Új privát üzeneted érkezett!

Linato, üdv anyukádnak!

De ha már itt tartunk, az első vallomás mi más, mint a kölcsönös érdekek felsorolása? (Úgy látszik, már mániákus lettem Kép)

Végülis a második is. Arról szól, hogy mik fontosak nekem, és miket szeretnék megtalálni a másikban ahhoz, hogy én (meg ő is nyilván), vagyis mi, jól érezzük magunkat.

Igen, az érdek szóhoz elsőre negatív indulatok tapadnak, holott tulajdonképpen érdekek mozgatnak pozitív irányba is. Ha belegondolok, érdekem, hogy a családban jó hangulat, békesség uralkodjék, ezért mindenféle praktikákat kieszelek (több-kevesebb sikerrel), hogy a kiéleződő konfliktusokat elkerüljük, vagy a romló helyzetet kijavítsuk.
Ugyanígy az öcsémmel is érdekem, hogy jóban legyünk, mert nem hagyja nyugodni a lelkemet, ha nem így van. Tehát valószínűleg egyszer majd megérik bennem, hogyan is javítsak a kapcsolatunkon. Csakhogy ez kétemberes feladat, sőt, esetleg többemberes is, amint megnősül majd, kiderül, hogy a felesége milyen szinten akar ebben részt venni.

Érzem a feszültséget közöttünk ezek miatt a dolgok miatt, amiket írok. De vállalom most a fekete bárány szerepét, mert úgy vélem, gondolatokat ébreszt.

Vagy ti mit gondoltok, ha valaki, akár a hőn szeretett férjetek/társatok egyszer csak úgy kezd viselkedni, ahogy az nektek nem jó, nem segít az otthoni teendőkben, haverokkal járkál el és elszórja a konyhapénzt, a gyerekekkel nemtörődöm, pláne ideges, durva, egyre kevesebb figyelmet fordít az ágyjelenetekre, hogy csak néhány példát mondjak - nem törik, csorbul akkor a szeretet? Azt hiszem, igennel válaszoltok. Pedig mi történt? Sértette az érdekeiteket ez a viselkedés.
Ahogyan a megszakadt barátságok is az aránytalan teherviselés miatt "múlnak ki", ami ugye...

Jaj, nem vagyok ám "material girl"! Csak most ezeken gondolkodom.

Kíváncsi
 


De nehéz ez Kíváncsi! Nekem két öcsém van, de az egyikkel kb. 16 éve nem beszéltem (max. két családi eseményen találkoztunk azóta és váltottunk 4-5 formális mondatot). Igen viharos módon "szakítottunk", kemény következményekkel. Először dühös voltam rá, évek múlva érdekel volna hogy mi van vele, és most már -és ezt nagyon nehéz kimondani - úgy érzem, csak egy távoli nosztalgikus emlék. Már nem haragszom rá, de azt hiszem nem is szeretem , közömbös vagyok iránta. ( bár a pulzusom mosz is felfutott)
ZSuzsa
 
 


Solya,
próbálnám, de nem könnyű. A fránya kintlétem miatt olyan ritkán találkozunk, hogy nem akarnám azt a néhány alkalmat is kellemetlen témákra fordítani. Másrészt húsz éves ugye, és mint olyan, ritkán van egyedül. Én meg aztán még kevésbé Kép Ehhez pedig nyugodt körülmények kellenének.
Volt néhány hónapot itt nálunk, akkor próbáltam hatni rá, nem sok sikerrel. Utoljára volt is egy nagy vitánk, ami nagyjából arról szólt, hogy fel kell-e nőni, vagy sem: ő állította, hogy az igazi értékek a gyereklétben vannak, és az is hülye, aki ezt nem fogadja el. Csakhogy a gyereklét azt jelenti, hogy ohne felelősség, a gondokat viselje más, a gyereknek jusson csak az öröm! Nem tudok mit kezdeni azzal, hogy nem akar felnőni, (egyébként apró gyerekkora óta nem), miközben a szűk családja úgy néz ki, hogy én öt gyerekkel, meg az idős szüleink: a szívbeteg apám, a kényszervállalkozásával, meg a pedagógus anyám, aki a nyugdíj mellett most kényszerült vissza állásba. Hogy mégis legyen valami fix.
Meg a szüleim se intézik jól a dolgokat. Valami egészen buta módon kezelik az ügyet: miközben azt hiszik, hogy engem védenek, sorozatosan megalázzák az öcsémet. Arra gondolok, hogy ha valamit felvetek, hogy pl. amikor lementek a közös nyaralóba, megitták a haverokkal az egész Martinit, amit a névnapomra kaptam, és meg sem kóstoltam, akkor együttes erővel nekiesnek az öcsémnek és leordítják a haját, hogy hogy tehetett ilyesmit. Szerintem nem így kéne. De akkor ne mondjak el nekik se semmit? Dehát ők nevelik még, csak kéne, hogy valamit halljanak, min kellene még csiszolni?!
Á, az öcsém egészen más világ. Nehezen is értek vele szót. Pl. nem olvas, ami pedig nekem nagyon fontos lenne. Hülye filmeket néz, amiktől a falra mászom. Folyton tudálékoskodik, csak tudnám, mire.
De ezenközben jó humora is van, meg ha nagyon muszáj, segítőkész is, nagyon tud szeretni - ezt a lányokra értem, akiket kiszemel, és akikért rajong -, van önálló útja, igaz, ezen nem megy végig - szóval szeretni is lehetne, csak ...dehát szeretem is, de nem olyan mélyen, ahogyan szeretném. Kép
Zsuzsa!
Nagyon megértelek. Nehéz lehet. Nekem viszont csak ő van, nincs másik öcsém. Talán ezért vagyok ennyira parában.
Kíváncsi
 

 
 

Jaj Kíváncsi, nem is akartam, hogy ezt érezd Te is! Ráadásul azok mögött a mondataim mögött 16 év van.
Nem próbáltad még leírni neki az érzéseidet neki? Így lenne időd csiszolgatni a szavaidat, mindenről írhatnál neki, és nem kanyarodnál el a témától, mint ami megeshetne, ha személyesen beszélnél vele. Hátha akkor már ő is átlátná a helyzetet ,és igyekezne megszervezni egy találkát Veled.
Zsuzsa
 
 


Off!

