Születésnapló "A kémia az agyát támadta meg"

Szeptember

K. naplója:

Szeptember 6-án tudtam meg. Bababogyó. Így neveztük el (© Á. Minden jog fenntartva.). De nem volt ennyire gördülékeny. Csak azt vettem észre, hiába tornázom, a hasam egyre hájasabb, a derekam, ami még volt, végleg eltűnt, a melleim iszonyúan fájtak a futópadon. Gondoltam, biztosan meg fog jönni.

De ilyenkor szinte szokásom tesztet venni, hogy tuti nem vagyok terhes, valójában meg rettenetesen vágytam rá. Még akkor sem mondtam, ha szabad volt erről beszélni a kapcsolatban. Izgatottan nyitogattam a tesztet, aztán mindig „negatív”. És persze mindig megkönnyebbültem, hiszen cigizek, hiszen a gyereket tervezni kell, hiszen.

Épp tornára mentem volna. Előtte vettem egy tesztet, sitty-sutty megcsináltam és sitty-sutty piros is lett a csík. Telefon. „Azonnal gyere haza!” Sírtam. Barátnőmet hívtam, „neked már annyi ilyen volt, milyen az, amikor piros?” Kétség sem fért hozzá.

Aztán jött a párom. Azaz a vőlegényem. A „párom” szót nem szeretem, a pasim már túl „kevés” lenne, a nevét meg nem szeretném kiírni. Ja, nem becézgetem úgy, ami itt helyt állna. Hát, a férjem itt most jobban hangzana. Szóval hazajött és már tudta és örült, én meg sírtam, ő meg „ugyan, nem mindegy, hogy most vagy jövőre?” Mert jövőre terveztük. Előtte esküvőt. Én meg, „de, csak cigiztem, meg ittam többször…”.

Igazából meg akartam tervezni. Olyan igazán. Hogy szépen kondiba hozom a testem, leszokom a cigiről és hajrá. De ez így nem működik. Törvényszerű. Annyira tudok mindent kontrollálni, hogy ennek így kellett lennie. De azért, biztos, ami biztos, még két tesztet elvégeztem, a legdrágábbat is.

Aztán SZTK. Nyolcadik kerület. Ami hiba volt. A sürgősségin vékony nővér, aki telefonál az érdekemben: „Van itt egy kis hölgy, aki terhes és hál’istennek meg is akarja tartani.”. Mondják, nem sürgős, nem értik, hogy nekem az. Időpontot kapok. Alkoholista főorvos, eres, puffadt arccal, szó nélkül vizsgál, nem szól, mielőtt felnyúl. Aztán csodálkozik, ha összerándulok. Az ultrahangnál meg felhúzom a pulcsim a hasamról, mire elővesz egy rudat, bekeni zselével és ráhúz egy óvszert. „Akkor ez nem hasi ultrahang, ugye?” Annyira hülyének éreztem magam. A párom mindeközben a folyosón a legújabb kortárs irodalmat olvassa. Gyanútlanul.

Csak azt akartam, valaki mondja meg, terhes vagyok. Ő csak csóválta a fejét és ráncolta a szemöldökét. „Nem értem.” – motyogta. Én sem értettem. a monitort úgy elfordította, hogy lehetőleg semmit ne lássak. „Baj van?” „Nem értem. Nem látok semmit. Máskor is előfordult, hogy elmaradt a menstruációja?” „Soha. De akkor lehet, hogy nem vagyok terhes?” „Minden lehet.” „De három tesztet csináltam.” „ Ja, hármat? Akkor leküldöm egy gyorstesztre.”

Ami nem volt gyors, mert elfelejtettek, de persze pozitív. A doki tudomásul vette. Mondta, akkor majd két hét múlva jöjjek vissza, addigra reményei szerint látni fog egy petezsákot benne a kis petével a méhen belül és nem kívül. Itt egész hosszú monológ következett a méhen kívüli terhességről. Többször ismételve. Gondoltam, hátha csak ez így szokás. De egyre idegesebb lettem. „Lát rajtam valamit, doktor úr, ami miatt erre esélyem van?” Mormogás. Kijöttem, majdnem bőgtem. Ez egy barom. Nem jövök ide vissza. Nem hogy örülne, hogy lenne egy sutyiban fizetős betege az SZTK rendelésen. Hát nem lesz.

Vitamint vettem, és „addig is, terhesnek tekintettem magam”. Ha már a doki ezt mondta.

