Vendég a háznál
2003. Január. 13.
Kossuth rádió, 13.05

- Az éneklés az egy egészen különleges világ, az, az, szerintem maga a zene, és hát azon belül az az elsõ, amivel az ember megismerkedik életében, az éneklés, a saját hangja, az anyukájának a hangja, az egy csoda, az, az valami olyat ad, amit semmi más. Én mindig is nagyon szerettem a zenét, bár nekem zenei képzettségem nincs, amit sajnálok, de remélem, hogyha õ is érdeklõdik felõle, akkor meg tudom neki adni, úgyhogy szeretném kialakítani benne a zenének a szeretetét, és azt, hogy igénye legyen rá, és hogyha valóban érdekli, akkor, akkor majd lesz lehetõség rá, hogy már komolyabban is folytassa. Az ember lelkének az egy táplálék úgy érzem, a zene és az éneklés is, hangszeres zenélés.

R.: - Gondolod, hogy ennyi idõsen kell ezt elkezdeni?

- Szerintem feltétlenül, sõt, sõt már magzati korban, úgyhogy már akkor is Mozartot hallgattunk rendszeresen, igen, feltétlenül minél korábban.

R.: - Hámori József agykutató.

Hámori József agykutató: - Majdnem minden kisgyerek rendelkezik az úgynevezett abszolút hallásra való képességgel. Az abszolút hallás annyit jelent, hogy egy hangot megütnek, és akkor õ rögtön mondja, hogy ez nem A, vagy C, vagy akármi, azonban nyolcéves kor után ez, ez a képesség, ez mindinkább elveszik. Tehát, aki nem elég korán kezdi ilyen szempontból, példának okáért a zenetanulást, énektanulást, az ezzel a képességgel nem fog rendelkezni, és mindenben hátránya lesz, tehát nagyon korán kell kezdeni. A másik pedig: 8 és 11 éves koruk között például megint van egy másik periódus, amikor a hallott zene, az nagyon könnyen raktározódik, úgy raktározódik, hogy késõbb elõ is hívható. Ez megint kissé késõbb aztán elhalványul, természetesen a hallott zenét lehet memorizálni késõbb is, de nehezebben, mint ilyen fiatal korban, tehát van a fejlõdésnek, olyan etup-jai vannak, amikor feltétlenül szükséges megfelelõ pedagógiai módszerekkel a zene- és az énektanulást ténylegesen nagyon komolyan venni.

- Tizedik gyermeke vagyok a szüleimnek, 1910-ben születtem Aradon. Kellett kézimunkázni, fel volt adva csipkehorgolás, nem tudom milyen hosszúnak kellett lenni, s azt mindig mértem, amikor egy-egy figurát megcsináltam, akkor mértem a centiméterrel, hogy még nincs annyi, amennyinek lenni kell? Aztán egy másik nyáron pedig kötés volt, zoknit kellett kötni, azt, az is abbamaradt nekem, mert bele-, és azt hiszem, hogy belerozsdásodtak a tûk az izzadt kezemtõl, hát ugye, nyáron nem lehet kézimunkázni, ott izzad a gyereknek a keze, s pláne, hogyha nem szereti, szóval ez volt, én centiméterrel mértem a csipkét, és hát na.

R.: - Mi volt az, amivel szívesen tetszett az idõt tölteni?

- Zongora, de hát a lányok mind zongoráztak, tanultak zongorázni nálunk is, nyitva volt a zongora fedele állandóan, és úgy odatotyogtam, olyan három éveske lehettem, és addig-addig kalimpáltam, amíg ki-kikerestem a hangokon azt, hogy Fecském hova szállsz, fecském merre jársz, jöjj vissza a kikelettel, dalos madár seregekkel. Nõvérem tanított zongorázni, és hát hamar megtanultam, s akkor ment az kotta nélkül is, csak odaültem a zongorához, és akkor játszottam. Nagyon szerettem skálázni, megmondom miért, mert akkor nem kellett a kottára figyelni, és a fantáziám szabadon csaponghatott, akkor én nem néztem a zongorára, csak mentek a két kezem. És akkor én gondolkoztam, és ott volt a falon, a zongora fölött volt egy hét fényképbõl álló fényképsorozat, igen, Haydn, Mozart, Beethoven, Liszt, Gounot, Chopin, Wagner, ez volt a hét zeneszerzõ, s én azokat az arcokat néztem. És akkor ment a skálázás, mert, és hát jóba voltam azokkal, és aztán mikor az õ szerzeményeiket játszottam, akkor hát az nagy öröm volt nekem, hogy hát nektek játszom, a tieteket játszom.

