Vendég a háznál
2003. Február. 14.
Kossuth rádió, 13.05

Rip.: - Hosszabb idõt tölthettél el Londonban, és amikor hazaértél, akkor azt mondtad, hogy viszonylag sok szomorú történettel találkoztál, és ezek a történetek nagyrészt a babysitterekrõl szóltak. Deme Tímea, a BBC magyar adásának vezetõ tudósítója.

Deme Tímea, a BBC magyar adásának vezetõ tudósítója.: - A londoni magyarok fiatal lányok többsége, akikkel kint találkoztam, valóban babysitterként dolgozik. Egy részük már nem is dolgozik babysitterként, de megpróbált valamilyen más módon továbbra is kint maradni az országban. Éppen a visszaindulásom, visszautazásom elõtt egy ausztrál bárban futottam össze egy körülbelül tizenkilenc, húsz éves lánnyal, aki miután rájött, hogy én is magyar vagyok, az elsõ kérdése az volt, hogy és te most milyen vízummal vagy itt, most hogy tudsz itt lenni? És akkor mondtam, hogy nekem ilyen problémáim nincsenek, és akkor nézett rám úgy, mint egy olyan emberre, akinek valami olyasmi van a birtokában, ami neki soha nem lehet. Hiszen a babysittereket egy speciális procedúrával hozzák ki az országba. Támogatja is egyébként a brit kormány, a brit állam ezt a rendszert, hiszen kint csak hat hónapra kapnak a nõk a szülés után gyest, és mivel drága az óvoda, ezért a legjobb mód arra, hogy a gyermekek jó kézben legyenek, hogy Kelet-Európából és a világ más részeirõl hoznak babysittereket. Nos, a babysitterek, miután megunták az állást, mert azért annyira nem szeretik, mégis megpróbálnak az országban maradni, fõleg nyelvtanulás végett, meg talán jól is érzik magukat, de innen egy nagyon nehéz folyamat kezdõdik, hogy legálisan tartózkodhassanak az országban.

Rip.: - Milyen történetekkel találkoztál?

Deme Tímea, a BBC magyar adásának vezetõ tudósítója.: - Jó történeteket is hallottam és rosszakat is. Beszélnek arról, hogy nagyon sok bevándorló él az országban, és az õ szokásaik, itt fõleg ázsiai, afrikai családokra gondolok, nem esnek egybe azzal, amit a magyar lány elképzel. A lányokat sokkolja a kulturális másság. Az, hogy egy olyan családhoz is kerülhetnek, ahol nem az európai normák szerint élnek. Nem rosszabbul, nem jobban, egyszerûen máshogy. Máshogy étkeznek, máshogy kelnek fel, más hangnemben beszélnek akár a gyermekeikkel, és nekik egy ilyen családba kell beilleszkedniük. Ha nyitottak egy ilyen kulturális váltásra, akkor megeshet, hogy jól érzik magukat. Ha nem, akkor megpróbálnak továbbállni. Vannak nagyon jó történetek is, és éppen pont emiatt hadd mondjam, hogy az egyik kedves ismerõsöm gyermeke ment ki nem régen Londonba, és egy ázsiai családhoz került. Igaz, hogy a férfi egy nagyon jó nevû banknál dolgozott. Nagyon bájosan viselkedtek vele. Felmerült az is, hogy a család elmegy két hétre az Egyesült Államokba, és habár nincs is feltétlenül szükség az alatt a két hét alatt arra, hogy valaki vigyázzon a gyerekekre, de annyira megszerették ezt a magyar lányt, hogy mondták, hogy jöjjön velük, kifizetik a költséget és lásson világot.

Rip.: - Tudsz-e mondani ellenpéldát is, hiszen nagyon igyekszel azon, hogy pozitív dolgokat mondj, de hát nyilván van ennek a nagy igyekezetnek oka.

Deme Tímea, a BBC magyar adásának vezetõ tudósítója.: - Vannak lányok, akik menekülnek.