Á. naplója:

Sz. Á. költő barátommal, akinek van egy kiváló sora: „nyugodtan alszom, mint a tíz perce terhesek”, épp egy kölcsönös dedikáció kellős közepén voltam, mikor a telefonhívás érkezett, s amikor K. a gurgulázó sírás küszöbén tántorgó, reszkető hangon azt mondta, „nagy baj van, gyere haza”, olyan volt, mint észrevenni a nem látott tekintetet. Első gondolatom az volt, hogy terhes. A ráció gépezete persze számos más versengő alternatívát dobott ki.

A hazaút olyan volt, mint amikor épp leér a duplaeszpresszó, és visszafelé sül el: nem tudsz koncentrálni, mert az alternatívák között ide-oda cikázik a figyelem. Aztán hazaérve lezsibbadtam, nem éreztem a lában, lebegő érzés volt, kívülről hallottam a saját hangom. Be voltam szarva – noha nem mutattam –, de az ijedelem nem a terhesség tényének szólt, hisz a baba hosszútávú tervben ugyan, de tervben volt, hanem annak, hogy K. ivott, cigizett, s azt hittem, hogy ez komolyan végzetes lehet. A dokik később persze kiröhögtek.

Két órán át tartott ez a rettegő-reszkető rush-élmény, de aztán meglepő nyugodtság vett erőt rajtam. A terhesség minden bizarr mozzanata ellenére, ez máig nem szűnt meg.

Október

K. naplója:

Még nem éreztem, hogy „anya” vagyok . Nyugtattam magam, erre való a kilenc hónap, persze, hogy erre. Ettől még lelki furdalásom lett, hogy nem gondoltam minden percben rá. Ezt egy napon éreztem a párommal, akit ezentúl Á.-nak hívok majd. Ez megnyugtató.

Bababab lett, ahogy nőtt. De előtte még sok horror. Azt képzeltem, hogy egy lény költözött belém, aki terjeszkedik, növekszik. Bennem. Á. meg cizellálta, mondta, most „ufo”-s a szeme, oldalt van, sötét, nincs szemhéja és figyel. Kértem, senkinek ne beszéljen a gondolataimról, csak a szakmabeli barátnőim tudhatják, mert tuti zárt osztályra vitetnek. Persze pszichológusként tudtam, minden érzés megengedett, na de akkor is.

Megnéztük az In The Womb c. filmet, amin persze én elaludtam, mindenen elalszom. Ő meg reggel újságolta, hogy az volt a legjobb rész, amikor a méhen belül megműtötték a magzatot. Kicsit nem bántam, hogy elaludtam. De még biztosan megnézem. Egyszer.

A testem változik. De még olyan, mint akiről nehéz eldönteni, hogy meghízott, vagy terhes. Látom, hogy méregetnek, de nem merik szóvá tenni. Én sem akartam mondani. Anyu alig bírta ki, persze mindennap hívott, mi a helyzet, de valójában tudni akarta, feloldozom-e a titoktartás alól.

Csak a szűk családnak és néhány barátnőmnek mondtam el, persze kiderült, ki mindenki adta tovább, de olyan szépen játszotta mindenki a „nem tudok róla” dolgot, hogy végül én mondhattam el, és csak a mosolyból derült ki, már rég tudta.

A cigi letétele simán ment, egyáltalán nem hiányzott. Már előtte alig szívtam, mintha a testem érezte volna, amit én még nem tudtam. Most már merem mondani, ha zavar a füst. És elkerülöm.

Van dokim, aki nő. Ezt is anyu nevelte belém, nő-nőgyógyászhoz nem megyünk. Hát én mentem. Mert a Baross utcában akartam szülni. Még egyetem alatt voltam ott a koraszülött osztályon, és akkor eldöntöttem. Az orvosomat ajánlották. Nem bántam meg. Nagyon kedves, csini nőci. És rám figyel. Meg ránk. Á-t is behívja. Csak kissé drága, közalkalmazottként meg mindezt fizetni nem könnyű, de sebaj, megéri. Meg hát, az összes ismerős orvos barátom beszámolt arról, a terhesgondozás általában magánban zajlik.

Fizikailag semmi bajom. Csak egyfolytában sírok. Mindenen. Zeneszámokon, a saját ötleteimen, a horror filmeken. És gyakran felhúzom magam, ilyenkor általában látom, mi zajlik, de addigra már kiterjesztettem a bajom a világra. És ettől még jobban bőgök. Nem könnyű velem, de igyekszem.

