Figyeljen rá a többi szülő? Könnyű csak úgy kicsapni a gyereket játszani...
Gyurika 5-6 éves lehet, itt lakik az utcánkban. A többi kisbabájával vagy kisebb gyerekével itthon levő anyukával figyeltünk fel rá, amikor délutánonként valamelyikünk portája előtt beszélgettünk babakocsi tologatás és a nagyobb gyerekekre való figyelés közben. Gyurika is kijön ilyen időtájt és igyekszik becsatlakozni a mi gyermekeink játékába: szaladgál, bicajozik, képzeletbeli kalózost játszik a mi Dávidunkkal és Petikénkkel, amíg a srácok el nem fáradnak.
Az a különbség csak, hogy Gyurika simán elsétál egyedül a sarokra, ahonnan már nem látszik mit csinál, majdnem kifarol a bringájával a kocsik elé, ahogy egy-egy lendületet véve alig tud megállni: mindeközben pedig egyetlen egyszer sem hallod a nevét kiáltani, és védelmező szülőt sem látsz soha a sarkában loholni.
Gyurika anyukája ugyanis sosincs jelen. Nem mozog a mi köreinkben, de valószínűleg senki máséban sem, ugyanis még csak „áthaladóban” láttuk az utcán, miközben épp a nagyobb gyerekét maga után ráncigálva fut valahova gyalog, cigivel a szájában. Ekkor néha odaköszön nekünk, de semmi több.
Mi történik hát Gyurikával délutánonként? Nem tudjuk biztosan. Úgy 4 körül valaki kiengedi a kertjükből az utcára és egészen addig ott lófrál, amíg mi kinn vagyunk. Utána csak úgy eltűnik. Remélhetőleg hazamegy. Soha senki nem hívja, nem keresi, nem figyeli a lépéseit. Vagyis de: mi. Mert mikor versenyt teker a fiúkkal és befarol az utca végén, vagy amikor gyanúsan elindul a sarok felé, ki tudja min ábrándozva, mi kiabálunk utána: „Gyurika, gyere vissza, ne menj tovább! Gyurika, állj meg, mert jön az autó!” Szerencsénkre Gyurika még viszonylag szófogadó. Mert délutánonként jut neki némi szó, némi figyelem, - még ha megosztott is és nem is túl sok-, ami csak az övé, ami csak neki szól. Odaszalad hozzánk, fiatal anyákhoz, elejti a leghuncutabb vigyort, ami csak kiülhet az arcára, s néha teljesen ösztönösen átöleli valamelyikünket. Megsimogatjuk a fejét, leguggolunk hozzá és beszélgetünk vele. Ő bőszen bólogat, nevetgél, vagy csak nagyra nyílt szemekkel figyeli minden szavunkat.
Este lefekvéskor, míg a sajátjainkat altatjuk, néha-néha eszünkbe jut, vajon pár házzal arrébb is elhangzott-e mese, volt-e összebújás, buksi simogatás és jóéjt puszi, mielőtt kialszanak a szobában a fények. Azt képzeljük, hogy volt, hogy megnyugtassuk vele saját anyai lelkünket és hogy újra és újra emlékeztessük magunkat: mi a sajátjainkért tartozunk felelősséggel.
De persze nem olyan könnyű ez, főleg mikor az altatás után kikémlelve az ablakon, megakad a szemünk két fura alakon. Gyurika szülei közelednek a félhomályban, sajnos legtöbbször nem egyenes vonalban. Hogy ki van hát otthon a gyerekekkel? Talán a nagymama, talán egy testvér, de erre még hosszú hónapok után sem derült fény: olyan mintha a két gyerek ki-be járhatna korlátlanul a régi építésű családi házból.
Gyurika minden nap ki van csapva az utcára, ha nem oda, akkor a kertjükbe, hogy játszon egymagában. Mondhatnánk, hogy mi is a többi gyerek közt nőttünk fel annak idején, de velünk mégis foglalkoztak a szüleink, tudták hol és kivel vagyunk épp, és hát a világ is nagyot fordult azóta minden értelemben. Akkor is számíthattunk nem csak a saját, de mások szüleire is, azzal a különbséggel, hogy a szülők az odafigyelést egymás iránti figyelmességből és szimpátiából tették.
Nem pedig azért, mert láttak egy magára hagyott, útmutatás nélkül sodródó gyereket és úgy érezték, nekik kell rá ügyelni, hogy ne essen baja.
Nem tudjuk, érdemes-e Gyurika anyukájával elbeszélgetni. Kérdésekkel bombázni, felelősségről faggatni, vagy egyáltalán figyelmeztetni. A kisfiúért mindenképp megérné. Mert Gyurika most még formálható, kezelhető és hallgat a felnőttekre. De pár év múlva, ha így marad, már nem biztos, hogy képesek leszünk visszafogni, megállítani, megóvni.
És ha akkor történik vele valami, az kinek a felelőssége lesz?
Fotó: Kelly Sikkema/https://unsplash.com
B.F., 2018. június 27.