Kíváncsi!
Mostanában figyeltem fel arra, hogy lépten nyomon belédkötnek itt a babaneten... Mint ahogy ennek a topiknak az elején is...
"hogy lehet ennyi gyerek mellett így unatkozni?"
HÁt komolyan mondom néha eláll a szavam is. Persze a névtelenek elfelejtenek utánanézni, hogy az 5-ből 3 már napközben iskolás, óvodás...
Szóval részvétem, hogy ennyien zaklatnak.

sasha
on

Kép
 
 


off: Sahsa, szerintem nincsenek annyian! Egy-kettő lehet mindössze. Egyébként nem izgat. Engem csak aoknak a véleménye érdekel, akik vállalják magukat, arctalan senkikkel, ha szóba állok is, nem törődöm.
Sokkal fontosabb nekem az, hogy van itt egy csomó jó fej, akikkel szeretek eszmét cserélni. Kép
Ha már úgyis off: hogy haladsz? Küldenél nekem egy kis erőt és kitartást? Kép
Kíváncsi
 


Kíváncsi!

Csak átfutottam a topikon, úgyhogy, ha valamit félreértelmeztem, az azért van, mert nem olvastam végig mindent. Szóval, amit az öcsédről írsz, az pont az egyik esete annak, ami miatt még akkor is tipródtam, hogy kell- e tesó, amikor már megvolt.
Biztos emlékszel a nyüglődésemre, a félelmeimre testvér-témában. Most épp bizakodó vagyok, remélem, soha rosszabb viszonyuk nem lesz. Gondolom, Zsófi túl van az első sokkon, elég jól viselte. Semmi okosat nem tudok mondani neked. Én sosem voltam jóban az öcsémmel, mostanra eljutottunk oda, hogy legalább nem zavarjuk egymást, mert nincsenek közös dolgaink. Egy hónapban egyszer telefonon beszélünk, néha anyámnál összefutunk. Ha nem lenne, fel sem tűnne. Én nem érzem, hogy szeretnünk kéne egymást, ha magától nem megy, nem kell erőltetni. Csak azért, mert vér szerint rokonok vagyunk valakivel, még nem értékesebb egy kapcsolat. Ha egy baráttal megszakad a kapcsolat, azt is viszza lehet csinálni, ha fontos, de ha nem, hát nem. Olyan is van. Ezért is nem volt számomra olyan egyértelmű, hogy kell-e testvér.( Most már örülök, hogy van, szerelmes vagyok mindkettőbe,és csak drukkolok, hogy ők se bánják soha Kép. Azt hiszem, elég nagy szerepe van a szülőknek abban, hogy hogyan alakul a testvérek viszonya. Majd meglátjuk.
Szerintem, ha nem hagy nyugodni,akkormondd el az öcsédnek, hog ymit gondolsz, hogy érzel, de ne várd, hogy ettől, majd, hú de megváltozik. És szeretni pedig nem KELL, nem muszáj, csak, ha jön magától.
 
 


Juli!
Meghökkentő, amit írsz, mert a mi családunkban valahogy nagyon másként kezeljük a rokoni kapcsolatokat. Nem álítom azt, hogy mindenkit szeretünk, akivel vérségi kapcsolatban vagyunk, vagy rokonságba kerültünk, távolról sem. De inkább igyekszünk a másikat elfogadni olyannnak, amilyen, ezúton meg is kedvelni. Az ilyen szoros kötelékben meg, mint amit a testvér jelent, fel sem vetődik, hogy ne legyen szeretet.
Azért is fontos nekem, hogy szeressük egymást az öcsémmel, mert a nagyfiam nagyon kötődik hozzá. Képzeld, hogy nézne az ki, ha én meg nem szeretném? Meg aztán példaadás okán is. Ha a gyerekeim azt látják, hogy lehet egy testvért nem szeretni is, akkor nem jobban előfordulhat, hogy ők se tesznek meg mindent, ha valami nem stimmel? Harmadrészt belegondolok, miként érintené a szüleimet, ha megtudnák, hogy mi már nem kötődünk egymáshoz. Én nagyon szenvednék, ha azt venném észre, hogy a fiaim között kibékíthetetlen ellentét van. Negyedrészt meg nekem is szükségem lenne megtapasztalni a testvéri szeretet érzését. Tudod, mi eredetileg hárman voltunk testvérek, de a húgom sajnos, aki szülési sérült volt, nem ismertethetett meg a testvéri érzéssel. És már meg is halt sajnos néhány éve. Az öcsém azért is született ilyen későn, 19 év van közöttünk. Így vele se volt amolyan testvéri a kapcsolatom soha. Épphogy most tudnánk lassacskán, felnőttként valami testvéri kapcsolatot kialakítani, hát nem akarnám elrontani az utolsó pillanatban. De nagyon nehéz, mert nemcsak a korkülönbség, hanem a gondolkodásbéli ellentét is óriási közöttünk, amit a szüleink nem tudnak jól tompítani. De erről már írtam.
Mindenesetre el fogok gondolkodni azon, amit írtál, talán igazad van, nem kell erőltetni. A görcsös erőlködés gyakran inkább ront a helyzeten.

Én is örülök, hogy jóban vannak a skacok! És tényleg nagyon nagy a szülők szerepe e téren. Kép

Kíváncsi
 


Kíváncsi!
Nem tisztem védeni az öcsédet, főképp, hogy nem is ismerem, de próbálj belegondolni a helyzetébe. Egyrészt Te majdnem az anyja lehetnél(ne haragudj, de 19 év az inkább szülő-gyerek, mint testvér korkülönbség), másrészt mindig is ő volt a kicsi. Egy 19 éves ember ma még gyakorlatilag gyerek (lsd. USA 21 év a nagykorúság), nem önellátó sem anyagilag, sem házimunkailag. Iskola, anya főztje, haverok stb., ez nem a felnőtt-lét. Ne felejtsd el, hogy nemcsak, hogy hosszú kihagyás után született, nyilván a szüleitek is máshogy nevelték, más elvárásokkal, de, ami még lényeges, hogy ő egy sérült testvér után egész más bánásmódot kapott, gondolom. Nyilván jobban aggódtak érte, féltették, nehogy megismétlődjön a tragédia. Gondolom, most sincsenek ugyanazok az elvárások felé, jól érzi magát a család örökös gyerekeként.
Arra is gondolj, hogy egy mai 19-20 évesnek a családalapítás még nagyon messzinek tűnik, 10 év is eltelhet, mire neki ez a téma aktuális lesz. Addig meg egy világ választ el titeket egymástól, főleg, hogy azért 5 gyerekkel még a gyerekesek közül is kilógsz a sorból, nehezen tudnak-tudunk ezzel mit kezdeni, nemhogy ő, akinek egy sincs.
Szóval, szerintem nem szabad tőle olyan dolgokat elvárni, amikre helyzeténél fogva nem képes. Nem azt mondom, hogy ne szeresd, ha ez neked fontos, de ne az a lapján, hogy gyerekes-e, vagy sem. Helyzetéből adódóan biztos, hogy sokáig nem várhatsz el tőle érett, felnőttes magatartást, így mindig csalódást fogsz érezni. Azt sem mindhatom, hogy csinálj úgy, mintha ő is egy lenne a fiaid közül, mert nem a te nevelésed, nem úgy fog reagálni dolgokra, mintha egy lenne a tieid közül, de ne várd tőle, hogy ő legyen a komoly, mintaadó nagybácsi.
 