- Énekbõl mindig van lecke, hogyha van énekóra, akkor mindig adnak fel leckét. Most már, már tanultuk a titi meg a tá-t, most már a, most már a szó meg a mi-t, kell írni hangokat, s le is kell tudni olvasni.

R.: - Le is kell tudni énekelni?

- Igen.

R.: - S Te le tudod énekelni, énekelj egy szó-mi-t!

- Szó-mi, szó-mi, szó, szó, szó, szó-mi, mi, szó-mi.

R.: - És közben így mutogatni is kell a szó meg a mi jelét?

- Igen, a szó az a följebb, így fenn így egyenesen a kezünk, és lefelé, az a följebb, és a mi pedig az, amikor egyenesen van lenn.

R.: - S furulyázni is tanultatok már?

- Furulyázni már tanulunk, az elején még azt tanultuk, hogy így, hogy így az ujjainkat rá kell megfelelõ, megfelelõ fogással, és így nem szabad bevenni mindig a szádba, hanem csak így rá kell hangolódni. Hogy hogyan jönnek rajta az ujjaid, hogy vissza tudd rakni, amikor felemeled, és amikor a másik óra, egy másik énekóra volt, akkor már bele is fújtunk, s azt kellett tanulni, hogy, hogy a középsõ ujjaddal, a bal oldali ujjaddal, nem az, amelyikkel írsz, azzal a középsõvel meg kell fogni a második lukat. És a mellette lévõvel pedig, így amikor belefújsz, akkor így lehet váltogatni, azt tanultuk, s akkor az is volt házi feladat, csak ezt már tanultuk, és akkor most pedig így, ilyenek házi lesz.

R.: - Szeretnél még más hangszeren is megtanulni?

- Tubán szeretnék megtanulni, ha nagy leszek, de azt már tízéves kor fölött, még nem lehet, vagy hát nagybõgõ. Vagy kilencéves korban már lehet hangszert választani, s akkor, akkor én fogom választani a trombitát, utána meg elkezdem a tubát, végül is, akkor is valamilyen fúvóshangszert kell tanulnom, hogy megszokjam azért, hogy, mert a tuba most akkora, mint jómagam, akkora most a tuba.

(Zene)

R.: - Radványi Balázsról azt nagyon sokan tudják, hogy a Kossuth-díjas Kaláka együttesnek a tagja, nagyon sok dal szerzõje. Azt már kevesebben, hogy gyerekekkel foglalkozik, gitározni tanítja õket, énekelt versekre tanítja õket. Mikor kezdõdött ez az egész?

