Evés után megkapta az első inzulin injekciókat. Én fogtam őt, két nővér pedig a két combjába egyszerre szúrta be az inzulint. Nem is maga a szúrás volt a legrosszabb, hanem hogy 10 másodpercig tartani kellett a tollakat. Azt hittem, soha nem telik el az a 10 másodperc. A fiam persze torkaszakadtából sírt. 
 
Jött a diabéteszes doktornő és megkezdődött az iskolázás. Mivel a gyerek hasnyálmirigye nem dolgozik, nem termel inzulint, ezért azt külsőleg kell pótolni. Azért a két fajta inzulin, mert az egyik 24 órán át hat, a másik az aktuális főételt takarja. Bármit megehet a gyerek, csak számolni kell, mennyi szénhidrátot fogyasztott.
A diabétesz csoport tulajdonképpen a szakorvosokból, nővérekből és a dietetikusokból állt, akik felváltva tanítottak bennünket. Megtanultuk, hogy kell vércukorszintet mérni, hogyan kell használni az inzulintollakat, elmagyarázták, mi az a keton és mikor kell mérni, illetve hogy mit takar a mézeshetek időszak. És megtanultuk, mi az a hipoglikémia (alacsony vércukorszint). Elmagyarázták, mik a tünetei (ilyen pici gyereknél általában csak a vércukorszint méréséből tudjuk, hogy gond van), és elmondták, hogy ezt az állapotot azonnal kezelni kell. 
 
A dietetikus megtanította, hogyan számoljuk a szénhidrátokat, kaptunk konyhai mérleget (mert minden ételt le kell mérni ezután), könyvet, amiben 1700 étel és ital szénhidráttartalma megtalálható. A dietetikussal közösen kiszámoltuk, hogy átlagosan mennyi szénhidrátot eszik a kicsi a főétkezések alkalmával. Ennek megfelelően beállították az inzulin adagokat. Ez egyben azt is jelentette, hogy ha evés előtt megkapta a gyerek az inzulint, muszáj volt épp annyi szénhidrátot elfogyasztania, amennyit az inzulin takart. Ha többet evett volna, a vércukorszint túl magas lesz, ha kevesebbet, túl alacsony. Ördögi kör volt ez, mert egy totyogónál sose lehetett tudni előre, mennyit is fog enni.
 
A fiam napról napra erősebb lett, egyre többet sétált, és a kórházban kezdett el beszélni is. Már nehéz volt lekötni a figyelmét, unatkozott. Én meg egyre jobban aggódtam a pocaklakóért. Nehéz volt odafigyelni, hogy egyek, igyak eleget, hiszen annyi dolgot kellett megtanulni, figyelni mindenre. 
 
Sokat gondolkodtam éjszakánként, sokat beszélgettünk a férjemmel nappal. Választanunk kellett, milyen útra lépünk, a mi kezünkben a döntés, hogy neveljük a gyereket. Így utólag azt gondolom, igazából nem is volt választásunk. Arra kell tanítanunk a gyereket, hogy ugyanolyan teljes értékű ember, mint bárki más. Mindent megtehet, mindent elérhet az életben, amit csak akar, és bár lehet, hogy egyes dolgokért keményebben kell majd küzdenie, jobban oda kell figyelnie magára, az egészségére, az étkezésére, de ez nem szabad, hogy rányomja a bélyegét az életére. 
 
Nem tudom, otthon ilyen esetben hogy működik a rendszer, de elmondhatom, hogy itt, Skóciában a diabétesz csoport mindent megtett azért, hogy a lehető leghamarabb feldolgozzuk a sokkot, beletanuljunk a mindennapi teendőkbe. Megkaptunk minden eszközt és információt, amire szükségünk volt, és az oktatásunk sem fejeződött be, mikor elhagytuk a kórházat.
 
Bevallom, nagyon féltem hazamenni, hatalmas felelősség nyomta a vállunkat, de tudtuk, hogy előbb-utóbb bele kell rázódni a mindennapokba.
Megkaptuk az első időpontot 5 nappal későbbre, de azzal indultunk haza a kórházból, hogy ha bármilyen kérdés, probléma adódna, telefonáljunk, vagy menjünk vissza...
 
Andi M. , 2016. szeptember 14.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?