A Baross utcába berendelt a doki, hogy ott is megvizsgáljon. Hiába kaptam időpontot hatra, még fél nyolckor is a szülőszoba előtt ültem. Addigra már többször elbőgtem magam. Együtt sírtam a megszült nővel és a családdal, a „baj van” nővel, meg az összes babalátogatóval. Annyira kínos volt. Mondtam is Á-nak, ez egy komplett sokkterápia. Aztán a szülőszobából kijövet a rezidensek ajánlották, menjek a portára, kérdezzem meg, hol a doktornő, mert ők nem tudják. A portás meg mondta, ha azt mondta nekem, várjak a szülőszoba előtt, hát várjak is ott.

Vártam még egy fél órát. Már nyolc óra volt. Sehol senki, ember nem volt a folyosón. Műszakváltás. Megint ajánlották, kérjem a portást, csörögjön rá a dokira. Szépen kértem, mire ő a kisablakon kidugja a telefont. „Mit csináljak?” „Hát beszéljen vele!” „Én?” „Hát nem is én. Nekem nincs vele megbeszélnivalóm. Magának van.” Tartottam a kagylót, és szörnyen megalázottnak éreztem magam. Ilyen esetekben elmondom, mennyire rosszul esik a reakciója, és hogy mi nyugtatna meg. Vagy miért nem azt mondja, hogy „Náluk ez nem szokás, kedves hölgyem, kérem, legyen még egy kis türelemmel, a doktornő biztosan nemsokára jön. Ha nincs ott, az azt jelenti, dolga van. Lehet, hogy éppen műt.” Vagy ilyesmi.

De ha ezt tudom, miért zavart ennyire? Na mindegy, lényeg az, visszamentem Á.-hoz és annyira zokogtam, hogy nem tudtam abbahagyni. Erre jön a doki. Ő sem érti. Komolyan megijedt, mi lehet a baj. Mindeközben Á. az ajtófélfát támasztja, karba tett kézzel, mosolyog, „nincs semmi baj”. Ő tudja. Később a doktornővel együtt nagy nevetés az ultrahang közben, hiszen a portás és mások is odagyűltek, annyira bőgtem, este nyolckor a kórházban, a szürkületben a folyosón, ahol senki sincs, csak én, aki bőg, mert nincs meg az orvosa.

Addig is marad az empátiapisilés, a párommal felváltva jövünk le éjjel a galériáról, meg Bababiló, az új név, valami labdajáték. Mert akkora, mint az öklöm. Vagy mint egy férfi ökle.

Meg amikor álmodtam, hogy csupasz fiókatestű újszülöttet szállítok egyik helyről a másikra, mert az anyja képtelen volt ezt ideggörcs nélkül megtenni, én meg odanyomorítom a kis lábait az oldalának, a nő meg üvölt velem, hogy nem viszem jól a gyereket, akkor az apa csak annyit tud mondani reggel, hogy „Azt álmodtam, ikreink lesznek és olyan boldog voltam.” Két hét múlva meg a háziorvosnál egy prospektuson azt olvasom, a szorongás megjelenik az álmokban, a félig ember és félig állat csecsemő képében. Ennyire konform vagyok.

Máskor meg nem tudok szoptatni álmomban, mert annyi a munkám, hogy a lefejt tejet hagyom az apjára, hogy etesse ő. Szóval kijut a parából, de legalább dolgozom fel. Ennek ha más nem, Freud biztosan örülne.

Á. egyik este kacsasülttel várt, mellé párolt lilakáposzta. A kedvemben jár.

Elkezdtem úgy beszélni magamról, hogy „babát várok”. Már nem vagyok „terhes”.

Á. naplója:

Nagyon különös állapot ízlelgetni az „apa” határozmányt, amikor még alig van közös testi anyag K. és a „gyerek” között. Folyton az az érzés fog el, hogy az egész csak fantazmagória: mindenféle képzelgés, amit részben az In The Womb c. film alapozott meg bennem. Arra jutottam, hogy nem vagyok apa, mert az apa mibenlétéhez szükségszerűen hozzátartozik a gyerek fogalma. És hát, semmi jele semmiféle gyereknek. Most viccelek is persze, de különös élmény egyfelől fantáziákat kergetni egy főtuszról, elképzelni, hogy átlátok K. hasán, és ideggócokat szemlélgetek, másfelől tudatába jönni annak, hogy fantáziákat kergetek.

