„Nem nehéz más gyerekét szeretni?” – avagy; így látom én a mostohaanya szerepét

Három saját gyermeket nevelek, egyikük már felnőtt. Az apjukkal sajnos nem minden alakult a legjobban, egy pár évvel ezelőtt úgy döntöttük, hogy külön folytatjuk. Az új páromnak pedig van egy lánya, akivel ugyan rögös az út, de szépen lassan haladunk egymás megismerése, elfogadása és szeretete felé.

Ha álságos akarnék lenni, és csak a felszínt kapirgálni (persze ennek meg mi értelme), természetesen ilyen egyszerűen zárnám le a szóban forgó kérdést, hogy „minden gyereket szeretek, nem lehet nem szeretni egy csemetét sem, függetlenül attól, hogy a sajátunk vagy másé”. De aki hasonló helyzetben van, mint én, pontosan jól tudja, hogy mostohaanyának lenni azért nem fenékig tejfel és van különbség szeretet és szeretet között. Főleg a kicsi részéről nehéz ez a helyzet, hiszen én magam felnőttként és többgyermekes anyaként tengernyi tapasztalattal rendelkezem, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy egészen más a kétféle anyaság.

A párom lányával, Orsival kapcsolatban azt kellett először is tudomásul vennem, hogy nem nevelhetem őt teljes joggal, a saját szám íze szerint, ugyanakkor nem is engedhetek meg/nézhetek el neki mindent (de nekem ez valahogy ösztönszerűen jött is és nem éreztem a kényszert semmivel kapcsolatosan). Egyébként egy végtelenül kedves, első pillanattól szimpatikus kislányról van szó, de persze ő is képes butaságokat csinálni, hibákat elkövetni.

„Nem nehéz más gyerekét szeretni?” – avagy; így látom én a mostoha anya szerepét

Megértettem, hogy az elsődleges feladatom nem a nevelés, mint a saját csemetéknél, hanem a párom támogatása, megerősítése a szülői szerepének betöltésében, tehát csakúgy, mint korábban a sajátjaim apjával kapcsolatban, itt is fontos volt, hogy meg tudjunk egyezni a gyermeknevelés fő elveit illetően – a kisebb részleteket pedig ráhagytam Petire, a páromra. Ha valami rosszat tesz Orsi, vagy nem tartja be az ígéretét, „hátra lépek egyet” és hagyom, hogy az apja beszélje ezt meg vele. Ha valamit meg szeretne osztani, bajba került vagy szomorú, mindig biztosítom arról, hogy számíthat rám, ugyanakkor, ha arra van szüksége, a háttérbe vonulok és hagyom, hogy Petivel kettesben beszéljék át a dolgot.

Az egészséges kötelék kialakulása egy gyermek és a mostohaszülő között kulcsfontosságú a párkapcsolatban. Ha Orsival nem ment volna ilyen jól az összecsiszolódás, valószínű kétszer is meggondoltuk volna Péterrel, hogy eljegyezzük-e egymást.

Amikor felteszik nekem a cikk címében szereplő kérdést, vagy annak valamilyen verzióját, az adoptáló szülők helyzete jut eszembe: ők sem a saját gyermeküket nevelik, mikor örökbe fogadnak egy gyermeket, ők sem tudhatják egészen pontosan, mit rejt annak a múltja, hogyan nevelték eddig, milyen lenyomatokat, sérüléseket, viselkedés-mintákat hordoz a személyisége, mégis szeretik az első pillanattól kezdve, egy fajta nyitott „megelőlegezéssel”.

 A nehézséget (a különbséget) pont az okozza, hogy nem lehettem ott Orsi első hat évében. Nem én hordtam a pocakomban kilenc hónapon át, nem voltam ott az első mosolyánál, az első lépéseinél, nem vásárolhattam Neki édes babaholmikat és az első biciklijét sem együtt választottuk Petivel. Bár nem lehettem ott, de az elmesélései, az, hogy sokat beszélgetünk és feltétel nélküli figyelemmel iszom a szavait, kérdezgetem; rengeteget segít!

Ugyan sok „elsőről” lemaradtam Orsi életében, de még sok-sok ezer dolog vár rá (ránk), amit együtt élhetünk meg! És ugyanannyira izgulok érte is, mint a saját gyermekeim esetében, ott, vagyok, támogatom, drukkolok, fogom a kezét.

Panna , 2019. május 28.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?