Másállapotom kálváriája

Fájdalomtól elgyötörten néztem a szobában fekvő másik négy nő vajúdásának utolsó szakaszát, a szülést. Tehettem ezt függöny, elválasztó paraván és távolság hiányában, hiszen az alig 30 nm-es helyiségben 5 szülőágy volt bezsúfolva.

96’ telén székesfővárosunk kórházában töltöttem édes-keserűségben terhességem utolsó másfél napját.

Az elfogyasztott hatalmas mennyiségű töltött káposzta megtette a hatását, hiszen hajnali 3 körül sürgősen indulni kellett a fent említett (nem kis hírű) kórintézmény szülészetére. Magasépítésű Wartburg csodaautónk vígtáncot járt a lefagyott, behavazott úton, miközben férjem nem kis unszolására, az otthonfelejtett dolgokon gondolkodtam. Fájásaim (mint saját tulajdonaim) már 2 percenként tiszteletüket tették, gondolván hazaérkeztek.

Szerencsémre az ügyeletes szülésznő nem ma kezdte, és az orvosiban ülő nőgyógyász úr is ébren volt. Megkértek, tegyem a táskám a folyosón lévő ronda, nagy barna, amúgy egyetlen és közös szekrénybe, miután felvettem az általam hozott hálóinget. Kórházi holmit - ami a hátulkötős fura fehér lepelben ki is merül - kizárólag a szülés idejére és az azt követő pár órára kaphatok, hiszen ezen a környéken igencsak felmentek a víz- és mosodaárak.

Röpke 17 órányi vajúdás és a 38 Celsius fokos, ablaktalan, 2 ágyas, 10 nm-es vajúdószobában eltöltött idő után elérkezett a nagy pillanat. A hőn áhított „csak legyek már túl rajta” szülés.

Nagy kínnal a szülőszobába vánszorogtam, feltornáztam magam az ágyra, nem kis büszkeséggel, hiszen segítség híján mindezt egyedül tettem. A kisvártatva érkező szülésznő és orvos kisebb vitája alatt - miszerint nyomjon, ne nyomjon - fájdalomtól elgyötörten néztem a szobában fekvő másik négy nő vajúdásának utolsó szakaszát, a szülést.

Tehettem ezt függöny, elválasztó paraván és távolság hiányában, hiszen az alig 30 nm-es helyiségben 5 szülőágy volt bezsúfolva. Oly szorosan egymás mellé téve, hogy a kínok közepette leesett műbőr párnácska (a lábtartóé) - mely mellesleg természetesen nem volt rögzítve – drága, gondos nővérkék közül egyik sem tudta felvenni, hiába is lehetett őket tűbe fűzni.

Ekkora már teljesen érzéketlen voltam a dokikra, hiszen az itt eltöltött idő alatt (még a szülés előtt) az osztályos-, a fő-, az alorvosokon kívül még az ügyeletes és másik három is megvizsgált annak ellenére, hogy minden egyes alkalommal közöltem velük: van „fogadott” orvosom. Miután kitoltak az „őrző”-be – ami a vajúdószoba ajtó felőli részét jelenti, zsákkal a hasamon kuncsorogtam nagypárnáért, természetesen hiába.  Hiszen a nővérektől már tudtam, hogy akinek nagypárna kell, menjen az osztályra kérni.

Ezután fura napok következtek a kórteremnek kinevezett rémtanyán. Szemetes nincs, hűtő egy van a folyosó legtávolabbi végén, de csak az tegyen bele kaját, akinek jó gyomra van. A kórteremben szekrény nincs, és az eredetileg hatágyasra tervezett helyett most nyolcágyas.

Ebből csak az következik, hogy két fekvőhelyet az ablak alá kellett helyezni, amire felmászni csak az egyik oldalról lehet (nekem pont „rossz oldal” volt). Az ágyat az ablaktól távolabb húzni nem lehet, mert már annyi hely sincs. Reggeli 6 órás keltés után (ami önmagában is elég morbid!), 8 körül következett a várva várt reggeli, ami egy szikkadt zsemléből és egy minivajból állt, máris fogyózzunk felkiáltással.

A délelőtt folyamán vesztemre zuhanyozni szerettem volna, a 3 zuhanyzófülkéből csak kettő működik, abból is az egyik folyat, és egyiken sincs függöny. Dél körül meséltem az ideális körülményekről a családnak, de a véleményüket nem tűri a nyomdafesték. Délután sor került a kezelésre - a gátmetszés fura színű, jótékony hatású lével való leöntése -, ami csak a lelkemnek fájt, mivel az imént említett zuhanyzó sarkában elhelyezett kezelőágyra kellett felfeküdni szétvetett lábbal, miközben a többiek a nyitott ajtón kikígyózó sorban nézték, mit csinál a nővér.

Ezen helyzetben kukucskált be a folyosón elhaladó postás, ebédosztó cigányasszony és a takarító személyzet is. Később sorkerült a látogatásnak nevezett állófogadásra, amikor is kedves rokonaim összegyűltek egy nagy, hideg, huzatos váróhelységben. Pontosan annyi ülőhely volt, hogy a friss anyukák le tudtak ülni, a többieknek maradt az állva csoportosulás.

Ugyanekkor, már kb. öt éve épült fel és működött a kórház új szárnya, ahol öreg anyókák és apókák várják a halált tökéletesen megalkotott, felszerelt, formatervezett, zuhanyzós, 2 ágyas szobáikban. Már vigasztalnak (több mint három év távlatából), hogy felújítják a régi épületeket is, ott lesz majd valahol a szülészet. 

Hurrá! Csak azt tudnám, ki akar ebben a kórházban szülni, ezek után?

Aláírás: egy „hálás” anyuka

2000. december 18.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(1 hozzászólás) 

2014 04 30. 13:38
Tetszik ez az irónia, amellyel írtál, és marhára sajnálom az esetet :-(
→ válasz erre
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
XBabázz lazán! - Teakiadó