Honnan volt ennyi könnyem?

Már egy éve „gyúrtunk” Apával, szerettünk volna egyetlen lányunknak egy testvért. Tudtuk, hogy nem szabad annyira akarni, mert ugye ha nem gondolsz rá annyit, akkor fog összejönni. Köszi. Elég nehéz nem gondolni rá, mikor annyira, de annyira akarod! Ráadásul Kislányom ripsz-ropsz megfogant, elég volt az Uramnak csak rám néznie…

Szóval, a nagy próbálkozások közepette elmentünk kikapcsolódni kettesben, és lám: hármasban jöttünk haza. Volt ám nagy öröm a kétcsíkos teszt láttán! Persze én sem bírtam kivárni az időt – irány az ultrahang, még csak petezsák, majd két hét múlva szívhang! Hurrá! Dobog a kislányom szíve! Mert Nekem csak lányom lehet…

Szépen és kellemesen indult a terhességem. Az elején csak a szokásos tünetek: hányinger, émelygés. A második trimeszterben kezdtem betegeskedni, köhögni, torokfájni. Annyira, hogy a 22. héten bekerültem a kórházba. Egy hét antibiotikum kúra, egy hét tünetmentesség, aztán ismét köhögés.

Időközben még egy „trauma” ért: kiderült, hogy fiam lesz. Elmentünk amniocentézisre – egyrészt a korom miatt, másrészt a kombinált teszt pozitív eredménye miatt. A magzatvízvizsgálat eredménye negatív lett, szerencsére. Ekkor közölték velünk, hogy tuti biztos fiúnk lesz. Férjem ujjongott, én kevésbé. Nem tagadom, csalódott voltam. Eltelt pár hét, mire megbarátkoztam a gondolattal a gyermekünk nemét illetően.

A köhögésnél jártam… Hasmenés. Köhögés. Torokfájás. Terhességi cukorbetegség. A 20. héttől kezdve talán egy-két nap voltam jól. Folyamatos rosszulléttel küszködtem. Minden természetes gyógymódot kipróbáltam, ami létezik, nem nagyon segítettek.

Január 1-én is a kórházba kellett mennünk, ismét antibiotikum kúra, de ez sem sokáig tartott, már másnap köhögtem. Ekkor már nagyon rosszul éreztem magam és hol volt még a kiírt időpont, február 23.! Megmondom őszintén, már nagyon vártam a végét.

Január 28-án éjjel ismét hasmenés gyötört, a borzalmas fajtából való. Hajnalban már nem a vécén ültem, hanem előtte térdeltem és hánytam. És megint. Megint. Délelőtt 10 órára már lábra is alig bírtam állni, irány a kórház. Apukám vitt, mivel reggel az Embert elküldtem dolgozni, mondván: volt már ilyen, nem lesz baj és nem lesz szülés sem.

Kórházban szülőszoba, vizsgálat - „zárva vagyok” -, ctg: enyhe fájások – szülünk! Telefon Apának, hogy szépen-lassan induljon. Aztán hirtelen felgyorsultak az események – telefon Apának, hogy siessen! Miért is ne, a terhességi toxémia tüneteit kezdtem „produkálni”. Azonnal irány a műtő! Fel voltam készülve a császárra – a kislányom is császáros volt, akkor sem tágultam.

Megérkezett Férjem, beöltözött, már toltak is a műtőbe.

Ekkor kezdtem izgulni… Nemsokára találkozom a fiammal, akivel nyolc hónapig egyek voltunk, aki belőlünk lett, akire annyira vágytunk, akiért érdemes élni és létezni! Pörögtek a percek: epidurál, kaptam egy kis oxigént is a hányinger miatt. Összeszokott, profi csapat ügyködött rajtam, a Világ legjobb orvosa és szülésznője!

Negyed háromkor megszületett Péter fiam, 3720 grammal, és 54 centiméterrel. Potyogtak a könnyeim, és mikor a Férjemre néztem, zokogtam. Ő már a negyedik gyermeke világra jötténél volt jelen, és ennek a meglett, erős, komoly férfiembernek potyogtak a könnyei, mikor meglátta a harmadik fiát…

Pétert elvitték, lefutották a szokásos köröket, majd visszahozták, hogy üdvözölhessük egymást – sosem láttam ennél szebbet. A lányom kivételével. Szerelem volt első látásra…

Aztán kitoltak az őrzőbe, Férjem elbúcsúzott – látogatási tilalom volt a kórházban, nem maradhatott. Megírtam az sms-eket, lebonyolítottam a telefonokat, fogadtam a gratulációkat – és vártam. Vártam, hogy múljon a zsibbadás, hogy megölelhessem a gyermekemet. Négy óra múlva rákérdeztem: miért nem hozzák már?

