Csodálatos leckét kaptam hároméves kislányomtól, hogy miért is sírunk „Mert fontos észre venni a szépségeket a mostani időkben is”

Reggelente hároméves lányommal teszünk egy rövid sétát a környéken, amíg férjem a hétéves, nagyobbal futtatja meg kutyánkat. Ez valahogy a napi rutin részét képezi, amióta a járvány kitört, és biztonságot is ad ebben a kiszámíthatatlanságban.

StockSnap képe a Pixabay

Ahogy kis tündéremmel (lányom ugyanis tündér jelmezt viselt) róttuk az utcákat, a kezemet fogta és rám tekintett, éppen úgy, ahogyan a nap sugarai ránk.

„Miről szeretnél beszélgetni?” kérdeztem tőle.

Az én kis drágám rám nézett azokkal a hatalmas szemeivel és azt mondta, minden különösebb érzelmi megnyilvánulás nélkül: „Tudod, anya, néha igenis kell sírni.”

„Igazad van” mondtam neki, kicsit mosolyogva magamban, mennyire váratlanul tört elő lányomból ez a gondolat. Tovább sétáltunk, és amíg leszedett néhány virágot, majd mélyeket szippantott belőlük, megütött szavainak, érzésének igazsága – különösen ebben a furcsa időben, amit most élünk, amikor érzelmeink, akár a hullámvasút, hol felemelnek, hol a mélybe taszítanak bennünket. A kiszámíthatatlanság, hogy fogalmunk sincs, meddig tart még ez a helyzet.

„Miért gondolod, hogy néha sírnunk kell?” fordultam felé.

„Azért, mert… itt, belül a testemben van valami, amit egyszerűen ki kell engednem.” felelte, miközben felém nyújtott egy virágot.

A nap haladt a maga útján, és amilyen váratlanul hatott rám és megbabonázott gyermekem őszintén kimondott igazsága, olyan gyorsan és könnyedén süppedtem vissza a hullámvasút megszokott kocsijának ülésébe. Az elmúlt időszak küzdelmei eluralkodtak rajtam, szenvedtem, hogy a jelenben tudjak maradni; aggódtam a jövő miatt és hiányoltam, vágytam a múltat. A nap hátralévő részében, szegény férjem, bármit is mondott, minden idegesített. És biztos vagyok benne, hogy a gyerekeim sem fogtak fel semmit abból, bármit is kértem tőlük, hogy csináljanak meg. Egyszerűen mindenki és minden az idegeimre ment.

Miután a gyerekeim elaludtak, csak ültem az ágyamon, rázkódtak a vállaim, megfeszült izmaim kiáltották, hogy valami készülőben van. Szégyelltem, amiért nem tudom fegyelmezni bensőmet, és egyúttal próbáltam azt is megfejteni, miért érzem magam legbelül olyan rosszul és bizonytalanul. Ahogy körbejártam és megéreztem az igazságot, hogy szomorú vagyok, sok lehetőség és megoldás futott végig az agyamban. Ha például hagynék elveszni 50.000 forintot, biztos elszállna a szomorúságom. Vagy ha új frizurát vágatnék, esetleg rózsaszínűre festeném be a hajamat, vagy valami teljesen új stílusra váltanék, akkor talán eltávolodhatnék ettől az érzéstől, ami oly erőtlenné tesz. Ha talán lefutnék egy maratont, ami által endorfinhoz jutnék és lenne egy olyan cél a szemeim előtt, ami segítene, hogy valami teljesen másra fókuszáljak.

És akkor hirtelen, a lista gyártása közepette a gyomrom legmélyéből egy hang azt súgta: „Miért nem engeded meg magadnak, hogy ne csinálj egyszerűen semmit csak éld meg magát az érzést? Talán néha sírnod kéne, emlékszel?”

Alvó angyalkám hangja visszhangzott a füleimben, mint azok a leckék, amiket gyermekeimtől rendszeresen megkapok. Kislányomnak most is igaza van. Néha igenis meg kell engednünk magunknak, hogy sírjunk. Mert egy ösztönös belső hang igenis ott van, aki megengedi, hogy ha szükséges, akkor sírjunk. Miért kellene akkor megtagadnom, elkerülnöm, elfutnom előle, ettől az őszinte, emberi megnyilvánulástól?

És akkor arra gondoltam, hogyan veszem gyermekeimet ölelő karjaimba, amikor könny áztatja arcukat, hogyan fogadom el bánatukat. Talán magamnak is meg kellene engednem ugyanezt. Elkezdett repedezni a védőburok és ahogy nyiladoztam, eleredtek a könnyeim.

Végiggondoltam számtalan okot, amiért jöhetnek, amiért szabad nekik, és hát a lányom is megmondta, „Tudod, anya, néha igenis kell sírni.”

Néha sírnunk kell, mert elárasztanak az érzelmek és ki kell engednünk őket. Néha sírni kell, mert visszatartani még rosszabb.  Néha sírni kell, mert az élet igazságtalan és kemény. Néha sírni kell, hogy továbbléphessünk az elakadásból. Néha sírni kell, hogy tisztábban láthassuk az igazságunkat. Néha sírni kell, mert az elengedésben feloldódik a lélek.

Néha egyszerűen sírni kell, ahogy most is. Mert engednem kell, mert mindenkinek engednie kellene folyni a könnyeit. Talán nem úgy, hogy eluralkodjanak, csak elfogadva a bennünk lévő érzelmeket. Hogy ott lehessek a jelenben, de ugyanakkor észrevehessem a szépségeket a mostani időkben is.

A cikk forrása: scarymommy.com
Fotó: StockSnap képe a Pixabay

2020. május 23.
 
 
 
Címkék:  

szülők és gyerek

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó