Félős unokák, tanácstalan nagyszülők

A gyerekkori félelemérzet pszichológiai értelemben szükségszerű velejárója a személyiségfejlődésnek. Ám mit tegyünk mi, az unokáink nevelésében alkalmi szereplőként részt vevő nagyszülők, amikor azt látjuk, halljuk, tapasztaljuk, hogy a kisebb vagy nagyobb csemete félős, bátortalan, hajlamos a szorongásra?

Bátorítsuk, győzködjük, hogy nincs mitől rettegnie, tereljük el a figyelmét, vagy kezeljük humorral a számára félelmetesnek érzett helyzetet, gondolatot, avagy aggódva nézzünk rá, gondolván: túlságosan érzékenynek született?

Bár kristálytisztán emlékszem a saját, kisgyerekkori, elsősorban a sötététtől való félelmemre, a halállal kapcsolatos szorongásaimra, és a gyerekeim ilyesfajta érzelmi, lelki megrázkódtatásai sem vesztek a feledés homályába, de amikor az unokáimnál szembesülök a félelem megnyilvánulásaival, azzal, hogy rájuk tör valamilyen saját fantáziaképük szülte nyugtalanság, vagy nyugtalanító gondolat (például az elmúlásé), nehezen döntöm el, mire és hogyan reagáljak. Álljak-e be azon nagyitársaim sorába, akik észérvekkel próbálják meggyőzni a sötéttől, gonosz szellemektől, rablóktól és ki tudja mi mindentől rettegő unokájukat olyan mondatokkal, mint hogy „szellemek csak a mesékben vannak”, „nézd meg, jól bezártam az ajtót, ide bizony egyetlen egy rabló se tudja betenni a lábát”, vagy humorral próbáljam feloldani a csemete fürdési iszonyát a „ne félj, nem fogsz a lefolyóban eltűnni, már babaként sem fértél volna bele” mondattal? Várjam ki türelemmel, míg maga győzi le a bátortalanságát, amikor tétován ácsorog a játszótéri tornaszerek előtt, vagy nyugtassam meg, hogy mellette maradok, amíg lecsúszik a csúszdán, felmászik a rakétára? Avagy jobb vele félni, mint később megijedni?

Az élet velejárója?

Jóllehet a félelmet általában negatív érzésnek tartjuk, ám – a pszichológusok szerint –amennyiben nem gátol le bennünket, vagy nem állandósul, valójában nem más, mint tudat alatti önvédelmi reflex, amelynek különböző megnyilvánulási formái egész életünkben végig kísérnek valamennyiünket. A valamivel szembeni ódzkodás ugyanis óvatosságra késztet minden ismeretlennel és szokatlannal szemben, ami a baj megelőzésében segíthet– mondják..

A gyermeki személyiségfejlődéssel foglalkozó lélekgyógyászok természetesnek tartják a körülbelül nyolc hónapos babáknál jelentkező, majd másfél éves kor táján visszatérő, úgynevezett szeparációs szorongást, ami az anya biztonságot adó jelenlétének hiányából fakad, és ami elsősorban sírás, evés- és alvászavarok formájában nyilvánul meg.

A további életkorokban, ahogy tágul a gyerek körül a világ, más eredetű félelmek, más tüneteket hívnak elő. A legkisebbek, az egy- és kétévesek még minden, számukra ismeretlen jelenségtől (árnyék, sötétség, vihar stb.) vagy erős hangingertől (porszívó, hajszárító) megriadnak, vagy egyesen „bepánikolnak”, de a valamilyen kortársközösségbe (pl. bölcsőde, óvoda) kerülés gyakran hívja elő az úgynevezett szociális szorongást, aminek biztos jele a kortársakkal szembeni félénkség (beilleszkedési zavar), de az idegenekkel szembeni bizalmatlanság is.

Az óvodáskorúak – értelmi fejlettségi szintjüktől, habitusuktól függően – a külvilágból, a mesékből, a „harcolós”, félelmetes alakokkal teli filmekből, a televíziós műsorokból, az innen-onnan „elcsípett” információikból gyűjtik be a nyugtalanító érzelmeket, gondolatokat. Nem ritka, hogy az élénkebb fantáziájú gyerekek a félősebbek, ezért őket akár egy furcsa kinézetű ember látványa is megriaszthatja, akit valamilyen ijesztő lénnyel (boszorkánnyal, netán gonosztevővel) azonosítanak.

