Egy szülés története Sydneyből

Végig jó hangulat volt, mintha otthon lettem volna, mindig mosolyogtak rám, meg akkor is amikor egy-egy pillanatra elvesztettem a türelmem. Soha egy hangos megjegyzés nem történt, és a szülés után két és fél órán át egyedül voltunk a szülőszobában hármasban mint új család... Mindig mindenki mosolygott, minden egyes dolgozó külön bejött gratulálni.

Ezúton szeretném megosztani az én kislányom történetét, lévén oly sok megdöbbentő és bántó story-t olvasok kis hazám kórházainak szülészeti osztályairól.

Sydneyben élek több mint másfél éve, férjem munkája révén. Érkezésemkor feltűnt, hogy mindenhol babájukat tologató mamákat látok és az átlag gyermekszám a családokban három. Mivel mi is terveztük, hogy bővítjük családunkat, a legideálisabb helynek ígérkezett.

Tizenkét hetes terhességgel mentem először vizsgálatra egy teljesen átlagos, ám roppant kedves és udvarias úrhoz, aki valahol a negyvenes éveiben járhat. Egy pici, ám nett rendelő, és a legnagyobb megdöbbenésemre azon kívül, hogy a pocakomat megtapogatta, semmi egyebet nem tett - internális vizsgalat nem volt. 24 hetes terhesen hazajöttünk Magyarországra, az orvos biztatott, hogy semmi baj nem lesz, de ahogy visszaérek Ausztráliába, menjek hozzá.

Minden simán zajlott, a repülőút hosszú volt, a lábam hatalmasra dagadt, de legalább láttam a családom. 28 hetesen rendben visszaérkeztem Sydneybe. Minden nap úszni jártam. Igyekeztem legalább 800 métert úszni, jogáztam, mindezt majdnem ingyen, hiszen a kórház szolgáltatásai közé tartozott. 29 hetes terhesen átestem egy cukortolerancia vizsgálaton, amit itt rutinból végeznek, kiderült, hogy terhességi cukorbetegségem van, ami nálam nem súlyos. Dietetikushoz kellett járnom, nehogy a baba túl nagy legyen. Naponta mértem a vércukorszintem, és igyekeztem mindent betartani, lévén nem akartam inzulint semmiképpen. Természetesen tonnaszámra elláttak információs prospektusokkal, hogy mire kell figyelnem, mire számíthatok, mit hogyan kell ennem, innom.

40 hetesen megtörtént az első internális vizsgálatom, mivel túl voltam a kiírt időponton és a babának semmi jele nem volt. Három centire voltam nyitva. Minden másnap mentem ellenőrzésre CTG-re, minden rendben volt, aztán a 41. héten úgy döntöttünk közösen, hogy megindítják a szülést. Délután 4 órakor burokrepesztés, majd infúziós cseppek. Minden rendben ment, végig mászkálhattam, mivel a természetes szülést választottam, semmiféle érzéstelenítőt nem kértem. Ebben óriási segítségemre volt a bába, aki végig mellettem volt, masszírozta a hátam, mondta a páromnak, hogy miben hogy tud segíteni és igyekezett minket magunkra hagyni, hogy ne zavarjon.

10 óra elteltével nagyon erős percenkénti fájásokkal bemásztam a szülőkádba, mert himnuszokat zengtek róla, de sajnos nekem nem segített, csak teljesen elvesztettem az uralmam a testem felett. Öt perc múlva kijöttem - senki nem szólt egy szót sem, hogy miért kellett öt percért megtölteni egy kádat -, és felmásztam először az ágyra. Háton nagyon kellemetlen volt, úgyhogy az oldalamra fordultam. Hajnali 4-kor teljes 10 cm-re nyitva voltam, hívták az orvosom, aki tíz percen belül megérkezett, festékfoltos kordbársony nadrágban, kócosan - a férjem, aki végig mellettem volt, a normál utcai farmerjában és egy pólóban volt, én a saját hálóingemben - és elmaradhatatlan mosolyával az arcán. Akkor 12 órája vajúdtam.