 


próba
Névtelen
 


Juli!
Asszem teljesen igazad van.
Sokáig működött is így, de az elmúlt években történtek hülye dolgok, amik nehezítik a helyzetünket. De szerintem ha hazajutunk végre, minden a helyére kerül. Igyekszem prés alá helyezni a majrét. Kép
Kíváncsi
 


Kíváncsi
Teljesen egyettértek rjulival.
Szerintem a szeretet egyben elfogadás is még ha más is ő. A megértés fontos, ha nem is értek vele egyett. Főleg vérségi kapcsolatoknál tartom ezt fontosnak. Milyen kapcsolat lehet még fontosabb a vérségi kapcsolatnál?
Addig míg a másik ember nem sért meg, nem mászik bele az intim szférámba addig tudom tolerálni. Ez vonatkozik vérségi és külső kapcsolatokra. Ha szeretek valakit akkor szeretem. Itt van a szeretet különlegessége. Kit miért szeretünk? Mi lenne ha pl. homokos lenne ha teljesen szélsőségessé válna a világszemlélete? Meddig tudnánk tolerálni?
Az én öcsém 30 éves de az ő fejelágya sem nőtt még be.Mi is teljesen mások vagyunk. Közös témáink sincsemek. Akkor is az öcsém-egy a vérünk és ez nagyon fontos. Csak akkor találkozunk ha anyuhoz hazamegyünk vagy a gyerekeknek névnapja van. De úgy érzem,hogyha szüksége lenne rám akkor én ott lennék neki bármikor.
Kíváncsi Az én megitélésem szerint az öcséd korának megfelelő normális fiú. Amit csinál és mond az mind beírható a korának.

"Művészet-e a szeretet,vagy kellemes érzés,amit megtapasztalni a vaksors műve ,olyasmi,amibe az ember,ha szerencsés,"beleesik"?."A szeretés művészet,melyetmeg kell tanulnunk.Ez nem könnyű,de az egyedüli lehewtőség arra,hogy ebben az egyre inkább elidegenedő világban az elkülönültséget,a magányt legyőzzük,leküzdjük."
 
 


Hil,
ez igaz. (Mármint hogy az öcsém korának megfelelően viselkedik.) De nem is erről volt itt szó, hanem rólam/rólunk és a szeretetről. Meg arról pl, hogy hol kezdődik az intim szféra, és mi van, ha valaki mégis belemászik, sérül-e és milyen mértékben ettől a szeretet.
Valójában lehet, hogy a rokoni szeretet ebben merül ki: ha kell, ott vagyunk. És ez sem kevés! Kép
Kíváncsi
 


Kíváncsi,
ezt nem akarom elhinni. Hogy csak ennyiben merül ki a szeretet, mert vérségi kötelék van. Szerintem nem. Itt is vannak fokozatok. Ez is a része. De nem ennyi.
 
 


Sziasztok!
Bevallom, nem tudtam végigolvasni az összes hsz-t. De úgy láttam, nemcsak a csládon belüli szeretetről írtatok, hanem férfi-nő kapcsolatról, és baráti szeretetről is.
Mindháromhoz lenne példám nekem is.
Kezdem a családdal.

Anyukám 9 évvel ezelőtt meghalt súlyos betegségben. Én akkor már nem laktam otthon, de az öcsém még tanult, koleszos volt. Aput nagyon összetörte a haláleset, jobban, mint bennünket a tesómmal - legalábbis így látszott. Sajnos nemcsak a szomorúság áradt apuból, hanem a bántás, a kritika is felénk, a gyerekei felé.
Elvárta, hogy támogassuk őt a gyászában, sajnáljuk, de tőle soha a részvevő szót, gesztust, lelki segítséget nem kaptunk. Anyu halála után mindig gyomorgörccsel mentem haza apuhoz, rendszeresen bőgve jöttem vissza tőle. Állandóan lelkiismeretfurdalást keletettek bennem a szavai, az öcsémet szidta nekem az ő távollétében. Ha a saját gondjaimról kezdtem neki mesélni, rám se nézett, morgott valamit, vagy elterelte a témát. Szóval nem hallgatott meg.
Ez így ment évekig. Aztán egyszer történt egy nagyon csúnya eset, mikor ő úgy találta, hogy én nem elég figyelmesen és tisztelettudóan hallgatom az ő sirámait, és öcsém szidását (egyszerűen hallgattam kínomban), és engem kezdett bántani. Sírva fakadtam, és erre azt mondta: felőlem ki is szállhatsz az autóból (hazafelé hozott engem) és itt fetrenghetsz sírva előttem, az se érdelkel! Köpni-nyelni nem tudtam, cask sírni.
Itt nálunk aztán a férjem rögtön látta rajtam, hogy nagy gáz van, apu meg gyorsan elhúzott, de gondolhatta, hogy mindent elmondok a páromnak. Ezután megváltozott a kapcsolatunk. Sokkal békésebb lett, engem azóta nem kritizált, nem bántott. Sőt pár nappal az eset után még bocsánatot is kért tőlem a történtelért. Először életében! De öcsémet továbbra is szidja.

Elgondolkodtam ezen, mióta gyerekem van. Egy szülőnek kötelessége a gyerekeiről gondoskodni, összetartani a családot, még a bajban is. Apu ebben a helyzetben gyerekként viselkedett, nemhogy felkarolt, vigasztalt volna minket, hanem saját magát sajnáltatta, velünk nem törődött.
Bevallom nektek, semmilyen apai szeretetet nem érzek felőle. Olyan "üzleties" lett a kapcsolatunk. Nem hív telefonon, csak ha "ő van soron", de újabban már akkor sem. Az öcsémet meg egyáltalán nem hívja fel. Csak a valamit valamiért alapon működik minden. Nincs egyetlen önzetlen pillanata sem, és az már egyenesen elkeserít, ahogyan az öcsémről beszél. Pedig nincs rá oka.
Anyu halála óta összeveszett anyu nővérével, és most éppen annak családjával készül összerúgni a port - valami hülye kis dolog miatt.
Van barátnője, vele nagyon jól megvan, bírom is az öreglányt, jó fej. De már az ő lányáékkal is összeveszett.
Bocsi, hogy nagyon terjengős voltam, de nagyon-nagyon bánt ez a dolog.

