Olyan volt neki az abortusz, mintha csak moziba jött volna

A terhességem 32. hetében koraszülés veszélyével bekerültem a kórházba. A terhespatológiára fektettek be, ami a neve ellenére nem ennyire ijesztő: olyan nőkkel voltam egy kórteremben, akik valamilyen oknál fogva nagy pocakkal kórházba kényszerültek. 

Mellettem és velem szemben is ikreit váró kismamák szenvedtek a levegőtlen helyiségben, mint megtudtam némelyikük már több hete volt kénytelen elviselni a „rendkívül kényelmes” kórházi ágyat. 5 napig voltam benn megfigyelésen, mivel a baba szerencsére úgy döntött, hogy jó neki még odabenn, inkább kivárja azt a 9 hónapot. Ez idő alatt a szobánkban levő másik 3 ágy folyamatosan gazdát cserélt. Mint meg tudtam, rengeteg koraszülés indult be a hirtelen jött hidegfrontnak köszönhetően és hát alig győzte a kórház befektetni a kismamákat és a különböző nőgyógyászati gondokkal érkezőket.

Így történhetett, hogy az utolsó napomon a babájukat békésen váró kismamák közé két terhességmegszakításra váró nő is érkezett. Közülük az egyiktől pedig azt hiszem mindannyiunknak ökölbe szorult a keze. Valamikor reggel 8 után jött be nagy dirr-durral, ledobálta az ágya mellé a cuccait, onnantól kezdve pedig két perc csönd nem volt a szobában. Vagy a telefonja visított, vagy ő. Egy darabig úgy tűnt, hogy talán csak a mellette ülő és hasonló műtétre váró hölggyel kíván tereferélni, de aztán hamar átváltott hangosbemondó üzemmódba, bár a kutya sem kérte rá.

Nagyjából két óra várakozás után elkezdett fennhangon puffogni, hogy most már igazán jöhetne valaki érte és betolhatná a műtőbe, mert idézem: „Ez nagyon nem így szokott menni!”

Kéretlenül is hamar megtudtuk, hogy arra gondol, általában gyorsabb az ellátás, legalábbis ami az egy napos sebészeten történő műtéteket illeti. Hiszem, hogy mindenkinek a magánügye és a saját dolga, hogy hány gyereket tervez, vállal és esetleg mikor dönt úgy, hogy mégsem tartja meg a terhességet. Azonban az, hogy más nők előtt ilyen stílusban nyilvánuljon meg valaki, azt visszataszítónak és nagyon szégyenletesnek tartom.

„Azt nem tudom mi a francnak ide jöttem! A Barossba’ kétszer is voltam, ott azonnal sorra kerültem. Ha nem jönnek értem fél órán belül, esküszöm összecsomagolok és hazamegyek!”

Tudtuk meg a hölgynek inkább nem nevezhető nőtől, aki, mint látszik már igen tapasztalt volt a terhességmegszakítás terén, mi több, minden bizonnyal, mint fogamzásgátló módszert alkalmazta azt. Ezen a ponton valamelyikünk rászólt, hogy legyen kedves befejezni a károgást, mert mi sem panaszkodunk, illetve mi épp az ellenkező oknál fogva fekszünk itt: mert mi minden áron meg szeretnénk tartani a bennünk növekvő kis életet.

Ekkor egy darabig elcsendesült, aztán pár perc múlva elkezdte bizonygatni, hogy ő is anya, a kislánya otthon várja és azért siet ennyire. Még a lánya anyák napjára énekelt dalát is meg kellett hallgatnunk a telefonjáról. (Pont erre vágytunk. Nyilván.)

Szerencsére valamivel később betolták a műtőbe és megnyugodva konstatáltuk, hogy nem kell őt tovább hallgatnunk, illetve azt is, hogy így legalább egy kisgyerek nem kapott egy ilyen „odaadó” anyukát.

Vegyes érzelmekkel távoztam a terhespatológiáról. Egyrészt hálás voltam minden ott dolgozónak, hogy odaadóan ápolt és mindent megtett azért, hogy a kisbabám és én is biztonságban lehessünk. Másrészt ma is borsódzik a hátam, ha arra gondolok, hogy valaki „sportot űz” az abortuszból. Mert tudtam milyen érzés elvetetni egy magzatot, hiszen korábban velem is megtörtént, bár egészségügyi okokból, nem pedig mert „nem vigyáztunk”. Azt gondolom, hogy azzal sincs semmi baj, ha valaki úgy dönt, még sem tudja vállalni azt a babát. De mindezt ne úgy tegye, hogy közben gátlástalanul ország-világ elé tárja a döntését, miközben mások majd meg halnak egy gyerekért és talán sokadszorra fekszenek azon a bizonyos osztályon, hogy ez egyszer végre ők is anyává válhassanak.

Talán jó lett volna akkor és ott edukálni a nőt a biztonságos fogamzásgátlás formáiról, de nem tettük meg. Igaz, valószínűleg sokat nem értünk volna el vele, ha valaki afféle „egyik fülén be, másikon ki” típus. Azért én azt remélem, hogy egyre kevesebb ilyen esettel találkoznak a szülészeten dolgozók és hogy az oda bekerülőknek sem kell sok ilyen „műsorszámot” végighallgatniuk.  – Olvasónk, Mónika története.

 

B.F. , 2019. április 28.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?