Egy régen várt szüléstörténet: Csumpi és Koppány

Végre ennyi késéssel neki állok a szüléstörténetem leírásának. Nagyon sajnálom, hogy ennyit várattam mindenkit, de rájöttem, miért nem vitt rá a lélek, hogy megírjam: nem akartam visszaemlékezni! Kellett pár hónap, hogy a szép emlékek is előjöjjenek és csituljon a rossz érzés. Végülis a lényeg nem az, hogyan született, hanem hogy itt van!

Az első szüléstörténet vázlatommal a netes lányokat bombáztam, de nem lett túl felemelő. Nem ígérem, hogy semmit sem hagyok ki, de próbálom kicsit kevésbé ijesztően megfogalmazni.

Amint sokan tudjátok, a nődokim október 6.-ra, vasárnap reggel 8-ra behívott a kórházba. Őszintén nem volt tiszta, hogy most indítás lesz vagy befektet. Ahogy a családunkban szokás, elég hamar oda értem, így már reggel 7:30-kor csöngettem a szülészeten. Megkérdezték miért jöttem, erre én csak annyit mondtam, hogy nem tudom, azért jöttem, mert betöltöttem a 41. hetet, a nődokim mondta és ő lesz ma az ügyeletes.

Átöltöztem, a táskámat kintről bekértem és bepasszíroztuk az egyik szekrénybe nagy nehezen - az egyik szülésznő megkérdezte, hogy egy heti hideg élelmet is hoztam-e, szóval túlcsomagoltam magam, pedig jó sok mindent kiszedtem. Adatrögzítés után átkísértek az 1-es vajúdóba, az volt a legközelebb a nővérszobához és a művészkijáróhoz, így mindig volt valaki, aki szoba elhúzott vagy épp nem elhúzott függönye előtt haladt el. De ezt az első pár órában nem bántam, utána meg nagyon nem érdekelt.

Felrakták rám a fájásmérőt és csodák-csodájára fájásaim voltak, amit enyhén éreztem, de mint később kiderült a gép sohasem a valós fájásértéket mutatta nálam. Nyolc után megérkezett a dokim, megvizsgált és teljesen zárt méhszájat talált, így úgy döntött, hogy akkor méhszájérleléssel kezdünk. Szüleim meg úgy, hogy bármi is lesz, nem mennek haza, hanem Kecskeméten várják meg a történéseket. Az elejétől úgy terveztük, hogy anyu velem lesz a vajúdás alatt is, de túl hamar nem akartam behívni.

Fél 10 körül került fel az első méhszájérlelő kúp, amivel még intenzívebbek lettek a már magától meglévő fájások. A kúpról annyit illik tudni, hogy két órán keresztül nem szabad felkelni vele, ami nagyon unalmas és kényelmetlen. Aludni nem akartam, mert hogy néz az már ki, később nagyon jól jött volna az a pár óra alvás. Az alváshiány mellé ráadásul nem reggeliztem, mert a fene se tudta mi is lesz.

Szóval eldőlt, az egyes vajúdó volt az enyém erre a jeles napra - reméltem, hogy 7.-ét nem itt töltöm. Szép nagy, narancssárga, ágyszerű vajúdó-ágyon foglaltam helyett, amit nem gondoltam, hogy olyan, mint egy transzformersz játék, és később elég durván átalakul. Akartam később készíteni képet a szobáról-fülkéről, de már több órányi fájás után nem volt erőm.

Újabb két óra telt el, sétáltam is valamennyit, nézelődtem ki az ablakokon, itt még tudtam csodálni a vízműdombot és a kecskeméti fürdő mögötti részt, beszélgettem a rajtam kívül egyetlen bent lévő kismamával, hiszen ekkor még nem volt teltház. Sőt megmentettek az éhenhalástól, eskü, életemben nem tűnt olyan finomnak a kórházi koszt, mint akkor.