Rip.: - Mi nem tetszik nekik? Mi ez a kulturális különbség, amirõl beszélsz?

Deme Tímea, a BBC magyar adásának vezetõ tudósítója.: - Nem lehet általánosítani. Tehát, bizonyára vannak olyan családok, ahol szolgának nézik és nem feltétlenül munkatársnak. Sokat kell dolgozni, és talán többet is kell dolgozni, mint amennyit õk gondolnak. De én azt gondolom, hogy a magyar lányok többsége, azok, akik elindulnak, nincsenek tisztában azzal, hogy az au-pair, vagy a babysitter kifejezés nemcsak azt jelenti, hogy naponta két órát mondjuk, mesét kell olvasni a gyermekeknek, hanem bizony ez azt jelenti, hogy háztartási munkákat el kell végezni az alatt az idõ alatt, amíg az édesanya távol van. Tehát, a terhet kell levenni a válláról. És nem mindenki van ezzel tisztában, és amikor úgy érzi, hogy neki mosogatnia kell, holott õ egyáltalán nem gondolta, hogy mosogatnia kell, akkor megsértõdik. Innentõl kezdve viszont a család is furcsán viselkedik vele, mert azt látják rajta, hogy ez meg nem szeret dolgozni, és itt egy nagyon rossz konfliktus kezdõdik, és aztán nagyon csúnya felmondásoknak is lehettünk tanúi. Volt olyan, hogy a család, mivel szerzõdésben kötötték ki azt, hogy meddig maradjon a lány, nem szerette volna a magyar lányt elengedni. Ki kellett lopni ismerõseinek. Összepakolni titokban a csomagokat, és elvinni.

Rip.: - Mennyire vannak kiszolgáltatott helyzetben a lányok, mennyire lehet kiszállni ebbõl? Van-e egyáltalán pénzük kiszállni, van-e jogi lehetõségük otthagyni?

Deme Tímea, a BBC magyar adásának vezetõ tudósítója.: - Természetesen van. Tehát a lányok nagy része mögött áll egy ügynökség, amelynek kötelessége egy ilyen helyzetet megoldani. Hogyha munkahelyet szeretne változtatni a lány, akkor felajánlanak neki újat. Szerintem, ott van a nagy gond, hogy ezeknek a lányoknak a többsége kint szeretne maradni, viszont illegálisan nem tudnak kint maradni. Tehát, elkezdõdik egy vergõdés, és tudok olyanról is, aki nagyon tudatosan egy évre jött, ráadásul úgy, hogy felvették már az egyetemre, és tudja, hogy ez az egy év igaz, hogy anyagilag nem lesz túlságosan jövedelmezõ, de ha spórol, lehet, hogy egy kis pénzt haza is tud vinni, arra való, hogy nyelvet tanul. Ilyenek is vannak. Tehát azért mondom én, hogy egyéne válogatja.

Rip.: - Szabó Klára is hosszabb idõt töltött el Angliában babysitterként, és úgy hallottam, hogy több családnál is dolgozott.

Szabó Klára: - Igen, hát, összesen három családnál voltam.

Rip.: - Hogy került oda? Ügynökségen keresztül, vagy ismerõsön keresztül ment ki?

Szabó Klára: - Én ügynökségen keresztül mentem ki. Egy fiatalember hirdette magát itt, Nyíregyházán egy újságban. Felhívtam, találkoztunk, megadott egy családnak a telefonszámát, én felhívtam õket, és megbeszéltük, hogy kimegyek. Mivel egy kicsit már beszéltem akkor angolul, ezért elég jól ment a beszélgetés a családdal, és így konkrét idõpontot is megbeszéltünk. Így mentem ki, õk voltak az elsõ családom.

Rip.: - Milyen élethelyzetben volt akkor, hány évesen ment ki?

