- Hát nagyon jó és képzeld el, hogy velem foglalkoznak a legtöbbet azért, mert én vagyok a legaranyosabb és a legügyesebb.

- Hát a pakolóban, amikor elpakolunk és én vagyok a legügyesebb, amikor kimegyünk az udvarra és az öltözésben, amikor öltözünk föl.

- Szoktam, amikor azt mondják, hogy terítsek. Meg azt mondták, hogy a vidd ki a szalvétatartókat és én kivittem a kukába és akkor kiöntöttem a szemetet, aztán beleraktam a szekrénybe.

- Ügyesen? Úgy, hogy megfogjuk és így szépen ki, simán, így kisimítjuk és akkor lerakjuk az asztalra.

- Igen.

- Tányért és poharat, azt tesszük az asztalra, szalvétatartó az van és az középre megy és mellé pedig a középtál, abba ki kell dobni a szalvétát.

- Nem. Mert én nem tudok vágni.

- Enni? A tejbegrízt és mondjuk még a szilvát.

- Fõzelékben meg a paprikáskrumplit és a babfõzeléket.

- Én szeretek, de Brumi nélkül nem is tudok.

- De.

- Ilyenkor, ha bejön, akkor gyorsan bemegyünk az ágyba.

- Én a középsõbe most már, mert négy és fél vagyok, tavaly a kiscsoportba jártam.

- Ott nem velem foglalkoztak a legtöbbet a kiscsoportban, hanem Ungvári Zsuzsikával.

- Igen, de most meg én vagyok a legügyesebb és van két vagy hát három olyan rossz, nem hallgat az óvónénire.

- Nem, nem tudják. Azt hiszik a kicsik, hogy õk a legügyesebbek, a nagycsoportosoknál, meg a középsõsöknél.

- Hát nem annyira, de van. Molnár Laci. Õ a legjobb barátom. Annamária meg Brigi, de az kiscsoportos.

- Fiúkkal is meg lányokkal is, mert van egy fiúbarátom, az a Molnár Laci és az Annamária pedig a lány.

- Hát a Molnár Laci, az tetszik, de a Szabó Gábor olyan csúnya, az meg a László Lacika, meg a Gergõ, azok mind a hárman azok, mondtam, hogy gonoszak. Azoknak nem vagyok a barátjuk.

- Hát én onnan vettem, hogy olyan jól hülyéskedik nekem az a Molnár Laci és tudod ki a délutános még, Éva néni. Erzsi néni olyankor elmegy haza, vagyis hát dolgozni valahova.

- Hát az Éva néni, az egy kicsit morcos, de azért szép, mérges, de csak amikor rosszak vagyunk és képzeld el, hogy a kinti szokott az Erzsi néni lenni, de inkább az Éva néni van velünk kint.

- Szereti, csak a Szabó Gábor, azt kicsit szereti, a Lacikát is kicsit szereti és a Gergõt is kicsit szereti. Minket már szeretnek. És képzeld el, mikor mondják, hogy mindenki, amikor elpakolunk, akkor csöndben kell lenni, csöndben el kell pakolni. És én azt csinálom, csöndben elpakolok. És tornázni nem olyan sokat szoktunk, de keveset se. Olyan közepeset.

- Hát amikor kimegyünk az udvarra, akkor igen és elõbb tudod kik mennek pisilni? Elõbb a fiúk mennek. Mindig csak három, aztán megint három, aztán megint három, aztán az összes kimegy.

- Én soha. Rengeteget foglalkoznak velem és nagyon szeretem az óvónénit, mikor megjön az Éva néni, akkor rögtön odaszaladok és megölelem, mert az olyan aranyos, kedves velem.

- Tisztelt szerkesztõ asszony! A mellékelt írásomban iker fiaim óvónõjérõl, csoportjáról írtam le gondolataimat, amit ezúton megosztok önökkel. Tisztelettel Lugosi Erzsébet.

