Add ide, majd én megetetem! - valóra vált rémálom a csecsemőosztályon

A kisbabám csak nem akart a megfelelő „útirányba” fordulni a szülés kiírt ideje előtt 1-2 héttel sem. Az orvosunk utolsó percig türelmesen várt, aztán kiírt programozott császárra. Mondanom sem kell, ha a szüléstől tartottam, úgy a császártól rettegtem, hogy nehogy történjen valami nem várt komplikáció. Szerencsére nem történt és egészséges kisfiúnak adhattam életet a megbeszélt időpontban. Ott volt azonban a szoptatás kérdése, amelynek gondolata azóta motoszkált a fejemben, hogy felmerült a császár lehetősége: aggódtam ugyanis, hogy nem fog a kellő időben megindulni a tejem, holott már az utolsó két hónapban némi előtejjel sikerült összebarátkoznia a melltartóimnak. Szóval megszületett Ábel, csodaszép volt és törékeny és én semmi másra nem tudtam gondolni, csak hogy ő az enyém és folyamatosan magam mellett akartam tudni.

 

Két ágyas szobában kaptam helyet a csecsemőosztályon, - ez az a típusú szoba, amiért külön kell fizetni, hiszen valamivel jobb állapotú és rendelkezik saját fürdőszobával is-, így egy nálam 2 nappal korábban szült, immáron 3 gyerekes „ősanyával” hozott össze a sors. Eleinte kedvesnek tűnt, bár kicsit túlfűtött irányító típusnak néztem, főleg, hogy a két napos gyerekkel is úgy beszélt már, mintha évek óta ismerné minden rezdülését. Kicsit sokat gondolt magáról azt hiszem, bizonyára ezt hozta ki belőle a szülés, no meg a rutin és az évek. Nem igazán foglalkoztam vele, néha beszéltünk pár szót, a kötelező vizsgálatokról, ha volt valami infónk, azt megosztottuk egymással, hátha egyikünk épp nem hallotta az eligazítást.

Sajnos még 48 órával a szülés után sem volt tejem, így Ábel kapott némi tápszert és cukros vizet a csecsemős nővérektől-, bár nagyon bántott a dolog, hogy nem tudom táplálni, azért kicsit fel is lélegeztem, hogy nem marad éhen szegény. Harmadik nap kaptam némi segítséget a kórházban dolgozó szoptatási tanácsadótól, megmutatta, hogy milyen mozdulatokkal masszírozzam a mellemet és hogy hogyan használjam a bimbókiemelőt, amire az elejétől foga szükségem volt. Hulla fáradt voltam, ahogy ez lenni szokott, de lankadatlanul próbáltam rátenni a kicsit a mellemre, vagy amíg ő aludt, igyekeztem megbarátkozni a mellszívóval, hátha sikerrel járok és ki tudok sajtolni magamból néhány milli anyatejet. 3 nap után Ábel besárgult, így elvették tőlem és betették a kék fény alá, sajnos csak két alkalommal engedték magamhoz venni, hogy próbáljam meg megetetni és ne legyen hiánya a testi kontaktusnak sem. Szerencsétlenségemre a „szomszéd nő” babája is a fény alá került, így neki is volt ideje végig kísérni a szenvedésemet, hiszen nem igen volt elfoglalva a gyermekével. Neki simán ment a szoptatás, az enyémhez képest szinte ömlött a tej a melléből és amikor a nővérek visszatolták a gyerekeket a szobánkba, hogy etessük meg őket két „fényezés” között, valamiért úgy gondolta, neki kell megoldania az én problémámat is.

Add ide, majd én megetetem! - valóra vált rémálom a csecsemőosztályon

Mielőtt nekiláttam volna a mellemre tenni Ábelt, gyorsan beszaladtam a közös mosdónkba megmosni a kezem, mert épp előtte fejeztem be az ebédet. Mire visszaléptem a két méterre levő szobánkba, a gyerekem eltűnt az átlátszó kis gurulós kocsiból, a feje pedig már majdnem érintette a szomszédom csupasz mellét. Azt hittem elájulok a látványtól, egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez velem történik.

-Te mégis mit csinálsz? – jött ki egy koordinálatlanul hangos kiabálás a torkomon.

- Gondoltam segítek neked, hogy kapjon egy kis anyatejet. – mondta és így visszagondolva az őszinte segítő szándék ült ki az arcára.

- De hogy gondoltad ezt? Kérdés nélkül elveszed a gyerekem és ráteszed a melledre? Jesszusom. – minden porcikámban remegtem, miközben kitéptem a kezéből Ábelt, aki szerencsére még aludt és valószínűleg mit sem érzékelt az egészből.

- Bocsánat, nem gondoltam, hogy baj... – hebegte.

- Az mindegy, hogy mit gondolsz, ez nem a te gyereked, nincs jogod hozzáérni. Te jó ég. – nem bírtam vele tovább egy szobában maradni, felajzottan, gyerekkel a kezemben kiviharzottam a közösségi térbe, ahol ebédelni és vendéget fogadni szokás.

A nővérke, aki a pultban ült, látta, hogy feldúlt vagyok és odalépett, hogy figyelmeztessen: az a szabály, hogy a babákat csak a kocsiban szabad a folyósóra kihozni. Helyeslően bólogattam és közben elmondtam neki mi történt, miközben akaratlanul is a sírás kerülgetett. A nővér igazán rendes volt, segített megnyugodni és visszakísért a szobába, ahol leült velünk megbeszélni a történteket. Látszott a másik anyukán, hogy nagyon zavarban van és hogy kicsit el is szégyellte magát, de mintha még mindig nem értette volna, hogy a „jó cselekedete” miért váltott ki belőlem ilyen indulatokat. A nap további részében nem beszéltünk szinte semmit azon kívül, hogy ő elnézést kért, én pedig bocsánatot, csak azért mert kiabáltam. Még további két napig kellett benn maradnunk a kicsikkel a kórházban a sárgaság miatt, de az érezhető feszültség miatt ő másnap átkérte magát egy másik szobába. Mázli volt, mert volt üresedés. Mai napig úgy gondolom, hogy nekem volt igazam, hiszen egy anya beleegyezése nélkül nem történhet semmi a csecsemőjével, és most sem tudnám elviselni, hogy más valaki táplálja az én gyermekemet, még ha én nem is tudnám: azt hiszem inkább maradnék a tápszernél. Egyébként szerencsére beindult a tejem, szinte rögtön a történtek után elkezdett rendesen jönni. Lehet, hogy ez az affér katalizálta bennem az anyai ösztönt, ami aztán segített a tejfakasztásban. De ez már nem is fontos. A lényeg, hogy én táplálhatom a saját gyerekemet. 

B.F. , 2018. december 24.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?