Szabó Klára: - Akkor tizenkilenc éves voltam, meglehetõsen tapasztalatlan, és elmondanám, hogy nagyon sajnálom, hogy ügynökségen keresztül mentem ki. Mert nem készítik fel a lányokat arra, hogy mi vár kint rájuk. Mikor az ember felveszi az ügynökséggel a kapcsolatot, akkor ott elmondják, hogy mennyire szép, meg jó, és meg lehet tanulni ugye, angolul szinte anyanyelvi szinten, lehet ezt mondani. Azt mondják, hogy ugye, családhoz kerülünk, tehát családtaggá válunk. Biztosítva lesz a tanulásunk iskolában és a családdal a lehetõ legmaximálisabban áll ahhoz, hogy tanulhassunk kint. Emellett persze természetesen dolgozni kell, de támogatják ott kint az embert, hiszen ezért megy ki.

Rip.: - Igen.

Szabó Klára: - Na hát, ez nem teljesen van így, Ugyanis nekem olyan tapasztalatom volt, például az elsõ családommal, hogy egy héten hat napot kellett dolgozni, tehát szombaton is, és nekem olyan idõbeosztásom volt, hogy nekem reggel nyolctól délig kellett dolgozni, illetve délután öttõl hatig. Tehát, megosztja teljesen a napomat, nem tudtam elmenni iskolába, nem tudtam bemenni a városba. Egy héten egy nap állt arra rendelkezésemre, hogy szórakozzak, végül is, hogy megismerjem a várost.

Rip.: - Egy szabadnapja volt tulajdonképpen.

Szabó Klára: - Egyetlenegy szabadnapom volt, de hát az is olyan szabadnap, hogy akkor ugye, én azt a családdal nem tölthettem. Tehát, nekem az meg volt tiltva, hogy én mondjuk, lemenjek a kertbe, amikor a család is ott tartózkodik. Tehát, vagy elmentem otthonról, vagy bezárkóztam a szobámba.

Rip.: - És milyen munkát kellett végezni?

Szabó Klára: - Tehát, az ember úgy megy ki ugye, hogy babysitter. Ez azt jelenti, hogy gyermekfelügyelet ugye, és hogy a gyermekekre kell vigyázni, amikor a hölgynek mondjuk, elfoglaltsága van, vagy esetleg el akarnak este menni a férjével, vagy napközben be akar mondjuk vásárolni. Na most, ez nem teljesen fedi a valóságot, hiszen takarítani kell napközben. Persze van, hogy gyermekfelügyelet is van. Nekem egyetlen egy nap volt egy óra hossza. Tehát, gyakorlatilag takarítónõnek mentem ki.

Rip.: - Amikor önök beszéltek telefonon mielõtt kiutazott volna, akkor mit beszéltek meg egymással, mirõl volt szó akkor?

Szabó Klára: - Arról volt szó, hogy lesz egy kis takarítás, és fõleg gyermekfelügyelet. Az viszont durva volt, hogy mindennek csillognia kellett. Ha valami nem volt jó, akkor a legmesszemenõkig kiabált velem a nõ, hogy hogyan van ez megcsinálva, és hogy mit tanultam én Magyarországon, milyen nemzetségbõl származom úgymond. Úgyhogy én ezt nem tartottam emberhez méltóhoz, hogy én ilyen munkát végezzek, és ilyen áron.

Rip.: - Hogyan sikerült eljönni, hiszen nyilván önök kötöttek egy szerzõdést, amely gondolom, hogy bizonyos idõre köttetett?

Szabó Klára: - Nem volt szerzõdés. Ezen én is meglepõdtem. Úgy mentem ki, hogy megbeszéltük, hogy hol találkoztunk, és ennyi. És volt egy durva eset, amikor öt órára kellett ugye hazamennem, öttõl hatig kellett délután segítenem a fürdetésnél úgymond. De hát ebbe is volt takarítás, mert a fürdõt utána össze kellett pakolni, meg, na mindegy, nagyon sok minden volt ebben az egy órába benne, ami nem csak egy óra volt ténylegesen, és nem értem haza pontosan öt órára. A nõ elkezdett velem ordibálni, hogy miért nem tudom magam a megbeszélthez tartani, és hogy ez így nem fog tovább menni, és akkor õk kénytelenek lesznek megválni tõlem. Már a végén, én nem is nagyon értettem meg akkor még minden szót, hiszen akkor mentem ki, és felhívta ott az õ au-pair ügynökségét, akivel gondolom a magyar állt kapcsolatban, és elmondta, hogy én milyen egy megbízhatatlan segítség vagyok, hogy nem lehet rám számítani, és öt perc késésért ezért ennyit kiabált velem, és utána elküldött a háztól. Tehát, magyarul kitették a szûröm. Ott egy hónapig voltam.

