Az anyaság nem fenékig tejfel…

„Élvezd az anyaság minden pillanatát!” – az az érzésem, hogy valahogy minden ezt súgja, az online és print média kismamáknak, anyukáknak szóló cikkei, riportjai, kommentjei, posztjai. De arról senki nem beszél, hogy ez nem megy ám mindig olyan könnyen!

Szóval néhány héttel a szülés után egyik éjszaka csak forgolódtam az ágyban és a kezdő mondat szavait ízlelgettem… Összemosott pizsamában, kócosan, a végkimerülés jeleit mutatva. És azt éreztem, hogy valami összenyomja a mellkasom és baromira dühös vagyok. Dühös vagyok arra a kollektív hazugságra, amit a világ követett el „ellenem”, illetve minden kismama ellen, mikor azt a képet vázolták fel elénk, hogy csak a terhesség nehéz, utána pikk-pakk minden helyre áll, maximum kevesebbet fogok tudni aludni. A nagy frászt!

Éreztem már akkor, hogy ez nem így van, vagyis inkább, hogy valami nincs jól, mégha a hazugságról le is hámozom a szép köntöst, ami megmarad, az sem egyezik az én valóságommal. Elkezdtem hát a neten kutakodni, és találtam egy gyorstesztet, mellyel kiszűrhető a szülés utáni depresszió.

A kérdések lesokkoltak. Hiszen akkor döbbentem rá, mi zajlik bennem, mi történik velem, mik azok az érzések, amik nyomják a mellkasam és mi okozza azt, hogy még abban a megmaradt kevéske pihenő időben sem tudok aludni.

Rögtön az első kérdés azt taglalta, hogy az elmúlt két hétben mennyit tudtam nevetni és mennyire láttam kilátástalannak a dolgokat az életemben? A válaszok széles skálán mozogtak: egészen onnan, hogy pontosan úgy fogok fel mindent, mint korábban, odáig, hogy semmi pozitívat nem vélek felfedezni a jelenemben. Akkor döbbentem rá, hogy leginkább az utolsó állítás áll közel hozzám, de még magamnak is szégyellem bevallani – annyira megszoktam azt az álarcot, amit viselek!

„Többször elsírtam-e magam, annyira boldogtalannak éreztem magam?” – jött a következő, amit először nem tudtam megválaszolni, mert úgy igazán zokogni talán évek óta nem is zokogtam, de az elmúlt időszakban rengetegszer éreztem, hogy még egy aprócska félre sikerült dolog (kiöntök valamit vagy leejtek), és kész, vége, elpattan bennem a húr és sírni fogok. Szóval a helyes válasz inkább az, hogy számtalan alkalommal legszívesebben elbőgtem volna magam, de nem ment/nem lehetett.

„Volt olyan gondolatom, hogy esetleg kárt tegyek magamban?” – hát igazából azt nem éreztem soha, hogy meg akarok halni, sőt, ez nagyon távolt állt tőlem mindig is, még kamaszkoromban sem gyötörtek efféle képzetek. De az biztos, hogy olykor fogtam volna magam, és úgy, ahogy vagyok, egyszál melegítőben neki indultam volna a világnak és olyan messzire futottam volna, amennyire bírok! A hetek csak teltek-múltak, de nem akart múlni ez az érzés, csak nem jött az a boldogság, az a büszkeség, ami „egy normális anyától” elvárható, és az még inkább rontott a helyzeten, hogy állandóan emlékeztettem magam (és a környezetem is), hogy boldognak KELL lennem.

A nővérke azt tanácsolta, hogy „ne stresszeljek”, mert a babára kihat, még az anyatejet is „megfertőzi” – mintha lenne rajtam egy nyavalyás gomb, amivel ezt ki-be lehetne kapcsolni.

Az közeli ismerőseim, rokonaim azt kérdezgették folyton, hogy alszik-e eleget a baba, átfordult-e már, felült-e már.. az összes mérföldkövet végig fogják kérdezni az elkövetkezendő években?! Mindez egyébként addig nem tett frusztrálttá, amíg az egyik állomásnál kicsit elidőzött a kisfiam. Akkor persze megint pánikba estem és rettegtem, hogy valaki majd rákérdez a kúszásra.

De valahogy túléltem. Szó szerint. Valahogy eltelt ez az időszak is, és szépen lassan visszanyertem a régi énem nagy részét – természetesen ugyanolyan már sosem leszek, de ez nem is baj, nem is akarok.

Olyan társadalomban élünk, ahol az anyák félnek segítséget kérni, mert rettegnek az ítélkezéstől, a beskatulyázástól, a megbélyegzettségtől. Félünk tőle, hogy valahol, valaki, valamikor.. felhasználja ellenünk a birtokába kerülő információkat.

Ezért, ha módodban áll, nyugtasd meg a környezetet, meséld el a te történeted, és mondd el más kismamáknak is, hogy nem kell ám mindig boldognak lenni, nem törvényszerű, hogy élvezzük az anyaság minden percét, nem lehet minden tökéletes és Ő attól még ugyanolyan jó anya!

Judit , 2019. március 23.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?