És most ha valaki azt mondja, hogy nekem kell valamit tennem , hogy javuljon a helyzet, akkor visítani fogok. Mert annyit, amennyit én nyeletem azért, hogy javuljon köztünk a viszony, nem nyelt senki. De nem panaszkodom, megérte. De többet nem tudok letenni az asztalra. Belefáradtam.
Ha a gyerekemmel van gondom, akkor is nekem kell változnom(de ez természetes), ha a férjemmel, akkor is(ezt vállalom),de ha az apámmal, akkor is? Mikor nem én leszek végre a kulcsember?
Szerintem a gyerekekkel való jó kapcsolattartás a szülő kötelessége. Ezt már mint anya látom így. Én biztosan nem ülnék némán puffogva a telefon mellett, hogy miért nem hív a gyerekem, hanem felhívnám, ha kíváncsi vagyok rá. Azt kell gondolnom, hogy ő nem kíváncsi rám.
Köszi, hogy meghallgattatok!
Márti
T-Márti
 


Solya és Kiváncsi!
Szerintem a rokoni (vérségi) kötelék kötelez, de nem feltételez mindenképpen igazi szeretetet!
"A rokonait nem válogatja meg senki. De a barátait igen." Ez egy szakállas közhely, de szerintem igaz.
Persze, azért leggyakrabban szeretjük is a rokonainkat, és minél közelibbek, annál inkább. De a barátainkat minden esetben!

Solya! A vérségi kötelék esetén nem annyiban merül ki a szeretet, hogy "ott vagyunk, ha kell", hanem ez a minimum! És ha jól jönnek össze a dolgok, még szeretjük is a rokonunkat.

A szeretet nem lehet kötelező. Vagy szeretem, vagy nem. Nem lehet valakit csak azért szeretni, mert közös génjeink vannak. Valakit önmagáért, a tetteiért lehet szeretni. Egy nagynénit nem fogok csak azért szeretni, mert a rokonom. Azért szeretem, mert jó fej, kedves, és jól megvagyunk egymással, bensőséges a viszonyunk. Van olyan nagynéném is, aki csak olyan nekem, mint egy idegen, mint egy közömbös szomszéd. És én is neki.

Saját lányommal egyetlen génünk sem közös! Nincs köztünk "vérségi" kapcsolat. (örökbebaba)De mindenkinél jobban imádom!
Márti
T-Márti
 


Márti,
és ez a természetes! Kép Szeresd is a MINDENEDET!

Sokszor a nyelés nem oldja meg a dolgokat, csak rak a tűzre.

Igen, minimum. ezt a szót nem találtam. Kép
 
 


Solya!
Ha ismernéd Apukámat, lehet, hogy te is a nyelés mellett tennéd le a voksodat. Még most is, hogy jobb a viszonyunk, nem modhatom meg neki úgy a véleményemet (még a legfinomabban, legudvariasabban sem), hogy ne sértődjön vérig, és ne vegye kioktatásnak. Ált. veszekedés a vége.
Ill. azt nem nevezném veszekedésnek, mert csak ő mondja a magáét, én meg hallgatok. Én még mindig "csak" a gyereke vagyok, akinek hallgass a neve.
Márti
T-Márti
 


Kép
 
 


Márti!
Szomorú a történeted, de mégis olyan jó volt olvasni, olyan szenvedély árad belőled! Apukád szerintem az a tipikus férfi, aki csak nő mellett tud felnőtt lenni, egyedül képtelen megtalálni a férfiasságát. Az öcsédben meg talán lát valami hasonlót, azért haragszik rá (?). Ez természetesen csak légből kapott feltételezés, de ilyen is lehetne.

Hát a másik két történet?

Solya,
ne keseredj el, csak feltételes módban írtam! Csak hangosan gondolkodunk Julival meg Hildával. Ez még nem végeredmény! Kép

Kíváncsi
 


Kiváncsi!
Köszi!
Öcsém nem olyan, szerencsére! Vele más baja van, de ez nem ide tartozik, és hosszú. De talán majd máskor elmesélem. Van még tartozásom: a két másik történet.
Ma este folytatom!
Márti
T-Márti
 


Kíváncsi,
nem keseredtem
tudom
majd írjátok meg a végét
várom
Solya
ui:legközelebb csak akkor pofizok, ha érdemes
márminthogy a szövegelésem
 
 


Sziasztok!
Akkor most a barátokról szóló történet következik.
Velük már házaspárokként ismerkedtünk meg egy olyan helyen, ahová közös érdeklődésünk miatt mentünk. Tehát a közös téma adva volt. Az életről is hasonlóképpen gondolkodtunk. És volt még egy közös pont: egyikünknek sem volt gyereke. Ők idősebbek valamivel nálunk, és már akkor is nagyon úgy nézett ki, hogy nekik már nem is lesz. Viszont azt tudták rólunk, hogy mi ezerrel "dolgozunk" rajta.
Velünk is voltak a nehéz pillanatokban, amiből volt elég (5 sikertelen lombikom volt).
Aztán mi feladtuk az ilyen irányú kísérletezést, és beadtuk az örökbefogadási kérelmet.
Úgy gondoltuk, hogy már a szándékot közöljük mindenkivel, mert tudtuk, hogy nagyon gyorsan is jöhet a baba (így is lett!), és nem szerettük volna, ha bárkit "felkészületlenül" ér a hír.
Mindenki nagyon örült az elhatározásunknak, még apukám is meghalgatott, beszélgetett velem erről!Kép
Egyedül ez a házaspár reagált nagyon furcsán.
A bejelentésünk utáni első mondatuk ez volt: "És ezt most miért mondjátok nekünk?" Először nagyon megdöbbentem ezen, de aztán elmagyaráztam, hogy miért is. De szerintem nem értették meg, mert erre ők magyarázkodásba kezdtek azzal kapcsolatban, hogy ők miért is nem lépték meg ezt vagy azt a lépést, hogy gyerekük legyen.
Persze megértem, biztosan nagy trauma, ha valakinek nem lehet gyereke. Tudom, hisz 5 évig ez lebegett a fejem felett.
A viszonyunk megváltozott a baba érkezése után. Mi nem tudtunk annyiszor hozzájuk menni, és amikor együtt voltunk, akkor is a babán volt a fél szemünk és a háromnegyed figyelmünk. Azt hiszem, ezt kissé nehezem tolerálták.
Aztán jött a keresztelő. Csak, és kizárólag a legközelebbi rokonainkat hívtuk meg. (Szülők, testvérek.) Eléggé lekötött a szervezés, mert két vendég összeférhetetlenségére is ügyelnem kellett, nehogy botrány legyen. (Apu és a nagynéném)
Augusztusban volt a keresztelő. A baráti házaspár hölgy tagja karácsonykor állt elém sírva, hogy most már elmondja az ő nagy bánatát, mert nem tudja magában tartani.
Az volt a baja, hogy nem hívtuk meg a keresztelőre.
Bevallom nektek, nem lett lelkiismeretfurdalásom. Tényleg nem akartam meghívni. El is mondtam neki, hogy bocsi, csak a szűk család volt meghíva.
Erre ő sírva: "Azt hittem, mi is a családhoz tartozunk!
Nem vesztünk össze, de azóta kritikusabbak velünk. Sokszor direkt mellőznek bennünket, más programokat téve tüntetően az előtérbe, rejtett megjegyzésekkel fűszerezve. Mintha azt mondanák: "Jó, ha ti mellőztök minket, majd mi is megmutatjuk!"
De mi nem akarattal mellőzzük őket, csak a gyerek miatt (és párom igencsak megszaporodott munkája miatt) más lett az életformánk.