Rip.: - És hová ment? Kiküldték a házból, kiment az utcára csomagokkal és mi történt Önnel?

Szabó Klára: - Ez akkor volt, amikor én összetalálkoztam elõzõ nap egy magyar lánnyal, és beszélgettünk.

Rip.: - Teljesen véletlenül?

Szabó Klára: - Teljesen véletlenül, bent a városban. Felhívtam ezt a lányt, hogy esetleg nem fogadna-e be az õ asszonya egy éjszakára, vagy két éjszakára. És akkor õ megkérdezte, és úgy mentem be hozzájuk.

Rip.: - Azért nagy szerencse, hogy összetalálkoztak. És mit tett volna, hogyha senki ismerõse nincs?

Szabó Klára: - Azt nem tudom. Nem tudom, mert én senkit nem ismertem akkor Londonban, hát nem tudom, mi lett volna. Ezért mondom, hogy mekkora felelõtlenség az, hogy a lányokat úgy engedik ki külföldre, hogy nem tudnak senki segítõ kezet maguk mellett, mert a család, az itthonról nem tud segíteni. Én hazaírtam, hát nagyon sajnáltam utána már, hazaírtam egy táviratot, hogy kirakott a család, és már a Vöröskereszttel akartak kerestetni.

Rip.: - Hogyan talált egy másik családot?

Szabó Klára: - Úgy, hogy van Londonban egy újság és vannak ilyen hirdetések, hogy au-pairt keresnek. Egyébként már utána rájöttem, hogy újságosbódék és üzletek oldalára is ki vannak írva, hogy segítséget keresnek. Találtam egy hölgyet, aki keresett babysittert, de csak szeptemberi kezdéssel. Mondom, azért csak felhívom. Este találkoztunk, elmondtam neki mi újság van, és mondtam neki, hogy viszont én nem érek rá szeptemberig, mert engem kirakott egy család, és nekem két napig van körülbelül szállásom. Ez július elsõ hete volt, és a hölgy mondta, hogy hát õ meg egyedül van otthon, mert a kisfia, õ elment Kenyába. A férje Kenyában élt, és a kisfia pedig ilyen nyári szünet gyanánt kiment hozzá nyári szünetben.

Rip.: - Látogatóba. Igen.

Szabó Klára: - Igen. És mondta, hogyha gondolom és, hogyha megbízok benne, akkor menjek el hozzájuk, és akkor takarítgassak, meg náluk lesz ilyen felújítás majd a nyáron, és akkor legfeljebb ott segítek majd kitakarítani, meg minden. De õ el fog menni egy hónapra szintén Kenyába. Persze én kaptam az alkalmon. Azt mondta, hogy még pénzt is hagy nekem ott, tehát nagyon, nagyon segítõkész volt, nagyon, nagyon hálás voltam neki és elfogadtam, jobban mondva õ fogadott el engem, mert rám bízta a házat.

Rip.: - Végül onnan is elkerült. Mi történt?

Szabó Klára: - Hát, ott meg a papa volt a bûnbak úgymond, mert augusztus végén a hölgy és a kisfiú hazajöttek, nagyon tündéri kisfiú volt, és megint jól elvoltunk. A hölgy is nagyon normális volt, meg segítõkész. A férfi pedig szeptemberben érkezett. Õbenne nem lehetett megbízni száz százalékosan. Molesztált, és nekem ez nem tetszett.

Rip.: - Itt viszont már tudott angoltanfolyamra járni iskolába?