A hat–tíz éveseket a kortársaik által látott és elmesélt fantasy, horror, és thriller filmek, krimis híradórészletek, vagy akár a felnőttek beszélgetéséből kihallgatott (halállal, súlyos betegségekkel, bűnesetekkel kapcsolatos) ijesztő gondolatok terelik a félelmek irányába.

Ebben az életszakaszban sok gyerek elbátortalanodásában, félős viselkedésében szerepe van a kötekedő, csúfolódó kortársaknak, illetve az amiatti szorongásnak, hogy nem fogadják be őt a társai.

Hagyjuk kiszabadulni a szellemet a palackból?

Bármi is okozza a negatív emóciókat és az azokkal járó magatartási problémákat, mi, nagyszülők akkor cselekszünk helyesen, ha ezeket nem csak észérvekkel próbáljuk elhessegetni, hanem a beleérzőképességünket is „mozgósítjuk”.

Sokat segítünk a lelki feszültség, diszkomfortérzet oldásában, ha nem csak azt próbáljuk kideríteni (beszélgetésekkel, játékkal, meséléssel), mi a félelmek eredete, hanem azok oldását együttérzéssel, teljes érzelmi odafordulással segítjük is.

Ez megnyilvánulhat például abban, ha a sötéttől irtózó unokánk esti lefektetésénél égve hagyunk egy kis fényerejű lámpát, a nagyobbnak olyan mesét mesélünk este, ami nem izgatja fel a képzeletét, vagy egy meghitt beszélgetés során (vacsoránál például) elmeséljük – némi öniróniával –, mi mitől „borzongtunk” annak idején.

Miközben a gyerekkori félelmekre empatikusan kell figyelnünk és reagálnunk, azonközben érdemes hallgatni a gyereknevelésben és a gyermeki lélek rejtelmeiben jártas szakemberek tanácsára is, akik óva intenek – a szülőkön kívül minket, nagyszülőket is – attól, hogy minden akadályt el akarjunk hárítani a gyerek útjából, a nyugalma, a komfortérzete érdekében.

A gyerekek lelki problémáit ismerő pszichológusok, pszichopedagógusok arra is felhívják a gyereknevelésben részt vevő fő – és mellékszereplőket, hogy a „bátorodási”, sőt az önállósulási folyamatot is kifejezetten hátráltatja, ha túlságosan óvjuk a gyerkőcöt minden próbatételtől. Célravezetőbb módszerként az javasolják, hogy biztatással, az önbizalma erősítésével abban próbáljunk segíteni, hogy merjen és akarjon szembenézni mindazzal, amitől tart.

Abban, hogy az unokánk kialakíthassa a saját félelmeivel, szorongásaival szembeni stratégiáját, felismerje a valódi vészhelyzeteket, egyaránt szerepe van a személyiségének, az idő előrehaladtának, de a nagyszülői viselkedésünknek is.

Érdemes megfigyelnünk, mikor, milyen intenzitással, gyakorisággal törnek a gyerekre a hétköznapi félelmei. Ezeket felerősítheti például fáradtság- és magányérzete, vagy más lelki problémája. Amennyiben túl sok mindentől tart, vagy félelmei álladósulnak, szorongásról beszélnek a lélekgyógyászok, amelynek oldásában szakember segítségére lehet szükség.

 

Így bánjunk a félős unokánkkal

  • Vegyük komolyan, azaz ne bagatellizáljuk el az aggodalmait!
  • Hallgassuk meg, kérjük meg rá, mesélje el, rajzolja le, mitől fél!
  • Nyugtassuk meg öleléssel, simogatással!
  • Soha ne nevezzük gyávának, ne alázzuk meg a bátortalan viselkedése miatt.
  • Ne hagyjuk magára az aggodalmaival, éreztessük vele, tudatosítsuk benne, hogy a szülei mellett is, mellettünk is biztonságban érezheti magát.
  • Az éjszaka sötétjétől való félelem olykor a kisiskolás kor végéig is „kitart”, a nap során a gyereket érő gondolati hatások pedig az álmokban visszaköszönhetnek, mégpedig ijesztő alakok, képek formájában. A gyerek ezen tudatalatti félelmekkel szemben nem tudja megvédeni magát, ezért riad fel. Ilyenkor nyugtassuk meg, maradjuk mellette, míg újra elalszik.
2015. november 02.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
X
Nem születtél anyának! - TeakiadóMi bántja a gyerek lelkét? - TeakiadóKamaszmentő - TeakiadóBabázz lazán! - Teakiadó
Nem születtél anyának! - Teakiadó