Azt hiszem ez egy tipikus példa arra, hogy az egyik fél többnek gondolja a kapcsolatot, mint a másik.

Ennyi.
Márti
T-Márti
 


Sziaztok!
Márti, a történeted felidézte bennem az anyukámmal való kapcsolatomat. Ő sem él már, 1987-ben halt meg egy néhány óra alatt. Éjjel történt,és előző este volt életünk egyetlen őszinte, mély beszélgetése. olyan jó volt, arra gondolva aludtam el, hogy talán valami igazi kapcsolat alakul ki közöttünk, pedig valójában ő már búcsúzott, mintha érezte volna, hogy éjjel infarktust kap. A mi családunk nagyon kommunikációképtelen volt, az érzelmeket mindenki titkolta. MOst utólag azt hiszem sokkal jobban szeretem az anyámat, mint amikor még élt.
Most nem tudok többet írni.
ZSuzsa
 
 


Zsuzsa, Kép
Úgy ment el, hogy elmondta, éreztetni is tudta veled, mennyire szeret. És végre te is kimutathattad felé, amit érzel. Azóta is.
Kíváncsi
 


Solya,
mintha Füles még mindig itt dörmögne az orra alá...kénytelen leszek szólni Micimackónak, hogy vigye el mosolykúrára kicsit Kép Vagy csak megint leesett a farka? Küldök szöget!
Kíváncsi
(Írj, mi a baj, gyötrődöm, hogy nem én bántottalak-e meg!)
 


Köszi Kíváncsi, jól esett soraidat olvasni.
 
 


Zsuzsa,
én is azt hiszem, kialakult az a kapcsolat.
Az én szüleim nagyon fiatalok, de úgy félek, hogy valami bajuk esik. Főleg így a távolból.

Márti,
nagyon sok barátunk van, akiknek még nincs babája. Természetesen átalakultak ezek a kapcsolatok, hiszen megváltozott az életritmusunk. De tudjuk, hogy amint baba lesz, rá fognak döbbenni arra, hogy mi mit miért csináltunk. Kép És valószínűleg többet lehetünk majd együtt, hiszen tudunk közös programot szervezni. Bevallom, nem szeretek lakásra menni a gyerekekkel, fóleg nem gyermektelenekhez, mert szegényeket állandóan nevelnem kell. Kinek jó az? Kép Nálatok a cifra dologban, hogy ők tudták, hogy nem is lehet gyerekük, így esélyetek sem volt rá, hogy megtudján, milyen is az.
SolyaKépKépKépKépKépKép

ui.: Te mondd, mér vennél magadra? Nem te bántottál meg, te csak rátettél egy lapáttal, persze önkéntelenül, de ezek a "barátaim", tudod, Mélabú és Búskomor mindent komolyan vesznek. Aztán lesemmirekellőztek. De ehhez ismerni kéne. Kép Szóval nyugi, nem.
 
 


Szolgálati közlemény
Mélabú és Búskomor urak figyelmét felhívom arra, hogy az említett jelző azokra a jelenlegi és mindenkori diákokra vonatkozik, akikről korábban szó esett a beszélgetésben: nevezetesen akik nem akarnak és nem akartak befogadni semmiféle tanrendi ismeretet, valamint más se igen érdekli őket. Kéretik nem félreértelmezni, amit az ember tehetségtelen lánya leír.
Kíváncsi
 


Sziasztok!
Nekünk is eltűntek a barátaink, ahogy baba lett. Van aki teljesen, van aki zavartan van aki névleg nem, de tulajdonképpen igen. Igy-úgy de mind eltűnt. 3 maradt meg, ami nem sok. Azok is nagyon elfoglaltak. Nem vidám ez. Azért is lógok itt és szorgalmazom a talikat, mert szükségem van új barátokra. Ez nyilván időt vesz igénybe, és kölcsönösségen alapul, de hátha.

Nálunk anyai ágamon a lelki terror nagyon bevett forma. Fel sem tűnik nekik. Én csak azóta látom, mióta a férjemmel találkoztam. Náluk nincs ugyanis. Ott van más, de az nem ilyen súlyos. Anyámnak mindenféle görcsei vannak a nagyiék felé. Ők meg végtelen önzőek. Igy kerek a történet.
Elkélne nekik is egy kis őszinte szeretet és elfogadás.

Ja, ezért is kezdtem el irni, hogy a másik elfogadása szerintem alapvető szükséglet, ha szeretetről beszélünk. Persze lehessen néha, kivételesen fontos esetekben kérés nélkül is kritikával élni. De alapvetően ne a másik megváltoztatása legyen a lényeg. Ez igaz minden kapcsolatban, szülő-gyerek, házastársi vagy baráti kapcsolatban.

De jó! Megint megaszontam a tutifrankót. Kép Nézzétek el nekem.

 
 


Kíváncsi,
mondtma már, hogy imádom a humorod? Kép

Zsunya,
igen, de ez a tutifrankó tényleg az. Kép

Emlékeztek? "Kölcsönös és érdekmentes Ba-rát-ság!"

Solya
 
 


Zsunya! HOgy ez az elfogadás milyen nehéz! Pedig ha képes lennék megélni, jóval kevésbé lennék depis.
bocs, kissé homályos vagyok
ZSuzsa
 
 


Nálunk úgy adódott, hogy mi voltunk az első gyerekesek, de mostanra mindenki beért minket, ill. majdnem, mert közben nekünk már 2 van. Az az érdekes, hogy akikkel jóban voltunk gyerek előtt is, azokkal is csak a gyerek-témáról lehet beszélgetni. Egyszerűen néhányan annyira beszűkülnek, hogy megszűnik a külvilág, és csak az a téma, hogy hová járunk a gyerekekkel, milyen oltásokat kapnak... Van viszont egy b.nőm, aki az 1. gyerek születése után egy ideig még volt, majd leépült. Most került elő, hogy neki is született babája, és közölte, hogy mea culpa, mert nem értette, hogy miért nem lehet a telefont fölvenni, visszahívni egy gyerek miatt. Most már érti. (Amúgy most, hogy 2 van, már én sem értem, hogy mitől voltam olyan fene elfoglalt 1 mellett.)
 