Radványi Balázs, a Kaláka együttes tagja, zenetanár: - Talán már az életkorral, magával együtt jár, hogy az ember egy ideig csak úgy, különösebb nagy áttekintés, vagy visszatekintés nélkül éli azt az életritmust, amelyet például a mi zenész voltunk megcéloz, és egyszer csak jelentkeznek tanácskérõk, ezek inkább tinédzserkorban, esetleg felnõttkorban lévõ fiatalok. Velük szoktunk úgy foglalkozni, hogy ott helyben a színpadon egy-két akkordot helyre teszünk, megmutatunk valami érdekesebb fogást, vagy egy olyan felrakást a gitár nyakán, amit õ nem tud a hanghordozóról lehallgatni. Mondjuk nem õk kifejezetten, akiket tanítványoknak neveznék, hanem akik ennél egy kicsit mélyebbre szeretnének ásni, vagy nincs elég sikerük, vagy már valamennyi kis sikerük van, és azt szeretnék tovább fokozni, jobban kibontani. Érdekes, van, aki tizenév fölött van, de vannak ennél kisebbek is, akik elõfordulnak, mondjuk õk a gitározáshoz még egyszerûen amiatt, hogy a kezük nem ér át hat húrt, nem jöhetnek szóba. De például volt a Zsolti, az Ukulele tanítványom, aki négy húrt már össze tud szépen bogarászni a kezével, négy húron is jó akkordokat lehet hozni, és amellett, hogy megtanulta a történetrõl az Ukulele címû dalt, még a saját iskolai énekfeladatait is azon kipötyögte, illetve akkordokat szerkesztettünk mellé, és jobban ment neki a Gábor Áron rézágyúja attól fogva. Mert lám a Zsolti, aki eddig csak a sporttal, meg most már néptánccal is, mert hiába, kijött belõle a ritmusérzék, és ez egy Kaláka-elõadás után történt, hogy egyáltalán szóba álltunk, megnézte elõször, hogy a két kanalat hogy kell összeütni, de ez másokkal is elõfordul. Tehát most már általánosíthatom, hogyha a szülõ az érdeklõdõ gyereket a színpadra fölhozza, vagy pedig olyan közelségbe játszunk a gyerekekkel, hogy a színpad maga a nézõtéren van, akkor megfogják, megismerkednek a kalimbával, vagy végigpengetik a citera húrjait. Ott van az az érdekes magyar ritmushangszer, ami egy tejes edénybõl és egy nádszálból, közte némi bõrbõl áll, ezt köcsögdudának hívják, ezt meghúzogatja. Tehát az érdeklõdése felébred, és ha ezt táplálja a szülõ, vagy mi, akik felelõsek lennénk az õ zenei jövõjük irányítgatásában vagy fölébresztésében, hogy hangszerrel ismerkedjenek meg, járjanak énekkarba, esetleg még mellette kibontakozik más is, vagy késõbb más mûvészeti ág is, hát ebben úgy érzem, hogy igenis van felelõsségünk. Lehet találni idõt azért, hiszen nem tizenhat órákat muzsikálunk, néha elutazunk egy ázsiai turnéra vagy épp Dél-Amerikába, akkor ugye nem találkozhatunk, de bepótoljuk olyan heteken, amikor kicsit kevesebb a koncerteznivaló, megbeszéljük, hogy két hét múlva gyere délután háromkor, s aztán a rákövetkezõ héten meg neki nem jó valamiért, mert közbejött egy dolgozat, inkább ott kell matekból erõsíteni, hát jól meg tudjuk ezt találni. Tehát, hogy mikor kezdõdött, pontosan nem tudnám megmondani, de hogy javába benne vagyunk, benne vagyok, ezt mondhatom.

R.: - Mennyi idõs a legfiatalabb gyerek?

Radványi Balázs, a Kaláka együttes tagja, zenetanár: - Kilencéves volt az illetõ, azután bekapcsolódott a nõvére is, aki tizenhat éves volt, ahogy kinõnek a - mondjuk úgy - szárnyaikra bocsáthatjuk egy dalnokversenyen, vagy a diósgyõri Kaláka-fesztiválon voltak szintén. Mondhatom, van 3-4 olyan lemezem már, hanghordozóm, amelyiken volt tanítványaim énekelnek, tündökölnek.

R.: - És amikor jön egy gyerek, hogy szeretnék tanulni, vagy szeretnék valamit, akkor mit szeretne õ voltaképpen, gitározni tudni, vagy hozza a maga kis szerzeményeit, vagy én is szeretnék úgy énekelni tudni, ahogy ti?

Radványi Balázs, a Kaláka együttes tagja, zenetanár: - Talán a belsõ motivációban a leginkább az, hogy õ a saját dolgait szeretné megmutatni, azt a kis csírát szárba tudjuk szökkenteni. Olyan is elõfordul, akinek saját ötlete nincs, csak valami nagyon motiválta, hogy valamit õ is csináljon, nem baj, hogyha már jól bejáratott dalokon, verseken keresztül, és akkor õ már hozzákomponálta a sajátjait, hiszen látta, hogy milyen eszköztárból, viszonylag kevés nyersanyagból, szobahõmérsékleten elõ lehet ezeket állítani.