Mivel oldalfekvésben nem fért rendesen hozzám megkért, hogy forduljak a hátamra. Kifejezett kérésem volt, hogy ne legyen gátmetszésem, ezért igyekezett úgy segíteni, hogy ne legyen rá szükség, mindig mondta mit hogyan és mikor csináljak. Egy órai tolás után megszületett a kislányom 3860 grammal, gátmetszés nélkül. Az egyik lábam a bába fogta, a másik lábam az orvosom amíg nyomtam, a férjem szemben állt és tudósított, hogy éppen mi történik.

Végig jó hangulat volt, mintha otthon lettem volna, mindig mosolyogtak rám, még akkor is amikor egy-egy pillanatra elvesztettem a türelmem. Soha egy hangos megjegyzés nem történt, és a szülés után két és fél órán át egyedül voltunk a szülőszobában hármasban mint új család. Negyedóránként bejött a bába, hogy megvizsgáljon, minden rendben van-e velem, aztán újra magunkra hagyott. Egyedül kellett kisétálnom a szobámba, hogy lássák jól vagyok-e, majd újra egyedül hagytak minket. Mindig mindenki mosolygott, minden egyes dolgozó külön bejött gratulálni. A bábának négy szülést kellett aznap éjjel végigvezetnie és mind a négynél mosolygott, vicceket mesélt, és baráti segítség volt.

A szoptatás nehezen indult, de ha hatszázszor hívtam őket, minden alkalommal mosolyogva jöttek segíteni, minden kérdésre készségesen válaszoltak, sőt volt, hogy egész éjjel mellettem ülve vártuk, hogy ébredjen a kislányom, hogy megmutassák, hogyan is kell tökéletesen mellre tenni. Olyannyira room-in rendszer volt, hogy csak a szokásos gyermekorvosi vizsgálatra vitték el a babákat, és naponta egyszer mindössze 60 percre tehettük be őket az örzőbe, de pontosan 60 perc múlva visszahozták őket. Csak a mi engedélyünkkel kaphattak bármiféle formulát (tápszert), vagy egyéb élelmet a szoptatáson kívül, látogatási idő nem volt, a párom gyakorlatilag egész nap velem volt.

Mire négy nap múlva hazatértünk, teljesen pihenten, tökéletes szoptatási rutinnal a hátam mögött kezdhettem neki új életünknek, az esetlegesen felmerülő kérdéseimmel a mai napig hívhatom őket telefonon, holott már négyhónapos a kislányom. Rengeteg tájékoztató, ismertető kiadvánnyal láttak el, hogy tudjuk, mikor mi a teendőnk, hogy tudjuk, hogyan tudjuk fejleszteni a babánk érzékeit, hogy mire kell figyelnünk, és teljes 8 oldalas tájékoztató a szoptatás buktatóiról, mikor mennyi ideig etessünk, mi az, ami még belefér a normákba, mikor hogy működik a baba, milyen a viselkedése, és egyáltalán az összes, minden mama által felvetődő kérdésre választ ad.

Ha a második gyermekem otthon Magyarországon szeretném szülni, nem tudom, hol fogok tudni találni ilyen kórházi személyzetet, aki mindig kedves, mindig odafigyel és egy teljesen átlagos állami kórház dolgozója. Az én tapasztalatom abszolút pozitív a szülést illetően, pedig ugyanúgy fájt, mint bármelyik másik nőtársnak, de szép volt, és nyugodt, hála az orvosomnak és a bábának.

Szeretném kívánni minden várandós kismamának azt az ellátást, információmennyiséget, odafigyelést segítséget amit én kaptam itt. Talán egyszer majd otthon is lesz ilyen, vagy talán már van is, csak még ritka.

Lívia Sydneyből

2001.01.20

2012. október 24.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
X