Ekkor megjelent az ágyamnál egy orvos, és tudtam, hogy baj van. Elmondta, hogy kisfiamnak sok magzatvíz ment a tüdejébe, oxigénhiány lépett fel ezért levitték a koraszülött intenzív osztályra. Azt hittem, menten összesek - még szerencse hogy feküdtem. Mi történt? Hogy történhetett? Pár órával ezelőtt én egy gyönyörű, egészséges embernek adtam életet!

Gyötrelmes órák és éjszaka következett… Hajnalban segítettek fürödni, minden erőmet összeszedtem, tudtam, hogy mennem kell a kisfiamhoz, hogy szüksége van rám. Alig bírtam járni, de mentem. Aggódva álltam az intenzív ajtaja előtt, mikor a gyermekorvos a szobájába hívott. Elmondta, hogy tüdőgyulladást kapott Péterem, az első 72 óra kritikus, egyáltalán nem biztos, hogy túléli… El sem tudom mondani, mit éreztem – talán csak az tudja, aki átélt már hasonlót.

Így mentem be az osztályra, és láttam meg a fiamat, akinek cső állt ki az orrából, a fejéből, a lábából és inkubátorban feküdt. Csak sírtam, sírtam. Tudtam, nem szabad sírnom, mégis záporoztak a könnyeim. És bizony innentől kezdve 8 napon keresztül minden látogatásnál sírtam - ami 40 sírást jelent csak az intenzíven, mivel 3 óránként láthattam Őt, és megsimogathattam lábacskáját -, és sírtam akkor is, ha valaki akár telefonon érdeklődött hogylétünk felől. Honnan volt ennyi könnyem? Nem tudom.

Hat nap után mutatkozott az első javulás, csökkentették az oxigén adagot, a hetedik napon pedig már nem is kapott. Ezen a napon az egyik nővér felöltöztette a kisfiamat, és kezembe adta. Még mindig volt könnyem! Alig bírtam elengedni. A nyolcadik napon kikerült az inkubátorból. Madarat lehetett velem fogatni, olyan boldog voltam.

Gyenge volt nagyon, még szondán kapta az anyatejet. Néha próbálkoztunk a cumisüveggel, később gyakrabban, aztán mellre tettük, kevés sikerrel. Azt mondták, akkor mehetünk haza, ha biztosan megtanul cumisüvegből enni. Ez a nap a 17. bent töltött napunk volt. Száguldottunk haza…

Kisfiam mindjárt két hónapos. Túl vagyunk pár kontroll vizsgálaton, minden negatív. Csak „cicizik”, de úgy, mint aki be akarja pótolni az elvesztegetett 17 napot! Megkaptam már az első mosolyt, amit ismét megkönnyeztem.

Sokszor csak ülök az ágya mellett, és nézem. Mit ki nem bírt az én Kisfiam? Élete első, meghatározó napjaiban nem lehetett az Édesanyja mellette, nem érezhette melegét, gyengédségét, ölelését, csókjait. Nem érezhette az éltető, tápláló anyatej illatát. De kibírta. És innentől kezdve minden kibír(unk). Mert mellette leszek, amíg Világ a Világ, támogatom mindenben, óvom, védem, míg a szívem meg nem szűnik dobogni.

Valószínű, hogy nem olvassa ezt a történetet, mégis szeretnék köszönetet mondani Orvosomnak, Szülésznőmnek, a szülészeti osztály dolgozóinak, és a koraszülött intenzív minden munkatársának, akik szeretetükkel, hozzáértésükkel segítettek Kisfiamnak ezekben a nehéz napokban.

lillanyuci

2011. április 01.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(7 hozzászólás) 

2011 04 04. 20:49
Egyet értek az előttem szólóval!
→ válasz erre
2011 04 11. 11:26
Én is végigsírtam ezt a szíved mélyéből születő történetet! Köszönjük! Nagyon sok boldogságot kívánunk nektek!
→ válasz erre
2011 04 11. 13:50
Örülök, hogy boldog vége lett ennek a történetnek!
→ válasz erre
Összes hozzászólás (7) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?