Szabó Klára: - Igen, igen itt már jártam. Bejártam.

Rip.: - Tehát, ez a része megoldódott.

Szabó Klára: - Ez a része ez megoldódott. Tudtam tanulni, tudtam járkálni, szórakozni, barátokat szerezni, Tudtam már az au-pair ügynökségrõl is. Au-pair találkozókat szerveztek. Ott találkoztam egy lánnyal, aki mondta, hogy decemberben el fog menni, és maga helyett keres egy magyar kanadai családhoz au-pairt.

Rip.: - Ez lett a harmadik hely.

Szabó Klára: - És akkor õk lettek a harmadik családom, igen.

Rip.: - Ez bevált, jó volt a harmadik?

Szabó Klára: - Õk nagyon aranyosak voltak, nagyon kedvesek. Csak jókat tudok róluk mondani. Szerintem ilyennek kellene lennie minden családnak. Teljesen családtagnak éreztem magam. Ott volt három gyerek. A legnagyobbik, õ iskolába járt, a másik kettõ pedig két éves, illetve hat hónapos volt, mikor én odakerültem januárban.

Rip.: - Megérte végül, mit gondol így utólag?

Szabó Klára: - Meg, meg. Az utolsó fél év azért bebizonyította, hogy azért vannak normális családok is, és érdemes kimenni.

Rip.: - Hogyan lehetne kivédeni? Hogyha valaki vidéken él, senkit nem ismer Angliában, akkor hogyan tud kijutni egy normális családhoz, hogy az Ön szavait használjam, mit tegyen?

Szabó Klára: - Hát, elõször is, meg kellene választani azt, hogy milyen ügynökségen keresztül megy ki. Ha nagyobb figyelmet kapna a médiában ez a dolog, akkor szerintem mindenki odafigyelne arra, hogy mondjuk, megkap-e olyan címeket és telefonszámokat, amikre mondjuk az életben maradáshoz van szüksége. Tehát, rengeteg olyan hírt hallottunk kint, mi is kerestünk, egy cseh lány elveszett Londonban, mert kint a repülõtéren várta egy olyan ember egy táblával, aki mintha õt várta volna, és közben a család egy másik helyen várakozott, és egyszerûen eltûnt a lány. És azt nem tudom, hogy meglett, de mi hónapokig kerestük, mert meg volt adva egy cím, egy telefonszám, és nem volt ott. Egy lebontott ház volt a címnek a helyén.

Rip.: - Hát, ez egy rémtörténet.

Szabó Klára: - Igen, és rengeteg ilyet lehet hallani, hogy elvesznek lányok. Nekünk kellene arra odafigyelni, vagy aki ki akar menni, annak kellene odafigyelni, hogy ne legyen teljesen egyedül kint. Mert ha megvan egy au-pair ügynökségnek a címe, vagy az au-pair találkozónak egy címe, akkor már nincsen egyedül, mert tud kihez fordulni, van segítsége. Az au-pair találkozón például, ott magyarok vannak. Nem tudom már, hogy hetente, vagy havonta van ilyen au-pair találkozó, és ott vannak szobák is, tehát, hogyha valami baj van, akkor oda be lehet menni, és lehet segítséget kérni. Az embernek az életérõl van szó.

Rip.: - Kató most érkezett vissza néhány hete Angliából, ahol babysitterként dolgozott. Tudtátok valahogy ellenõrizni, hogy kihez mész?

- Azért mertem kimenni így, tehát nem volt bennem félelem, mert barátokon keresztül mentem ki. Telefonon is beszéltünk, többször is, e-maileztünk, úgyhogy nagyjából mindent tudtam. Így leírta a nõ, hogy hány gyerek van, mit kell tennem.

Rip.: - Hány egyébként?

- Két kisgyerek, egy fiú meg egy kislány.

Rip.: - Hány évesek?

- A kislány hét, a kisfiú tizenkettõ. Hát, a benyomás elsõre nagyon jó volt. Szóval meglepõdtem, hogy ilyen környezetbe kerültem, mert nem tudtam, hogy ilyen gazdagok. A család nagyon szimpatikus volt, és kaptam egy szobát, ott laktam.