De leginkább az NST-re kötve kellett eltöltenem az időt, ami nem túl kényelmes, háton, egy helyben fekve. Oldalra fordulni nem tudtam, mert elveszett a baba szívhangja. Az első kúp hatásideje alatt neteztem a telefonomon, élő közvetítést nyújtottam a csajoknak és a kölcsönkapott újságokat olvastam, voltak fájások, de volt annyi szünet köztük, hogy kipihentem őket. Az első érlelés után 4 órával kaptam egy újabb kúpot, mivel teljesen zárt voltam - ugyanaz volt a helyzet, mint reggel -, a fájások még jobban sűrűsödtek és az erősségük is egyre nőtt, már nem nagyon volt elég szünet a pihenéshez, de reménykedtem, hogy ezek már hatással lesznek és elindul a tágulás. A telefonomat szépen pihenő állásba raktam, legfeljebb Pannikát tájékoztattam vagy anyumékat, a derekam majd leszakadt.

A szülésznőm 5 óra körül érkezett meg, tudom, egy hülye vagyok, de nem akartam őt sem ugrasztani fölöslegesen. Annyira örültem, hogy a második kúp után Pannika megérkezett. A hajnali 3-as keléstől és a fájásoktól nagyon fáradt voltam, de inkább a helyben fekvés miatt éreztem magam rosszul. Miután lejárt a második kúp ideje, azt hittem, várnak megint 2-3 órát a vizsgálatom előtt, hátha javul a helyzet. Nagyon bánom, hogy anyut nem hívtam be hamarabb, mert így senkit nem tudtam megkérdezni, hiszen mindenki rohangált fel-alá, a front meghozta a teltházat és mivel bajom nem volt, senkit nem akartam zaklatni. Néha lehetnék kicsit önzőbb, nagyon megkönnyíteném az életem!

A dokim megkérte Pannikát 5 óra körül, hogy vizsgáljon meg. Nem voltam épp túl nyitott, azt hiszem 1222, a mutatóujja épphogy befért, és csak egy vékony női kézről, ujjról beszélünk. Ekkor hirtelen úgy döntöttek burkot repesztenek, hogy beinduljon a folyamat még jobban. A burokrepesztés szörnyű volt és nem a doki miatt. A méhszájamnál nem fájt, egyszerűen a hüvelyem döntött úgy, hogy senki se be, se sehova, de muszáj volt, így meg lett a burokrepesztés. Egy emlék, ami egy icipici mosolyt csalt az arcomra: ennyire ment a lazulás. A doki sűrű bocsánatkérések közepette kérte, hogy lazítsak, én mondtam, hogy nagyon próbálok, ő meg hogy elhiszi, de próbáljam jobban. Miközben próbálta végre hajtani a nagy műveletet, az első szúrásra a doki gumikesztyűje bánta, majd végre a burok is 18:00-kor. Eddigre a narancssárga vajúdó ágyat átalakították a szülés ezen stádiumának megfelelően.

Anyut csak ezután hívtuk be, és azt nem bánom, hogy nem látta a burokrepesztés. Mint utólag pár hete kiderült, Pannika könyökölt a hasam felső részén - így támasztotta meg Koppi fenekét, hogy feszüljön a pocakom -, egy másik szülésznő fogott le lentebb, hogy biztos ne mozduljak el. Édesanyám a nagyon - ez a fokozás nem megy nekem, mind erős volt, csak máshogy és az adott pillanatban nem tudhattam ez még fokozódhat - erős fájásokra ért be, ilyenkor már a fájásokra kikapcsolt az agyam, beszélni nem tudtam.

Amikor kiengedtek hármunkat a folyósóra pár percre, csak a placentatároló mélyhűtőig jutottam, ott röhögcséltem kicsit, hogy lesz mit mesélnem, mivel azon könyökölve fájdogáltam egy pár fájás alatt. Miután a szívhanghallgatózás miatt megint visszafektettek, anyum és Pannika is próbálta masszírozni a hátam, simogatni, de néha minden rosszul esett. Egy fél órát enyhített, amikor végre oldalamra feküdtem, mert a szülésznőm segített áthelyezni az érzékelőket. Picivel később rákötöttek az oxitocinra, így egy idő után az oldalra fekvés jótékony hatását sem éreztem. Úgy hét óra körül leszerelték rólam a fájás érzékelőket, mert nem jelzett a reggeli értékek után igazán érzékelhető görbéket. És ekkora már nagyon idegesített, el sem tudom mondani mennyire, hogy nem a valós értéket mutatta, mivel aki arra jött rám nézni, a gép értékét vette figyelembe. Pannika kézzel érezte, hogy már a hasam keményedése el sem múlik nagyon.

