Miért szeretnek a kisfiúk balhézni, verekedni – és miért kell hagynunk szülőként, hogy ezt tegyék?

A fiúgyermekek – már egészen fiatalon; akár két-három éves koruktól- gyakran agresszívek, szeretik a lövöldözős játékokat, bántják testvéreiket, óvódatársaikat, viselkedésükkel még a legtapasztaltabb szülők sem mindig tudnak mit kezdeni. De vajon mennyire kell visszafojtani ezt a habitust, és hol az egészséges határ az indulatok kifejezésében?

„A srácaink az egyik pillanatban még békésen játszanak a homokozóban vagy a nappaliban, a másikban pedig már rángatják egymást, lökdösődnek, vagy birkóznak. Néha egészen eltorzult fejjel ordibálnak egymással, számunkra, felnőttem számára, nem igazán érthető dolgokat. Először csak mérsékelt hangerőn rájuk szoktunk szólni, hogy hagyják abba, de általában ez nem jön be, annyira elvannak a saját kis világukban… Sokszor sajnos csak az segít, ha közéjük lépek és „szétszedem őket”. Szeretném megérteni őket, és azt is jó lenne tudni, mit engedjek meg nekik, hol a határ.” – Idézet egy átlagos kétgyerekes szülő tollából.

Ha neked is fiúgyermekeid vannak, bizonyára ismerős a szituáció. Rengeteget olvastam e témában és néhány izgalmas megközelítésre bukkantam a napokban. Amit eddig is sejtettem, az az, hogy az e fajta agresszió, durvaság, a kicsik határainak feszegetése, a fejlődésük egy állomása; természetes dolog.

Azonban Carla Marie Manly kilinikai szakpszichológus arra is rámutatott, hogy bár azt hisszük, nagyon messze kerültünk fejlődéstanilag az állatvilágtól, azonban ez nem igaz. A gyerkőcök produkálta „harcos” viselkedés az állati ösztöneinkre vezethető vissza. Ugyanis, ahogy hétről-hétre, hónapról-hónapra bizonyos készségek birtokába kerül csemeténk, egyre finomabban a motoros készségei, ráeszmél a saját erejére, muszáj tesztelnie is azt (az én hároméves kisöcsém például rendszeresen „fitogtatja az erejét”; mutogatja a kis muszkliját, emelget számára nehéznek tűnő tárgyakat…), ahogyan az állatok is teszik.

Más kultúrákban (sok-sok évszázaddal ezelőtt), különböző szertartásokkal ünnepelték, mikor a gyerkőcök egy-egy újabb lépcsőfokhoz értek a fejlődésükben. Tulajdonképpen, mikor a kicsik így birkóznak, verekednek; ezt a szertartást végzik.

Annak az oka, hogy miért inkább a fiúkra jellemző ez a fajta viselkedés, többek között a nemek közötti különbségben keresendő, de az is tény, hogy sokat dob (vagyis inkább ront) rajta a média is. Sajnos akárhogyan is szűrjük azokat az behatásokat, amikkel a kicsi érintkezhet, mindenhonnan az jön át, hogy a férfiak gyakran/gyakrabban kerülnek fizikai interakcióba. Figyeld meg például a sportközvetítéseket (boksz, birkózás, amerikai futball, küzdősportok), a köszönési forma két férfi között kézfogás vagy pacsi, és ha nem jutnak dűlőre egy vitás kérdésben, sokkal gyakrabban nyúlnak a fizikai erőszak eszközeihez. Minden ezt sugározza, és ha otthon nem is lát ilyen példát, majd a szomszédban fog.

Manly szerint nincsen ezzel semmi baj, nyugodtan játszhatnak kicsit erőszakosabb játékokat a kisfiúk, addig a pontig, amíg megvan a balansz bennük. A legjobb, ha otthon, biztonságos környezetben hagyjuk kiélni az erőszakosabb hajlamaikat, de ugyanakkor kapnak az ölelésből, pusziból is és ők is tudják ezt viszonozni.

Miért szeretnek a kisfiúk balhézni, verekedni – és miért kell hagynunk szülőként, hogy ezt tegyék?

A kép csak illusztráció

Az öcsémnél például gyakran tapasztaltam, hogy összeakaszkodott a kedvenc kis pajtijával, aztán, mikor rájuk szóltunk és lenyugodtak, megölelgették egymást.

Tehát bizonyos szintig igenis ki kell, hogy tudják élni, tombolni magukat a srácok, de minden egyes alkalommal el kell magyaráznunk Nekik, hogy nem ez a megoldás az érzelmeik kifejezésére. Így szépen lassan megtanulják kezelni az indulataikat, és az erőszakos viselkedést szavak – a bennünk fortyogó gondolatok verbális kifejezése- váltják fel.

Plézer Panna , 2019. február 18.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?