Rip.: - Mit kellett csinálnod?

- Takarítani, tehát rendbe tartani.

Rip.: - Reggel elment mindenki, gondolom, nyilván a gyerekek is elmentek, már elég nagyok voltak hozzá.

- Igen, hát ez úgy nézett ki, hogy a szülõk otthon dolgoznak. Mert az édesapa olajcég vezetõ, az édesanya pedig gazdasági, olyan felvilágosítással foglalkozik, tehát csak alkalmanként utazik el. Úgyhogy mindig otthon voltak, amíg a gyerekek iskolában, és akkor nekem meg a napi teendõk. Mindig a ház körül. Néhány órát dolgoztam, volt szabadidõm, akkor tanultam általában, vagy olvastam a szobámban, vagy sétáltam a környéken. Szép környezet volt, csak kevés volt a lehetõség arra, hogy emberekkel találkozzam. Ez rossz volt, hogy nagyon egyedül voltam. Busszal tudtam menni iskolába. Minden héten kétszer mentem. Nagyon sokat töltöttem egyedül a házban egyébként. A gyerekek, azok hazajöttek általában délután, mert nagyon sok mindent csináltak, és akkor az volt a dolgom, hogy segítsek nekik átöltözni, mert mindig ilyen uniformist hordanak. Akkor házi feladatot csinálni, rendbe szedni a ruhákat, hogyha piszkos, akkor azt mindig tisztára kirakni reggel, hogy mindig, hogyha fölkelnek, akkor így menjen a dolog. Ez fontos volt, hogy odafigyeljek arra, hogy mindig meg legyen minden. Elõkészíteni a rugby játékhoz a ruhákat, vagy a fuvolához, zongorához, tehát mindig így oda kellett figyelni. Volt egy órarend, amit mindig be kellett tartani. Arisztokrata család egyébként, tehát van egy ilyen tartásuk. Nehéz volt közel kerülni hozzájuk, merthogy ilyen a privát élet, az számukra nagyon fontos. Mindennek ellenére rendesek voltak.

Rip.: - Nagyon sokszor egy fiatal lánynak eszébe sem jut, hogy mennyi munka és mennyi folyamatos napi törõdés az, hogy a háztartás mûködjön. Ebbe nem könnyû beleszokni felnõttként sem. Húsz évesen ez hogy ment neked?

- Én meglepõdtem magamon, mert könnyen ment. Volt bennem mindig ilyen hajtóerõ, hogy ezt így csináljuk. Ötven fontot kaptam hetente. Ez ott nem jelent túl sokat. Nekem kellett ebbõl a pénzbõl fizetni az iskolát, ami százvalahány font volt, meg a buszt. Tehát, a közlekedés az tényleg nagyon drága. Szóval a fele fizetésem, az mindig elment erre, meg a könyvet is én vettem.

Rip.: - Gyakorlatilag semmi zsebpénzed nem maradt.

- Nem nagyon.

Rip.: - És ez a heti kétszer két óra, ez mennyit ért, elég volt? Hát, persze, nyilván otthon is angolul beszéltetek.

- Nem volt elég, ez nekem nem volt elég. Jó lett volna többet, csak az ugye pénzbe került volna, és azért sem volt jó az elszigeteltség, mert ugye, nem volt túl sok lehetõségem az emberekkel beszéljek. Éppen ezért néztem sokat tévét angolul, ami egyre jobban ment, meg olvasni, az nagyon jó angolul. Hétvégenként pedig szabadnapom volt, tehát két napot azt csinálhattam, amit akartam. megkaptam a pénzt, és akkor azt mondtam, hogy csókolom, és bementem Londonba mindig. Egyszer mentem el Brightonba, de általában egyedül kiállításokra jártam sokat, sokat sétáltam a városban, mert azért van mit fölfedezni.

Rip.: - Nem volt rossz?