Azt hiszem nyolc fele járhatott, mikor Koppi szívhangja elkezdett 190-200 körül pörögni, persze ekkor - sokadszor azon a napon - éppen leállt az alighogy egy éves NST gép és nem rögzítette az óriási ugrást a szívhangban. Dokim lehívta a másik ügyeletes orvost, akivel meg akarta vitatni a császár lehetőségét. Koppi úgy kavart a hasamban, hogy az valami félelmetes volt és eléggé fent, nem pedig ott, ahol lennie kellene már ilyenkor. Az erős fájások miatt fáradt voltam és megfordult a fejemben: szedjék ki valahogy most, mert nem bírom tovább. De felsejlett egy-két beszélgetés, hogy ha ennyire a végén járok, akkor már csak másfél-két óra lehet hátra és akkor természetes úton jöhet világra Koppány, így nem adtam hangot annak a mondatnak, amit legszívesebben kiabáltam volna: szedjék ki!

Elképesztően reménykedtem, hogy a fájások segítettek a méhszájamnak, de már meg sem lepett, hogy most sem voltam túl nyitott, mikor megvizsgáltak. Mikor nem engedélyezte a másik doki a császárt, a dokim látta, hogy nem sokáig fogom bírni, így adott egy injekciót, hogy elinduljon kifele Koppány. Ahogy hatni kezdett az injekció, enyhültek a fájásaim - ennek nagyon örültem, de olyan elszállt állapotba kerültem, hogy az ekkor történteket napokkal a hazajövetel után fogtam csak fel igazán.

Koppi szívhangja 190-200-ról hirtelen leesett 60-70-re, csupa ijedt arcot láttam: a dokimét, Pannikáét, anyumét, a másik szülésznőét is. Tényleg annyira nem voltam magamnál, hogy rám szólt Pannika, hogy fogjam be, a szívhangot hallgatnák, ami nem volt jó, sőt. Ekkor a dokim hívta a műtőt, a hangja sokkal durvább és erőszakosabb volt, mint én valaha hallottam, éppen haza vagy nem is tudom hova indultak a műtőből, mert nem sokkal azelőtt nem kaptunk engedélyt a császárra. Igen, de most már más volt a helyzet.

Annyira nem fogtam fel a helyzet súlyát, hogy a legnagyobb problémám a félelmetes katéter felhelyezés volt, de Pannika megoldotta. Miközben levetkőztettek, egy csecsemős nővér megkérdezte, hogy mi legyen a baba neve, ha fiú vagy ha lány lesz. Legalább háromszor elmondtam, hogy Tóth lesz, biztos, ami biztos alapon. Majd irány a műtő - borotválás, beöntés, zuhanyzás nem volt -, kicsit úgy éreztem magam, mint akit bedrogoztak, alig fogtam fel valamit. Betoltak a liftbe, Pannika velem volt a műtő ajtajáig, majd az ablakból figyelt mindent.

A gerincérzéstelenítés nem volt egyszerű, mert nem nagyon tudtam magam tartani, így bemozdultam, de nagyon profik voltak és másodpercek alatt sikerült. Nem tudom elfelejteni, ahogy - azt hiszem - az anesztes erősen fogja a fejem és hozzám beszél, hogy csak rá koncentráljak, mert kellemetlen lesz és érezni fogok egy-két dolgot lent, de ne figyeljek oda -eddigre már lekötöztek.

Éreztem a szikét, azt a kellemetlen és tompa érzést, hogy a doki vág a hasamnál, de már az éles fájdalom nem jutott el az agyamig, ezután éreztem, ahogy Koppit kiszedi. A kiemelés után tisztán emlékszem arra, amint a doki megjegyzi, hogy nem sír fel, de azért megmutatták. Sajnos szemüveg nélkül csak egy lila elmosódott arcocskát láttam egy pillanatra és már vitték is. Volt még egy kellemetlen – szakadó - hang, ahogy kiszedték belőlem a placentát - a hallottak alapján nem volt túl jó állapotban -, de a varrásból semmit nem éreztem.