 


Jól leült ez a topik. Pedig ez a téma nem ezt érdemelné.
Kíváncsi Mi van veletek? Beszéltél azóta az öcséddel?
rjuli ezt amit leírtál majdnem ugyanígy én is átéltem.
Azóta eszembe jutott még egy tankönyv a szeretről: A kisherceg.
B.Hilda
 


Hil,
naná hogy leül, ha te is csak szökőévben egyszer jössz! Kép
Öcsémmel nem beszéltem. Nem is tudok, egyrészt ritkán van itt, másrészt akkor is csak a hátát látom, ahogy csetel...Kép Mindenesetre nagyon jó hangulatban könyveltünk a múltkor, kár, hogy a végén egy mozdulattal elbarmolta az egészet KépKép Most hozhatom helyre, csak nem tudom, mikor! Kép
Na a leépülő barátságokról beszélhetnék! Nálunk aztán sokszorosan bejött, hogy lekoptak lassan a régi ismerősök-barátok, mert mindenkit halálosan idegesít a millió gyerek, akiktől nem lehet beszélgetni. Valahol meg is értem, nekem se olyan egyszerű, pedig én akartam őket! Kép
Most van két család, mindkettőben négy gyerek, azokkal nagyon jól kijövünk, hasonló gondok, nagy egyetértés, a gyerekek is klasszul eljátszanak, szinte rájuk se kell nézni.
A többiek meg csak felhívnak néha, azt se sűrűn, pláne amióta kint vagyunk...Kép
Kíváncsi
 


Sziasztok!!!
Kivancsi, 1 masik topicban irtad, hogy baratsagok nem alakulnak ki mar ebben a korban... Dehogynem. Csak éppen igényesebb az ember, nem baratkozik mindenkivel, aki szembejön...Miota vagytok KINT???
En is elveszitettem sok "baratot", amiota kint élek, de talaltam is sokat (itt, Afrikaban, Azsiaban, Akarhol, Közép-Amerikaban, stb...),ezek közül is sokat elveszitettem. Volt,akivel amikor ujra talalkoztunk, mar nem volt mondanivalonk egymas szamara. De olyan is volt, hogy vkit nem lattam éveken at, és amikor talalkoztunk olyan volt, mintha sosem valtunk volna el...Kép
A Baratsag, mint olyan, nem végleges... Lehet, hogy valamikor egyforman gondolkodtunk, megvaltozott a gondolkodasmodunk, a masik masképpen fejlödött, igy nincs mar semmi, ami összekötne... Igaz ez a szerelmekre is. Vigyazni kell, hogy egyforman fejlödjünk a parunkkal, ha nem is vagyunk egyformak...Kép
Hil, a kedvenc Nagynénimet hivjak igy!!! (A férjem nagynénje, de engem patyolgat potmamaként, nincs gyereke...)
Pusz. Kép
Vendég
 


Kukacz,
igen, alakulhatnak talán barátságok, de nagyon lassan, nagyon óvatosan, és sose lesznek már olyanok, mint annak idején, gimis korunkban. Éppen azt élvezem a netes barátkeresésben, hogy egyrészt nem az, semmi direkt nincs benne, csak úgy alakul magától, másrészt lehetőséget kínál arra, amire tényleg csak az iskolaévekben volt utoljára módunk, napi kapcsolatra és csevegésre. Család, munka mellett hogy máshogy lehetne ilyen élő és gyorsan fejlődő kapcsolatokra, remélhetőleg barátságokra szert tenni? Nem is akarom elkiabálni, még a végén kiderül, hogy túl szép a menyasszony...
Amúgy nekem is van barátom, akit ha csak évente egyszer látok is, vagy még ritkábban, nem változnak az érzelmeink, másokkal meg egy perc alatt örökre össze lehet veszni...Kép Az egyik ilyen eset indított a topik indítására is.
Tényleg Kukacz, mér régóta akarom kérdezni, hol is laksz te tulajdonképpen? Biztos írtad már, de elfelejtettem...
Kíváncsi
 


Sziasztok,
most jövök énKép Van egy másfél éves lányom és ha minden jól megy, úgy 8 hónap múlva lesz egy másik gyerkőcöm is. Tervezett baba /bár sok észérv, tradíció, stb.. szólt mostani fogantatása mellett/, de mégis aggódom. Tudom, hülye kérdés, de lehet kettőt szeretni?Kép És egyformán? Nincs hasonlítgatás, kedvenc? De őszintén válaszoljatokKép
Most ugye van egy tündérem, akit imádok. Míg előző terhességem minden napjában tudtam, mekkora a baba, mit "tud" már, addig msot semmi ilyesmire nincs időm, s gyanítom, nem is nagyon lesz.

-Afonya

ui: mikozben irtam, halvanyan felsejlett bennem magyarazatkent, hogy csakis azert ragodom ezen, mert mar most nagyon szeretem es aggodom erte?Kép
 
 


Sziasztok!

Ha mindazt le tudnám írni, ami bennem van... De először is egy idézet az egyik kedvenc könyvemből, Richard Bach Illúziókjából:

"A kötelék,
mely igaz családot összefűzi,
nem a vér, hanem
az egymás élete iránti tisztelet
s a benne lelt öröm.

Ritka, hogy egy család
tagjai egyazon
fedél alatt
nevelkedjenek."

Mélységesen egyetértek vele. Az anyám soha nem szeretett engem. Eszköz voltam számára. Gyakorlatilag kulcsot jelentettem számára (szó szerint lakáskulcsot) abba a lakásba, ahol apám élt. Az érkezésem miatt költöztette apám oda magukhoz, vagyis apámhoz és az akkori, második feleségéhez. De nem is ezt akarom. Csak olyan kuszák a gondolataim, és majd' megszakad a szívem. Végigolvastam egyébként a topicot.

