Hidd el van, amit a Google nem, csak a gyermeked taníthat meg az anyaságról!

Soha nem hittem a beskatulyázásban az élet egyetlen területén sem, így anyaként sem tartottam magam sosem egy kategóriába besorolhatónak. Azonban a világ egy biztonságosabb hely a legtöbb ember számára, ha sémát húzhat a másikra, így, ha mégiscsak tartozni akarnék valahova, az a mindent felfedező, mindennek utána olvasó, folyton a válaszokat kereső szülők/felnőttek csoportja lenne.

Igen, a média engem is beszippantott, ahogy az ember 95%-át, és főleg a terhességem alatt volt jellemző rám, hogy állandóan a telefont nyomkodtam, amíg valami váratlan helyzet ki nem zökkentett (és hála Istennek, olyan nem nagyon akadt). Azonban engem nem a mások élete és a pletyizés érdekelt, nem is a viber vagy a messenger beszélgetőpartnereim kötöttek le annyira, sokkal inkább a fejemben nap, mint nap felbukkanó újabb és újabb tucatnyi kérdésre a válasz az anyasággal kapcsolatban.

Ezer és egy kísérletet, tanulmányt, fórum-hozzászólást olvastam a szoptatásra vonatkozóan, gyakorlati tanácsokat a szülés utáni első napokat-heteket illetően, nagyon „kiokosodva” éreztem magam és nyugodtság szállt meg a sok-sok infó birtokában, amit az élet persze végül felülírt.

Marci volt az első (és egyetlen) gyermekem és a környezetemben sem igazán akadtak kisbabák (illetve kisbabás szülők), így nem sok saját, élő tapasztalatom volt ő előtte, ezért is zavart annyira, mikor különböző anyai csoportokba belépve, egy-egy fontos témában totálisan ellentétes véleményeket olvastam, és persze mindegyik kommentelő úgy adta elő az ő igazát, mintha az lenne az egyetlen és megkérdőjelezhetetlen jó megoldás.

Megcsömörlöttem a sok-sok infótól, és úgy döntöttem, hogy majd a kisfiam meghatározza, hogyan is neveljem; megmutatja az utat, hogyan jó neki. És képzeljétek, bevált! A legtöbb dologban az anyai ösztönök, a picire való ráhangolódás meghozta a kívánt eredményt, azonban egy kritikus dologgal bajban voltam: az alvásra szoktatással.

Hiába próbáltam a neten olvasottakat, és hiába próbáltam egyedül rájönni, mi válhat be, a szívem szakadt bele minden, sírással eltöltött perc (sokszor óra!) közben. Az első hat hónapunk azzal telt, hogy ha Marci a fáradtság jeleit mutatta, de nem tudott elaludni magától, a férjem vagy én felkaptuk, bevittük a kisszobájába és megpróbáltuk álomba ringatni. Ha ez sem vált be, akkor fel-alá járkáltunk vele a lakásban, egy spéci járásmódban, amit mi találtuk ki – ami Marcit egy zötykölődős útra emlékeztethette-, ez valamiért nagyon bejött Neki!

Baromi nagy szerencsém van olyan szempontból, hogy a kisfiam nagyon keveset sír(t). Sikerült azt is megfigyelnem, hogy mindenféle vágyának, szükségletének nem a síráson keresztül ad hangot, az alvás hiánya, a fáradtság az egyetlen dolog, ami könnyre fakasztja őt. Ez persze jócskán megkönnyítette a dolgom, hogy tudjam, mikor is kell altatni. Pontosabban, mikor kellene aludnia…

Hiszen azt is megfigyeltem, hogy az altatással nem múlik el a sírás, a bömbölés addig tart, amíg „ki nem adja magából, ami benne van”. Tehát jóformán altatás nélkül is sikerült majdnem mindig álomba sírnia: megnyugtatnia saját magát! Onnantól kezdve, hogy ezt megértettem, igen, én is hagytam, hogy egy bizonyos pontig sírjon csak.

A kisfiam megtanított arra, hogy az internet nem ismeri, nem ismerheti az ő szokásait, nem tudhatja senki előre, hogy hogyan fog változni, vagy hogyan fog reagálni bármire, mi válik be. Ezért azt tanácsolom, kezeljétek ti is fenntartással az összes információt, amibe beleütköztök, és sose vessétek el a saját gondolataitokat, megérzéseiteket, csak azért, mert azt valaki leszólta!

 

Panna , 2019. április 21.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?