R.: - Gyakorló mûvésznek, mint Ön, szerzõnek, elõadónak nem nagyon nehéz sokszor ilyen kis kaponciákat vagy ilyen kis kezdõ emberkéket hallgatni, lelkesedést szítani, szóval ezt a nagyon alapszintû edzõsködést csinálni?

Radványi Balázs, a Kaláka együttes tagja, zenetanár: - Ha egy félév után úgy érzi az ember, hogy a láng egy kicsit parázzsá válik, és nem lobban, itt elválnak útjaink, de legalább addig is jókat beszélgettünk, vagy átterelõdött a muzsikálás egy kicsit a töri anyagra, vagy a környezetismeret, mindenféle elõfordul, szóval soha nem rossz szájízzel történt a váltás vagy az elválás, kiben mennyi ideig tart a lelkesedés, ez itt a fokmérõ.

R.: - Leginkább azt gondolnám, jól fésült és jól nevelt, illedelmes kisfiúk és kislányok mennek oda Radványi Balázshoz, hogy hát õk is szeretnének ilyet tudni, énekelt verseket játszani.

Radványi Balázs, a Kaláka együttes tagja, zenetanár: - A Krónikás Énekzenei Iskolában szervezett oktatási körülmények között tanítottam, hát volt nagyon érdekes figura, nem egy közöttük, bizony. Szögecsekkel kivert bõrdzsekiben, és spicces cipõben, karkötõk, láncok, a másikon nem tudom milyen tarisznya, mütyürök lógtak, szóval ránézésre nem úgy nézett volna ki, hogy õ a személyiségében, az egyéniségében egy másik egyéniséget is hord, aki pont Tompa Mihály-verseket szeret megzenésíteni, vagy Reményik Sándort, ugye, az volt a külsõ megjelenése. A belsõ megjelenése egy gyönyörû lírai alkat, jó hanggal, már nevesítve is tudnék nagyon sok jót mondani, ha ennek a mûsornak az lenne a célja. Biztosítani tudom azokat, akik látnak egy hosszú hajú tépett fazont, hogy abban a fiatalemberben még egész más is lehet!

R.: - Akibõl nem lesz követõ hivatás szinten, az mire használja ezt?

Radványi Balázs, a Kaláka együttes tagja, zenetanár: - Ég a tábortûz, a legjobb az osztálykirándulás, ott a hátsó ülésen ott a buszban, ott össze lehet egy-egy, mondjuk olyan slágerre, amit mi a Pelikán-t, vagy a Tengerecki Pál-t, vagy a Papírgyár-at, vagy az Ukulelé-t írtunk. Igen, ezt össze lehet ott tartani, el lehet egy kicsit különülni a többiektõl, akik nem tudnak énekelni, de attól fogva már, már szeretnének. A végcél az, hogy ezek a 9-13-17 évesek elõbb-utóbb olyan anyukák vagy olyan apukák legyenek, akik úgy adják tovább a gyerekeiknek a zene szeretetét, ahogy õk is megélték, hogy igen, van ereje a zenének, kicsit oldottabbá teszi a társalgást, könnyen szerez magának barátokat, és még egy altatódallal el is tudja altatni azt a kicsikét.

Mv.: - Csutoros Gergely jegyzete.