Olvastam egy könyvet Oshotól. Beszélt a szeretetről is. Arról a valóságos szeretetről, amivel még soha nem találkoztam. (Talán a férjem így szeret, de nem biztos) Azt hiszem, a gyerekek képesek erre, csak frankón lenevelik őket A FELNŐTTEK. Nem tudom, érteni fogtok-e engem. Bízom benne. Ha körülnézünk saját magunkban és a környezetünkben, észre kell vennünk, ha IGAZÁN őszinték vagyunk (hej, de kevesen), hogy amit mi szeretetnek nevezünk, az egy szükségletet, kielégítést, fontossági érzést, megértést, vagyis érdeket jelent (Kíváncsi). Osho szerint (és ha jól tudom, a pszihológus szakma szerint is) mindenki a nagy egybeolvadásra vágyik (pl. szerelem), amit az anyukája méhében élt át. De ez lehetetlen. Soha többé nem leszünk ennek részesei. Amióta megengedtem magamnak, hogy átéljem a teljes egyedüllét érzését, vagyis elengedtem azt az illúziót, hogy bárki lehet olyan közel hozzám, mint az anyukám volt (volt?), azóta letisztultan látom nagyjából, kinek miért van szüksége rám. És persze fordítva. De azóta sokkal kevesebbet kommunikálok, de nem marad, ragad bennem semmi, amit ki akarok mondani. Egyre kevésbé van SZÜKSÉGEM másokra, viszont egyre inkább megértem az embereket. Nagyon fáj néha őszintének lennem magamhoz. Pl elismernem, hogy az első két gyerekem azért született, hogy engem felnőtté tegyenek az apám szemében - vagyis eszközök voltak (mindemellett szerettem, szeretem őket mostmár érdek nélkül, legalábbis remélem). A második két gyerekemet meg még nem akartam, csak később. Mindkettőt elutasítottam. Kép Szegények, mit élhettek át a méhemben. Kép Pszihológus és egyéb segítséggel, mire megszülettek, már valóban szerettem őket.

De visszatérve a barátság témához: mostanában sokat gondolkozom, van-e nekem úgy igazán barátom. Azt hiszem, nincs. Legalábbis nem úgy, ahogy én értelmezem a barátságot. És abban sem vagyok biztos, hogy akarok barátot. Hiszen valójában mindenki elszigetelt, és ennek ellenkezőjét állítani olyan, mint álmodni. (De végülis az álom olyan édes tud lenni. Kép)

Félek, egyedül maradok a véleményemmel. Vagy nem félek. De elszomorít majd. Nem az egyetértés hiánya... talán mégis az. Vagy az, hogy újra rádöbbenek, egyedül vagyok. Senki nem tudja átélni pont azt, amit én élek át. És soha többé nem élem át a teljes együttlétet. Kép Ami azért még elszomorít.

Talán ezért szakítottam meg - legalábbis magamban - egy jól működő, jónak tűnő barátságot. Mert a teljességet ez sem tudta megadni. Csak kínzott. Elegem van abból, hogy anyapótlékokat keresek, és frusztrál, hogy nem adják meg, amire vágyom. Akkor már kevésbé fáj, ha nincs. Tudjátok, mi az érdekes? Hogy nem fáj! Nem fáj, hogy nincs. Ami mégis mocorog bennem, ami piszkál, az az, hogy fájdalmat okoztam neki. Nem akartam. Nem akarom, hogy neki fájjon. De nem akarok tovább hazudni, álarcot viselni. Ahogy linato másolta be:

"Azt akarom tudni,hogy mersz-e másnak csalódást okozni,hogy hű maradhass önmagadhoz.Hogy elviseled-e a csalás vádját anélkül,hogy megcsalnád saját lelkedet."

A válaszom, igen. Hű maradok magamhoz, mégha fájdalmat is okozok ezzel másnak és magamnak. Kép

Titokban remélem, az illető majd olvassa ezeket a sorokat, és megért.

Virág
Virág
 


Áfonya,
érdekes, hogy mástól is hallottam már ezt az aggodalmat! Sajnos nem tudok segíteni a leküzdésében, mert én soha nem éreztem ilyesmit. Semmmi aggodalmam nem volt, hogy kevésbé szeretném az "újat", mint a "régit". Olyan se, amivel legutóbb riogattak, hogy majd a legkisebbet hogy el fogom kényeztetni, különösen, ha lány lesz. Tudtam, hogy nem lesz így. Hidd el, igaz lelkemből beszélek, hogy mind az öt fiam egyenértékű a szívemben! Nincs különbség az érzés intenzitását illetően. Különbség abban van, ahogy kifejezésre juttatom számukra. De hiszen ők is mind mások, azért van ez így.
Legutóbb Rjuli panaszkodott hasonló érzésekről, aggodalmairól a terhessége során, amikor született a kicsi, még akkor is stresszes volt, de mára "elsimultak a ráncok"Kép. Talán megbeszélhetnéd vele, ha gondolod, meg ő is gondolja, hogyan élte mindezt át. Kép
Kíváncsi
 


Huhh, Virág,
ettől leizzadtam...Kép
Nagyon érdekes és nehéz dolgok ezek. Engem pl. kifejezetten vártak a szüleim, azzal a naív és gyermeki várakozással, amelyet fűszerezett a felnőtté válás gyönyöre, hogy nekik, a gyerekkor küszöbét éppenhogy elhagyó fiataloknak, akik íme, meglelték egymást, gyerekük is születik immár. Aztán mégse vagyok boldog és kiegyensúlyozott, megelégedett, mert az idők során bebizonyosodott, hogy valójában nagyon korán jöttem nekik, valójában a gyerekvárásban sokkal több volt az ábránd, az illúzió, és sokkal kevesebb a tudatosság, a hétköznapi nehézségek felismerése, a problémakezelés. Olyan fontosak voltak egymás számára, és annyi mindent akartak külön-külön is bizonyítani a világ számára, hogy én, akit pedig nagyon szerettek, nem kaptam sem elég figyelmet, sem elég időt, sem valódi nevelést tőlük. Különösen azután, hogy megszületett a húgom, akiről kiderült, hogy beteg, így megint, ha lehet, bizonyos szempontból még hátrányosabb helyzetbe kerültem.
Nekem egész eddigi életem során azt kellett megélnem, hogy nem én vagyok a legfontosabb, illetve, hogy senki számára nem én vagyok a legfontosabb személy. Talán azért is vágytam sok gyerekre, nem tudom, ez csak most jutott az eszembe, hogy kompenzáljam ezt a hiányt, hiszen a gyerekeknek valóban fontos vagyok. De a helyzet az, hogy csak ide jutunk el: fontos vagyok nekik, mert lételemük, hogy anyjuk legyen, akire támaszkodhatnak, aki emberré neveli őket. De megint csak nem én leszek a legfontosabb az életükben akkor, amikor már nem az érdekeik vezérlik őket, és ez így is van rendjén.
Virág, azt hiszem, értelek. Értem, hogy fáj, hogy senki nem adja meg a teljes elfogadás élményét. és értem, hogy akkor inkább semmit. (Azért a férjedet ne hagyd el, csak hogy hű lehess magadhoz! KépKépKép)
A magány érzése, ahogy tudatosul bennünk, talán azt készíti elő, hogy egyedül kell majd meghalnunk is. Hiába lesznek esetleg mellettünk, akik fogják a kezünket, azt az utat mégis egyedül kell bejárnunk.
De azért addig még sok van hátra, úgyhogy el a búskomor gondolatokkal! Vasárnap reggel van, és bár még nem süt a nap, de hátha fog! Kép
Kíváncsi
 