Felemelő élmény volt a második ultrahang-képet nézni, majd a printjét kézben tartani. Olyan a baba formája, mint egy bab, amelynek a közepén – majdnem mint az igazi babnak – egy világos pötty van, ami pulzál. Látni ezt, és szívet érteni alatta – sokféle párhuzamos érzelem. Megrohan az élet csodájának gondolata, a csodáé, amelybe beleskelődhettünk éppen, s gyermekem szíve ver, tehát él és rendben van; másfelől elég kényelmetlen a „gyermekemnek” nevezni, miközben egy szürke pacákkal teli fekete papírt tartok a kezemben.

Mindenből ki akarom venni a részem – egy dolgot kivéve. Mindenhová elkísérem K-t: az esztékába, a nőgyógyászhoz, a háziorvoshoz, ultrahangra és mindenhová, ahová csak kell, egész a szülőszobáig, és szerető, dolgos apa akarok lenni (ettől nem leszek különleges, persze), de nem vagyok hajlandó fejben tartani az egészségügyi rendszerben elvégzendő teendők egymásra következési sorrendjét. És valószínűleg képtelen is lennék rá; K. egyre-másra és hosszan darálja nekem, hogy mi a következő lépés, ilyenkor leesik a vérnyomásom, csak nézem, hogy mozog a szája, és ennyi.

De remekül teszem a dolgom: szerintem azt hiszi, hogy értem, mi miért zajlik milyen sorrendben. Nem vagyok éppen büszke erre, de arra gondolok, hogy a nyugodt hozzáállásomat tanúsítja; azt, hogy érzem, minden rendben lesz. Különben pedig érdekes, mert nem gondolom magam pasis pasinak, de ebben az esetben magam is megvalósítom a sztereotípiát.

A napokban döbbentem rá, hogy állatként tekintettem eddig a babára. Elég morbidul hangzik elsőre, de mindössze annyi értek ez alatt, mostanra tudatosult bennem, hogy egy személy érkezik az otthonunkba. Aki egyedi lesz, és ezért megismételhetetlenül egyedi viszonyba kerülünk majd egymással. Mostanra képzelem el első alkalommal, hogy hamarosan nem megfelelő már embriónak nevezni, és hogy a születést követően nem sokkal, nem pusztán egy vegetatív bőgőmasina lesz, hanem egy emberi lény, akivel szavakat és érzelmeket osztunk majd meg. „Érzékeink és tudatunk cseréje” kezdődik majd el – Szabó Lőrinc definiálja így, lehengerlő pontossággal a szeretetet.

Azt álmodtam, hogy ikreink lesznek, és nagyon boldog voltam. Elmeséltem – K. frászt kapott.

K-nál nem jelentkezett a „morning sickness”; hál’ isten – megviselt volna, ha reggelente öklendezni látom szegényt. Mást kaptunk cserébe: a kémia az agyát támadta meg. Elképesztő érzelmi kilengések kezdődtek nála. Mindenen elsírja magát; a filmek még hagyján, de a saját gondolataitól is elérzékenyül.

De a legmókásabbak mégis a dühkitörései. Hihetetlenül teátrális, fékezhetetlen monológokba kezd, melyekkel egyre jobban felhergeli magát, míg végül a dühbe belekeveredik az, hogy rettenetesen megsajnálja magát sanyarú sorsa miatt. Az első ilyennél pokolian megijedtem, volt rá alapom: én voltam a céltábla, azaz a düh forrása és célja is egyben. Mi tagadás, igazsága volt ez esetben – ez tévesztett meg.

De a harmadik ilyen után, mikor már nem én voltam a középpontban, átláttam a szitán, és bevallom töredelmesen: élveztem, mókásnak találtam a dolgot. De csak belül, mert nem akartam olajat önteni a tűzre; többnyire kussolok ilyenkor, s várom, hogy átvonuljon a vihar.

Hozzáteszem, azért is találhatom mókásnak, mert K. rendkívüli módon reflektált személyiség: a harmadik-negyedik ilyen alkalommal – miután már korábban megállapította, hogy érzi, ez a hormonok műve – már nevetésbe fordul a sírása, kiröhögi magát ugyanis. Tudatába jön annak, hogy a jelenet alaptalan, vagy legalábbis túlzó. Mázlista vagyok, mert komolyan elmérgesedhetnének az ilyen roppant ingoványos szituációk.