Szerencsére poénkodtak a műtősök, így elterelték a figyelmem, mikor a lassan kitisztuló agyammal elkezdtem felfogni, mi történik. Hirtelen egyedül éreztem magam: a szülésznőm is eltűnt a műtő ablakából, mert a csecsemős osztályra ment Koppi után. Összevarrtak, átraktak az ágyra és elkezdtek a lift felé tolni, aztán már csak a kórteremben az átemelésre emlékszem, és hogy megláttam anyuékat. Végre meg mertem kérdezni: mi van a kisfiammal?

Anyuék és Pannika megnyugtattak, hogy szép Koppi és hogy minden rendben van. Ők látták, megfogták, hallották. Anyu kipakolta a cuccaim, majd hazamentek. Én meg feküdtem hanyatt, nem tudtam aludni, fokozatosan éreztem, ahogy megy ki az érzéstelenítő hatása és az gondolat kínzott, hogy nem tudtam természetes úton megszülni Koppányt. Aztán eszembe jutott ismét, hogy nem sírt fel, az ijedt arcok a műtét előtt.

Mivel aznap sokszor lestem az órát, a fekvés közben, így most is számoltam magamban az időt és nem tudtam, mikor is láthatom először. Fél hatkor nekem is kihozták, fél óráig csak visított szegénykém az arcomba, mert még átemelni sem tudtam a mellemre, attól féltem, hogy leejtem. Mivel olyan keservesen sírt, elvették tőlem és felvitték az osztályra. De megkönnyebbültem, hogy szép, az enyém, egészségesnek tűnik - és csak sírtam. Kitört belőlem minden.

A többit itthon tudtam meg a zárójelentésből. Koppinak semmilyen életjele nem volt a 40-es szívhangon kívül a kiemeléskor-szüléskor, ballonos lélegeztetés után 1 perccel később sírt fel. A pajzsmirigy gondom és a születési körülményei miatt a bal füle és a veséje miatt kellett vizsgálatokra vinnem. Minden napra jutott valami izgalom, de a 3. hónapra minden kezd lecsitulni, elrendeződni.

A lelkecském is helyreállt, sokáig hibáztattam magam, sok-sok minden miatt. A lényeg, hogy van egy gyönyörű, csodaszép, ügyes kisfiam. Van, hogy percekig állok az ágya felett és nem hiszem el, hogy itt van ez a csoda. Amit iránta érzek az leírhatatlan: erősebb érzés, mint amit szerelem címén éreztem és el sem tudom hinni, hogy eddig hogy tudtam nélküle élni!

Most nyert minden értelmet, eddig terveim voltak a jövőre és nem tudtam megvalósul-e. Most már tudom, bármire képes leszek értünk, semmi és senki nem állhat az utunkba.

A szülés másnapján azt gondoltam, hogy soha többé nem állnék neki egy ilyen menetnek. Nem voltam felkészülve arra, mivel jár a császár - kicsit jobban utána olvashattam volna. De a második, harmadik napon már úgy éreztem, bármikor elölről kezdeném, ha úgy hozza az élet!

Csumpi

Csumpi , 2014. január 15.
 
 
 

Babanet hozzászólások  
(7 hozzászólás) 

2014 01 16. 07:29
Szia Csumpi!
Köszönöm, hogy mégis megírtad a történetedet. Nagyon sajnálom, hogy ilyen szörnyűségeken mentél keresztül! Gratulálok a pici fiadhoz! Örülök, hogy most már jól vagytok! Nem az számít, hogyan jött a világra, hanem, hogyan kíséred őt tovább az élet útján.
Látszik, hogy nagyon erős nő vagy. Továbbra is sok erőt és kitartást kívánok neked!
→ válasz erre
2014 01 16. 15:03
Szia Csumpi!

Gratulálok!
vajon milyen injekció lehetett az amit kaptál hogy induljon kifelé ahogy te írtad és így nem voltak olyan erősek a fájásaid? Eddig úgy tudtam hogy csak a vajúdásnál adnak érzéstelenítőt és a kitolásra nem.

→ válasz erre
2014 01 21. 16:29
Nem szörnyűségek ezek, nem mehet mindenkinek egyszerűen. Most ezt a lapot osztották. Kell a felkészítés a későbbiekben egy kamasz fiú neveléséhez :D .

Nem tudom, milyen injekció, de segítséget nyújtott volna, ha minden rendben, a saját medrében folyik tovább. :)
→ válasz erre
Összes hozzászólás (7) megtekintése »
Hozzászólás
Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?