Most olvastam egy könyvet a feltétel nélküli szeretetről. Hogy csak ez az igazi szeretet.
Engem bizony nem így szerettek, hanem BÜSZKÉK voltak rám, ha jó voltam, ha kitűnő lett a bizim, ha szépen szavaltam. És soha nem éreztem, hogy ENGEM szeretnek, és ezért soha nem fordultam hozzájuk semmiféle problémámmal! Soha. Na, ezt szeretném a gyerekeimnél, hogy más legyen. És baromi nehéz, mivel nem láttam a példát.
Amit a könyv tudatosított bennem: nem elég, hogy feltétel nélkül szeretjük a gyerekeinket, HA ŐK EZT NEM ÉRZIK. És mondani kevés, a gyerek nem ebből ért. És ezért van ma ennyi gond a gyerekekkel, mert nem ÉRZIK a szülői szeretetet, akkor se, ha a szülők valójában szeretik őket, csak nem tudják, hogy fejezzék ezt ki a növekvő csemetéjük felé, amikor nem elég ringatni és puszilgatni. Jaaaaaajjjjj.

Még egy gondolat, ami látszólag az előbbinek ellentmond. A gyerek is ember. Személyiség. És ahogy van, hogy a felnőttek közül egyesekkel az istennek sem jövünk ki, a gyerekeink közül is teljesen természetes, hogy egyikkel jobban "egy hullámhosszon vagyunk", mint a másikkal. Attól még szeretjük.
És ez óriási felelősség, mert először is, ahogy Virág írja, elég őszintének kell lenni magunkhoz, hogy ezt felismerjük, másodszor erőnket felülmúlva meg kell próbálni mégis "jobban" szeretni azt a gyereket is (illetve kifejezni a szeretetet). (Tapasztalatból beszélek: tudom, hogy Olivér a "legklasszabb" gyerekem a 3 közül, szinte minden szempontból, nekem mégis vele van a legkomplikáltabb kapcsolatom, és bizony mindketten szenvedünk emiatt... De majd csak javul, próbálkozok...)
lehet, hogy még itt is kisüt a nap, bár...
szilvi
 


Afonya!
Szerintem lehet kettöt ugyanugy szeretni....
Most csak igy röviden es velösen...Kép
Kryss

Szep napot, jo kedvet!
Kryss
Aaron (1999.X.13.)
Rebecca (2002.VII.23.)
Lea (2008.VI.19.)
Miriam (2010.X. 8.)
 
 


Kíváncsi,
ne aggódj a férjem miatt. Kép Hülye azért nem vagyok. Kép Gondolkodtam azóta a kettőnk kapcsolatán, és azt hiszem, földöntúli. Kép Már ami a dimenzióit illeti. Csak vele akarok élni, senki mással. Kép Ő igazán szeret engem, bár tagadhatatlan, hogy szüksége van rám, és persze fordítva is.

Szilvi,
igen, igen. Kép Kép Az én anyám is annnnyira büszke tudott lenni, hogy a lánya vagyok! Lehetett velem hencegni fűnek-fának. Tettem róla, hogy ne legyen miről dicsekednie. Kép (Gonosz, kaján vigyor Kép) Én fordultam a szüleimhez problémáimmal - és mindannyiszor megbántam. Szar ügy. Lelki pofonok serege. Amit a gyerekek küönbözőségéről írtál: nekem 4 van, és találtam már szemben magamat ezzel a problémával. Az jött be, hogy ha irritált valamelyik, akkor csendben leültem egyedül, és hagytam, hogy átjárjon ez az érzés. Az a fontos, hogy ne legyen ellenállásod odabent. Engedd át magadon ezt a kellemetlen érzést, elfogadva azt. Mintha szellem lennél, amin simán áthaladnak repülő tárgyak. Kép És aztán kérdezd meg magadtól: milyen nemszeretem tulajdonságomra emlékeztet engem a fiam/lányom? Lehet, hogy tükröt mutat? Általában igen. Kép

Sajnos - szerencsére én szeretem boncolgatni magamban a kapcsolatokat, és hamar átlátom, mi a gond. Ezt kívánom neked is. Kép

Áfonya,
simán. Kép Mind a négyet egyenlő mértékben szeretem, de négyféleképpen. Kép (Mint Kínáncsi is írta) Vannak hullámvölgyek, amikor az egyik hetekig extrahisztis pl, vagy Abigélem egy-két évig nem bújt hozzánk, nem tudtam neki segíteni, mert elutasított mindenfajta segítségnyújtást, de ez is megoldódott. Kép Nyugi. Kép

Virág
Virág
 


Dilemma.
Meddig érdemes küzdeni a másikért? Milyen tényezők befolyásolják? Ez a kérdés általában is érdekes, de most leszek inkább konkrét.
Megkedveltem valakit. (Félreértés ne essék, nem szerelemszerű, szexuális tartalmú érzésről van szó, egyszerű szimpátia, illetve annál talán több: amolyan rátalálás a közös hullámhosszra valakiben.) Az illető kedves velem, de egy kicsit, igazán csak úgy fátyolszerűen, de mindig érezhetően távolságtartó. A kapcsolat engem érdekelne továbbra is, még kíváncsi volnék sok mindenre, lehet, hogy voltaképpen arra, hogy valóban sok bennünk a közös vonás, vagy ez csak az első blikk - nem tudom. Mindenesetre egyre jobban elbizonytalanodom, hogy érdemes-e, kell-e tovább forszíroznom a dolgot, kell-e a tápsós öntözés (most locsoltam a virágaimat Kép), vagy hagyjam a csudába az egészet, ha akar az a növény, majd kinő. Izgat a dolog, mindenesetre. Motoszkál bennem, nem hagy nyugodni.
Ti mit csinálnátok?
Kíváncsi
 


Kiváncsi!

Én utána mennék (de én nem is vagyok az a kivárós típus), már csak azárt is, hogy bejött-e az az első blikk! Próbáld meg kipuhatolni a tartózkodás okát! Egy lelki társ meg mindig jól jön, már csak azért is mert nem kell magyarázkodni az egyéni hülyeségek miatt ő úgyis megérti!

Süti
 
 


Hajrá, Kíváncsi!!!!! Kép
 
 


Én azért óvatos lennék, mert megijedhet. Kép Te, hihetetlenül kíváncsi. KépKépKép

Virág
Virág
 

Hozzászólás írásához be kell jelentkezned!

Vissza: Errõl - arról

Jegyzetfüzet:

 

XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó