Monológ a méhemhez

Hajnali 3 van, épp visszatámolygok az ágyba, miután behúztam magam után a babaszoba ajtaját és álmos szemekkel bekukucskáltam a kis résen, biztosan visszaalszik-e. Iszonyú fáradt vagyok, hetek óta alig alszom: hiába, amíg tart a fogzás időszaka, biztosan sokszor lesz még jelenésem a kiságy mellett. A baba nyöszörgésre és sírdogálásra úgy pattanok talpra, mintha csak belül megnyomnának egy kapcsolót.

A bioritmusom a feje tetejére állt, napközben sokszor úgy festek, mint egy zombi és mégis úgy érzem: most vagyok életemben a legboldogabb.

Amikor ismét bebújok az ágyba és betakarózom, a hasamra teszem mindkét kezemet. Az álom és a valóság között lebegve jönnek elő a fejemből a mondatok, szinte azt kívánom, bárcsak le tudnám most írni őket, de tudom, ha nekiállok, már nem bírok visszaaludni. Azon kapom magam, hogy a méhemhez intézem ezt a belső monológot:

Hát itt van. Látod, sikerült! Milyen sokáig küzdöttünk érte, te meg én. 

Sosem hittem volna, hogy ilyen nehéz lesz neked. De amíg fiatal az ember, azt hiszi, vele minden rendben lesz. Tudom, sokszor nem voltam túl kegyes hozzád. Biztos kitettelek néhány „felfázásnak”, amikor haspólóban rohangáltam a barátnőimmel egyik diszkóból a másikba tizen-huszonévesen. Mégis azt gondoltam és gondolom most is, hogy sosem vétettem ellened igazán olyasmit, ami miatt később ilyen nehezen tudtad csak befogadni a vágyott kisbabámat. Talán nem csak te vagy az oka, talán mindketten rosszul, vagy másként csináltunk valamit, hogy így alakult. Talán egyszerűen csak így kellett alakulnia. Nem tudom. Amikor az első baba megfogant, még fogalmam sem volt, milyen érzésnek kellene lennie ott belül.

Sajnálom, hogy későn jöttem rá, hogy a fájdalom, amit jelként nekem küldtél, azt üzente: valami nincs rendben. 

Rettegtem, amikor elaltattak, hogy téged ismét képessé tegyenek majd a megfelelő működésre. Először azt hittem, attól félek, hogy nem ébredek majd fel, aztán rájöttem, hogy végig attól tartottam: mi lesz, ha valamit elrontanak, és már alkalmatlan leszel arra, hogy biztonságban óvj egy leendő magzatot. De túléltük. Te hamarabb lábra álltál, mint én, ma már ezt is tudom. Talán túl hamar „ültem fel újra a lóra, ami ledobott”. Akkor mégis ez tűnt a legjobb döntésnek, hiszen nem gyógyíthatta más a csalódottságom és tölthette ki más az űrt, ami akkor tátongott bennem.

Másodszorra bizonytalan voltam. Nagyon akartam örülni, de kicsit féltem is, hogy most mi lesz. Mindenki azt mondta, ez gyakori és a következővel majd minden rendben alakul. Te megint küldted a jeleket, emlékszel? Én ekkor már sejtettem, hogy valami megint nincs rendben, de az utolsó percig reménykedni akartam. Aztán az ultrahang minden reményt eloszlatott bennem. Másnap megint a műtőben voltam, teljesen felzaklatva, zavarodottan. A bennem növekvő élet megint semmivé lett. Remegtem, amíg a műtőbe értem és azt mondogattam neked: „tarts ki, csak most, még az egyszer...” És te kitartottál. Ahogy gyógyulgattál, úgy magam is rájöttem, hogyan tudnám folytatni. Tudtam, hogy hamarosan megint „felülünk arra a kiszámíthatatlan lóra” te meg én, és megint kezdődik elölről a sok-sok hét bizonytalanság. A rosszullétek, az aggódás, a félelem attól, hogy vajon jó-e, amit majd odabenn érzek. És újra eljött a mi időnk: fél év múlva megint tiszta lappal indultunk. Éreztem, hogy ezúttal mindketten készen állunk rá. Nem akartam félni. Tudtam, hogy már minden fájdalmat átéltem, amit át lehetett és nem érhetnek meglepetések. De mégis értek: szerencsére jó értelemben. Amit éreztem, az valami egészen új volt. Tudtam, hogy most jó, ez a természetes. Hogy nem fáj, nem szurkál, nem vérzik. Minden nap beszéltem hozzád, aztán a babához is, amikor az orvos úgy látta, ezúttal minden rendben van. Bíztam benned és kértelek, hogy légy nagyon erős. Akkor is kitartottál, amikor már csak pár hét volt hátra, de még kritikus lett volna a szülés.

Bírtuk mindketten, még 5 hétig, fekve, én magamat vonszolva, te a babát ölelve. 

Érdekes, én nem féltem a szüléstől. Tudtam, hogy ha te meg én ezt végig tudtuk csinálni, akkor a finisben már csak nyerhetünk. „A baba és a testem tudják a dolgukat. A méhem érezni fogja, mikor kell a babát elengedni.” Ezt mantráztam az utolsó fárasztó napokban. Így lett. A szülés életem egyik legkatartikusabb élménye volt. Ugyan sokan azt mondják, hogy megszépül és idővel nem emlékszel a nagy fájdalomra. De emlékszem...bár inkább mondanám „szülési érzésnek”, mint fájdalomnak. Én annyira akartam ezt a kisbabát, hogy azt hiszem fejben már rég leszámoltam minden fájdalommal, mire a szülőszobára értünk. Csak arra koncentráltam, hogy jól csináljam és mindenkinek könnyű legyen. Gyors és kíméletes volt, és tudom, ezt részben neked is köszönhetem.

Újra és újra meggyógyultál a megpróbáltatások után, amikor pedig igazán kellett, védőpajzskánt álltad a sarat. Köszönöm, hogy a testem része vagy, köszönöm, hogy segítettél átélni a csodát.

Talán te is sejted, hogy ezzel nincs még vége...bízom benne, hogy lesz még alkalmunk együtt „dolgozni” egy ilyen csodáért. Szerencsére ma már érzem és tudom, hogy menni fog, hiszen te meg én örökké jó csapat vagyunk.”

 

Boritókép: Manuel Alejandro Leon képe a Pixabay -en.

B.F. , 2019. március 19.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?