R.: - Zenei pályafutásom korán véget ért, az általános iskola második osztályába jártunk, amikor apámék beírattak szolfézsra. Még az elsõ félév vége elõtt abba is hagytam, mert a tanító néni eltanácsolt. Antiszociális, közösségbomlasztó magatartásom mellé felrótta, hogy fegyelmezhetetlen gyerek vagyok. Mellesleg megemlítette, hogy egyetlen tiszta hangot sem tudok kiénekelni, és a látásommal is baj lehet, mert a kotta olvasása kisebb nehézségekbe ütközik. Viszont rettentõen szeretek énekelni a gyerekeimnek, és még jobban szeretnék nekik valamilyen hangszeren játszani. Ilyen elõzmények után érthetõ aggodalommal szemléltem másodikos fiam induló zenei tanulmányait. A tanév kezdetén beírattuk a gyereket délutáni zenei iskolába. Szolfézsra hetente egy alkalommal, furulyázni kétszer jár. Aggodalmamat csak fokozta, hogy a rendes iskolájában elsõs kora óta, azaz egy éve tanulnak furulyázni, csak ott másmilyen rendszerû hangszeren játszanak, kevesebb lyuk van rajta, és más a hangfekvése. Mi tagadás, az osztályban nem tartozott a legjobb muzsikusok közé, itthon néha rázendített, de a sok félrefogott, fals hang hamar kedvét szegte, és tíz perc próbálkozás után lerakta a hangszert. A zenei iskola elsõ hetei után gyakorlatilag nem változott semmi, ha megkérdeztük a gyereket, mi történt az órán, megvonta a vállát, és közölte, hogy semmi. Az elején rettenetesen bosszantott, hogy semmi nem történt, mi az, hogy semmi, hát csak furulyáznak az órán, csak tanultok egy-két dalt? Aztán jobban végiggondolva a dolgot rájöttem, hogy a fiamban tényleg semmi nem történt, elment az órákra, hazajött, itthon ímmel-ámmal elfújta a leckét, de nem volt benne tûz, nem volt benne az a lelkesedés, amely annyira jellemzõ rá, amely átsegíti õt minden nehézségén, minden baján. Egy hónapja azonban minden megváltozott, a tanító néni három hétre szabadságra ment, és egy fiatal fiú érkezett a helyére. A legelsõ szembetûnõ fordulat az volt, amikor a fiú pityeregni kezdett, hogy nem tudja rendesen a leckét, nem gyakorolt eleget. Hm, ez már több a semminél - mondtam magamban, az édesanyja pedig azzal vigasztalta meg, hogy legközelebb segít neki megtanulni a leckét. Úgy is történt. Tízéves zenei tanulmánnyal bíró és a családi örömzenélésben kiválóan jártas feleségem kézbe vette az ügyet. Egyik nap azzal állít be a gyerek, hogy a tanár bácsi hazaküldte a Bözsikét, mert semmit sem tudott, õ viszont mindent elfújt, és nagyon megdicsérték, sõt amikor eljött, mondta neki a tanító bácsi, hogy csáó. És te mit feleltél? - kérdeztem. Hát, elõször szó nélkül kijöttem, aztán visszamentem, és megkérdeztem, hogy köszönhetek-e én is úgy, hogy csáó? És képzeld, azt mondta, hogy igen, és akkor mondtam neki, hogy csáó. Hm, elgondolkoztam, hogy tíz évvel ezelõtt még magáztam a testnevelés órán a gyerekeket, és persze õk is magáztak engem, sokat fordult azóta a világ, csak én, vagy mi nem fordultunk vele. A tanári tekintéllyel és a tanítási módszerekkel kapcsolatos kételyeim azonban meginogtak, Áron általam is hallható módon napról napra szebben furulyázott, és kitörõ lelkesedéssel ült neki a házi feladat megtanulásának, üzenõ füzetében pedig megjelentek a csúcs volt, és a király címû bejegyzések. Egyik vacsoránál aztán a gyerek közölte, hogy klarinétozni szeretne, mert annak sokkal mélyebb a hangja, mint a furulyáé, és sokkal érdekesebb, hiszen több hangot lehet megszólaltatni rajta, és persze a tanár bácsinak is ilyen van. A tanár bácsi szerint jövõre, amikor éppen harmadikos leszek, elkezdhetek klarinétozni – újságolta -, már oda is adta az övét, hogy megnézhessem - mondta. Ekkor kezdtem azon gondolkozni, hogy honnan szedjek majd klarinétot? Az utóbbi napokban Áronka semmi mást nem csinál, csak és kizárólag furulyázik, hanyatt fekszik a parkettán, vagy a konyha kövén és zenél. Nem zavarják az eltérõ rendszerû hangszerek, ugyanis a legtöbb dalt mindkettõn tudja, sõt kísérleti jelleggel mindkettõn egyszerre is próbálkozik. A múltkor azt mondja: Apa, tudom kívülrõl a Somvirágot! Hát, azt már a múlt héten is tudtad - feleltem. Igen, de most úgy is tudom, hogy közben felhozok a pincébõl egy kosár krumplit, fél kézzel játszok, és a furulya végével lekapcsolom a villanyt! Hát, itt tartunk. A tanár néni idõközben visszajött, megállapodtunk, hogy Áron továbbra is zeneiskolás marad, a tanár bácsi pedig hetente egyszer eljön hozzánk, és órát ad a kisfiúnak. Aztán hogy mi lesz ebbõl a történetbõl, még nem tudom, várok, és azon töprengek, hogyan hangszigeteljem a gyerekszobát