- Gyakran hallani aggódó szülõktõl a kérdést, milyen óvodát válasszak a gyermekemnek? Nos én megtaláltam azt a csoportot, azokat az óvónõket, azokat a gyerekeket, ahol és akikkel a legjobban érzik magukat a fiaim. Én pedig nyugodt lehetek, amikor õk oviban vannak. Mi is hát ez a csoda, amirõl írok. A mindennapok nyugalma. A gyermeki lélek biztos tudása, érzése arra vonatkozóan, hogy szeretettel várják az oviban, semmi rossz, szokatlan nem történhet vele. Kiszámíthatóak az õt körülvevõ emberek, történések. Ennek a bizonyosságnak egyetlen titka van. Az óvónõi elhivatottság, amit azonban nem lehet mással pótolni. Viszont könnyen össze lehet roppantani. Ez az elhivatottság van meg a mi csoportunk óvónõiben. Érezhetõ-e ez a csoda az aggódó szülõ számára? Igen. Elég látni azt az óvónõi szempárt, amely melegséget sugároz és valahogyan képes egyszerre látni mind a tíz, húsz, néha huszonöt körülötte mozgolódó gyermeket. És valami földöntúli érzékszerv által képes ráérezni arra, melyiknek kell épp simogatás, dicséret, puszi, tiltás. Az a szülõ, aki ezt nem igazán veszi észre, észre kell, hogy vegye a valamivel láthatóbb jeleket. Soha hangos szó nem hagyja el az óvónõk száját, soha nem tesznek hirtelen mozdulatokat, ugyanakkor minden cselekvésük határozott, céltudatos. Nincs harag, nincs hirtelen felindulás. Mitõl képes erre egy ember? Az elhivatottságtól. Amitõl egy nõ anyává válik, egy férfi apává, amitõl egy ember a papi, orvosi, tanári, óvónõi hivatást választja életútjának. Csak az elhivatottság teszi képessé az embert arra, hogy amikor a homokozóból egy marék homokot dob a hajába az egyik rosszcsont, akkor ne felháborodjon, dorgáljon, hanem mindössze azt a választ adja a türelmével kapcsolatos szülõi érdeklõdésre, hogy ez munkahelyi ártalom. Nemcsak a gyerekeket, hanem a szülõket is szeretet várja az ilyen óvodában. A szülõk soha nem kapnak dorgálást, soha nem figyelmeztetik õket valamely mulasztásukra, tévedésükre. Ha valamit tenniük kell, arról udvarias, barátságos kérés formájában szerezhetnek tudomást. A mi csoportunkban nem szülõi értekezletet tartanak, hanem baráti beszélgetést, kedvesen díszített asztalok, sütemény, frissen készült tea mellett. Amikor itt tartok gondolataimban, hallani vélem néhány olvasó kötekedõ megjegyzését, könnyû olyan csoporttal, ahová válogatott gyerekek kerülnek. Nos csakugyan könnyû lehet olyan csoporttal, de ez nem az. Amirõl írok, az egy önkormányzati óvoda egyik csoportja, ahova nem válogatott gyerekek kerülnek, hanem inkább válogatódott. A mi csoportunk vegyes életkorú csoport, egy kis család, ahogyan óvónõik fogalmaznak. A legtöbb szülõ meglátogatja õket, mielõtt ebbe a csoportba íratja gyermekét. Ha fogékony arra a csodára, amirõl eddig írtam, akkor biztos, hogy az õ gyermeke is ide fog járni. Miért hívom hát csodagyerekeknek a csoport tagjait? Azért, mert az eddigiekben vázolt szellemiség õket is megérinti. Minden gyermek hordoz magában értékeket, amelyek közül számos a szülõi gondoskodásnak köszönhetõen teljesedik ki. Ebben a csoportban annak a felelõssége is biztosított, hogy kialakuljon a gyerekekben a másik ember iránti tisztelet, egymás értékelése, megbecsülése. A csoport szellemének köszönhetõen képesek ezek a gyerekek arra, hogy örüljenek a betegségbõl felgyógyult társuk érkezésének, hogy ajándékot készítsenek társuknak, hogy rosszallják, ha közülük valaki épp nem megfelelõen viselkedik. Miért nem ilyen minden csoport és minden óvónõ? Szigorúan saját véleményemet írom le ezzel kapcsolatban az összeroppantásról. A mi csoportunk ugyanis véleményem szerint leginkább egy rendkívül törékeny kristályburokhoz hasonlatos, amely védi a benne tevékenykedõket. De rosszul tûri a durva megnyilvánulásokat. Nos a csoportunk szerencséje, hogy ebben az óvodában sejtésem szerint a teljes kollektíva hasonló lelkületû. Védik magukat és egymást az összeroppantástól, azaz olyan dolgoknak a káros hatásától, amelyeke a mai világunk valamilyen félreértelmezett nevelési elvek alapján helyesnek vél. És ennek hatására néhány óvodai vezetõ óvodához nem igazán illõ célokat tûz maga és óvónõi elé. Véleményem szerint ugyanis semmilyen más lényeges feladata nem lehet az óvodának, mint a gyermeki léleknek gyermeki lélekként való megõrzése, védelme, simogatása. Nem szabad célul tûzni a mindenáron való fegyelmezettség kialakítását, általános iskolai szintû matematikai olvasás, írás ismeretek megtanítását. Nem kellene minden gyermeket felnõttek elõtti szereplésekre késztetni, ezek a célkitûzések véleményem szerint tönkreteszik az óvónõi elhivatottságot, megfosztják a gyermekek lélekbõl való szeretetének, a gyermeki lélek iránti alázattal történõ nevelésnek a lehetõségétõl.

- A Vendég a háznál mûsorainak szövege a BabaNet, a KölökNet és a Magyar Rádió honlapján olvasható.