- De. De rossz volt, de hát ez volt. Azt mondtam, hogy jól van, most akkor ez ilyen, de a kiállításokat azt nagyon élveztem.

Rip.: - Kató édesapja.

- Pedagógus szülõk vagyunk. Négy lányunk van. Ketten tizenévesek, ketten huszonévesek. A Kató, õ már két éve érettségizett, és egy mûvészeti iskolába iratkozott be, amit abba kellett hagyjon torokproblémák miatt.

Rip.: - Énekelni tanult.

- Igen, és kereste a helyét. Látható itt a környezetében a rengeteg kallódó huszonéves. Nem akarnak igazán dönteni. Halogatják a pályaválasztás konkrét irányát. A lényeg az, hogy egy ilyen depresszív lehúzó környezetbõl akartuk kimozdítani. Ez a tipikus majd holnap, ej ráérünk arra még. Most éppen nincs a felvételire való készülés. Tehát egy ilyen állandósult átmeneti állapot. Tehát ellentmondás, merthogy állandósul az átmenet. Hogy majd nemsokára készülünk, majd nemsokára hozzákezdünk. Ez most már két éve tart, hogy egyik buli a másikat követi. Nagy baráti társaságban mindig van valakinek születésnapja, névnapja, vagy egy parti, színház, egyéb dolgok. Akkor utána dél és kettõ között kikecmergünk az ágyikóból, és hirtelen megint jön a telefon, hogy este menjünk el valahova. Nahát, ebbõl kellett kimozdítani.

Rip.: - Felmerült-e más lehetõség is, mint ez a fajta nyelvtanulás, babysitterkedés? Tehát mi közül választották ezt ki?

- Rendkívül romantikus elképzelések csapongtak itt a légtérben. Mindenféle spanyol farmokról volt szó, meg amerikai munkavállalásról, mindenféle egyébrõl. Baráti társaságban van olyan, aki kalandos természetû fiatalember, és már jött vissza különbözõ távoli helyekrõl. Mondjuk egy fillér nélkül. A lényeg az, hogy ekkor találtam meg azokat az ismerõseimet, vagy kerestem meg, akikben én megbízom, mert tudom azt, hogy sok olyan iroda van, ügynökség, akik csak a rövid távú haszonszerzés miatt, nem alaposan megtervezett, megszervezett munkalehetõséget kínálnak, hanem csak kiküldik õket, és aztán lesz, ami lesz. Ez volt a legértelmesebb megoldás egy olyan helyzetre, amikor a nyelvtanulást, és a pénzkeresést össze lehet egyeztetni, illetve össze lehet kapcsolni.

Rip.: - Mi a véleménye, bevált? Tehát megtalálta a helyét ez a kislány, nagylány?

- Mindenképpen bevált. Ahogy visszajött érezhetõen elveszítette ezeket a tétova depresszív vonásokat. Egy határozottabb, egészségesebb szellemmel érkezett haza.

Rip.: - Elõször vele beszélgettem, csak utána Önnel, és azért az volt a benyomásom, hogy õ elég rosszul érezte ott magét, Nagyon magányos volt.

- Sokat érezhetõ, hogy ez a fajta lelki megerõsödést. Tehát ebbõl a védettségbõl kikerülve, ami hiába egy huszonéves, ez eltarthat akármeddig, negyven éves talajvesztett embereket is ismerek, akik az édesanyjuk szárnyai alól kikerülve talajt vesztenek.

Rip.: - Tehát akkor ez nem érv, hogy közben nem érezte jól magát, ez nem zavarta Önt.

- Ezek hullámokban. Tartottuk a kapcsolatot: SMS, e-mail, telefon. Rendszeresen tudtunk a lelkiállapotáról. Van egy olyan pont, lehet, és ez egy olyan helyzet volt, amikor bizony arra volt szükség, hogy megzökkenjen, kizökkenjen, kiszakadjon egy bizonyos helyzetbõl, és õ a saját világát tudja más szemmel szemlélni. És ez meg is történt. Erõsebb, lelkileg mindenképpen.