R.: - Ismét Hámori József agykutatót hallják.

Hámori József agykutató: - Azt figyelték meg, hogy azoknál az anyáknál, akik például szeretnek énekelni, ezeknél a gyereknek az agyfejlõdés, az gyorsítottabb, tehát az agyfejlõdés kedvezõbben alakul, a magzat, az nem egy passzív valaki, sok mindent felfog, sok mindent felfog még abból is, amikor beszél hozzá az anyja. Sokan hülyeségnek tartják, hogy miért, miért beszéljen a hasában lévõ gyerekhez. Beszélni kell, bizonyos dolgokat megért, mint ahogy 2-3 hónapos korban is az anyai beszéd rendkívül fontos a gyerek idegrendszeri fejlõdése szempontjából, a személyisége fejlõdése szempontjából, hiszen a kisgyerek az már kéthónapos korában megismeri az anyjának hangját, és még azt is megismeri, hogy most dühös vagy szépen, szeretettel szól hozzá, tehát ezt a dolgot már intrauterin korban meg lehet kezdeni.

R.: - Ez segíti az agyfejlõdést, tehát ezeknek a csecsemõknek, akiknek a mamája mozog, odafigyel, beszél és énekel hozzájuk, ezeknek jobban fog fejlõdni?

Hámori József agykutató: - Megfigyelések szerint igen, tehát ezek nyugodtabb gyerekek lesznek késõbb is, tehát kevésbé agresszívek lesznek, tehát a személyiségük sokkal gyorsabban és kellemesebben fejlõdik, mintha ez nem történik meg.

R.: - És ez minek köszönhetõ, hogyha ezt a két agyfélteke mûködése, vagy a kettõ közötti kapcsolattal akarnánk megmagyarázni?

Hámori József agykutató: - Ez annak köszönhetõ, hogy az agy fejlõdésének az utolsó fázisában, ez 6-9 hónap között, az idegrendszer már sok mindenre képes, képes dolgokat felfogni, képes dolgokat feldolgozni, még akkor is, ha még embrionális állapotban van, és ennek következtében képes fejlõdni is, tehát egy gyorsítottabb fejlõdést tesz lehetõvé.

R.: - Tehát több agysejt fejlõdik ki, vagy gyorsabban fejlõdnek ezek az agysejtek?

Hámori József agykutató: - Nem, egyébként sem az idegsejt számtól függ az, hogy valaki okos vagy buta. Hanem, ha már errõl van szó, és ide vezetjük vissza, akkor inkább az idegsejtek közötti kapcsolatoknak a rendszerérõl, tehát nagyon kevés idegsejttel is sok mindent meg lehet csinálni, tehát nem hinném, hogy csak idegsejt számról van szó. Egyébként is az idegsejtek a fejlõdés korai szakaszában igen nagy számban jönnek létre, amikor megszületik a gyerek, akkor paradox módon több idegsejtje van, mint ami késõbb meg fog maradni, majd a természetes szelekció következtében alakul ki a végleges idegsejt szám, de a kapcsolatrendszer, tehát hogy hogyan alakul a kapcsolatrendszere, az már embrionálisan is nagyon fontos tényezõ, és ebben segíthet egyébként ez az elõbb említett anyai magatartás.