Egy kellemes vacsora apával
A szoptatásról ma már köztudott, hogy nemcsak a táplálásról szól, hanem sok minden másról is: megnyugtatja a babát, fájdalmat csillapít, ellazítja a gyereket és a mamát is, és olyan lelki táplálékot is jelent, mint semmi más. Mindezek felett pedig segíti a baba és az anya közötti korai és minél szorosabb kötődés kialakulását. Utóbbiból egyébként a tápszeres babák sem szenvednek hiányt, ha az etetések közben karban-ölben tartják őket.
A szoptatással csak egyetlen „gond” van, mégpedig az, hogy szorosan és teljes kizárólagossággal az anyához köthető. Igaz, lefejt tejjel kínálhatja a babát az apuka is, már ha a kicsi hajlandó elfogadni egyáltalán. Tápszeres babáknál az etetések általában megoszlanak a két szülő között, és azért ennek megvannak az előnyei. Például a kicsi és az apuka is közelebb kerülhet egymáshoz, miközben a mama egy csöpp kimenőt kap a 24 órás szolgálatból. Ezzel természetesen nem azt szeretnénk sugallni, hogy a tápszeres etetés a jobb választás, mindössze annyit, hogy szoptatás mellett az apukát nehezebb bevonni a gyerek gondozásának ezen részébe.
Nagyot változik azonban a helyzet, mikor a ded eléri a hat-héthónapos kort, és elérkezik a kóstolgatás ideje. A zöldség és gyümölcspürék ugye már nemcsak az anya kezében fogott kanálból érkezhetnek, a kanál másik végén bárki ülhet. És üljön is! Hagyjuk, hogy a nagyszülők és az apuka is kivegye részét az etetésekből.
A gyerek ebből csak nyerhet, hiszen egyfelől – bár indirekt módon, de – az anyján kívül más figyelmét és gondoskodását is magáénak tudhatja, miközben a rokonok arcát is egyre jobban megjegyzi, így talán nem okoz majd akkora törést neki az első szeparációs félelemhullám, úgy 8-9 hónapos korban.
És jó a rokonságnak is, de főleg az édesapának. Az anyáknak a várandósság 9 hónapja bőséges felkészülési időt nyújt, arról már nem is beszélve, hogy normális esetben, egy várva várt babánál az anyuka már akkor szerető-gondoskodó kötődést érez a kicsi iránt, mikor még saját szemével nem is látta. A legtöbb apuka számára azonban ez a kilenc hónap a felfoghatatlan-mi-történik kategóriába sorolható, és még a gyerkőc születése után is el kell telnie egy kis időnek, mire az ember apának érzi magát, és először meglegyinti az az érzés, hogy ez a gyerek az övé, felelős érte mindörökre.
Az etetések átengedésével meggyorsítható és megerősíthető ez a folyamat. A papa, miközben etet, gyönyörködhet a kicsiben és ismerkedhet vele, beszél hozzá, dicséri, nyugtatja, együtt nevetnek, egymásra mosolyognak: mind-mind olyan impulzus, melyből csak nyerhet mindkét fél. Mert bizony a gyerekek nagy része máskülönben csak annyit lát apából, hogy munka után hazaesik fáradtan, gyorsan lezavarja a fürdetést – nagyobb korban talán már azt sem -, esetleg játszik velük egy fél órát. Egy ilyen etetés során viszont ugyanazt a gondoskodást kapja meg az apjától is, mint az anyjától. És ez jár neki.
Hiszen gyereket nemcsak magunknak vagy a másik félnek szülünk, a gyereket ketten vállaljuk. Minden nyűgjével-szépségével. És azzal, hogy a jó dolgokat, a kellemes élményeket sem sajátítjuk ki magunknak, hanem megosztjuk a másik féllel, hagyjuk, hogy ő is részesüljön belőle.
