Vendég a háznál
2003. Április. 14.
Kossuth rádió, 13.05

Rip.: - Érdekes ebben a kiállításban, és aki majd eljön és megnézi, az látja, hogy nem üveg mögött vannak ezek a tárgyak. Most ugye elképzelem, hogy bejönnek ide a gyerekek. Mit szólsz, ha hozzányúlnak a bábukhoz, a babákhoz?

Fekete Dóra, textiltervezõ.: - Akkor hozzányúlnak. Énszerintem az a jó kiállítás, fõleg gyereknek, de felnõttnek is igazából, az érintheti meg az embert, hogyha ott a tárgyat teljes valójában látja, és nem üveg mögött. De ezek használati tárgyak, ezeknek muszáj ezt kibírni, hogy hozzányúlnak. A gyerekek is és a felnõttek is hozzányúlnak.

Bem.: - Fekete Dóra.

Fekete Dóra, textiltervezõ.: - Ezek játékok. Játékok, csak fontos szerintem, hogy a gyerekeket szép tárgyak vegyék körül, de nem úgy szépek, hogy ahhoz ne lehessen hozzányúlni. Úgy szépek, hogy azok használhatók legyenek, és a ruháimba is ugyanez a törekvésem van, hogy olyan legyen, mindenki olyan legyen benne, mint hogyha csak õ lehetne abban a ruhában, és úgy is érezze magát, és minden nap legyen egy ünnep, amikor fölveszi. De abba olyan szabadon mozoghasson, hogy kötélre mászhasson és futhasson, és ilyesmiket mind csinálhasson vele.

Rip.: - A ruhák is nagyon vidámak, a bábuk is nagyon vidámak. Azok a bábuk is, amelyek egy, ha jól olvastam egy sérült bábszínházhoz készültek.

Fekete Dóra, textiltervezõ.: - Igen, ez a sérült bábszínház. Vágya, ez dr. Kálmán Zsófia nevéhez fûzõdik, aki a Blis Alapítványnak egy vezetõ embere, de vezetõ orvosa is, és õvele beszélgettünk elég sokat, ami alatt a moholi ösztöndíjamat, díjas munkákat készítettem, és õ mondta, hogy ez neki nagy vágya, hogy egyszer ilyen lehessen. Egy olyan bábszínház, ahol sérült figurák a pozitív hõsök, mert hogyha megnézzük a boltokban a bábokat, vagy a játékokat, amik sérült figurák, azok mind negatív szereplõk. Márpedig az életünkben vannak ilyen emberek, sõt lesznek is, és dolgunk az, hogy belássuk, hogy õnekik hol van a helyük, milyen feladataik lehetnek, és õket, hogyha ezeket mind csinálják, akkor tiszteljük az emberségükben.

Mv.: - Részlet a 2000 július 4-én elhangzott mûsorunkból.

Rip.: - Orvos vagy, a pszichológia kandidátusa, néhány napja jogot végeztél, és most egy mesekönyvvel jelentkezel. Van neked igazi foglalkozásod?

- Hát van.

Rip.: - Melyik?

- Én gyerekgyógyász vagyok.

Bem.: - Dr. Kálmán Zsófia.

Dr. Kálmán Zsófia.: - Ahhoz, hogy tudjak egy sérült gyermekkel, és a családjával foglalkozni, még nagyon sok mindenhez kell érteni. Hogyha egy szóban össze akarjuk foglalni, akkor azt mondjuk, ez a rehabilitáció. Egy ember testi, lelki, szellemi és szociális jólétének a megteremtésére tett komplex törekvés.

Rip.: - Hogy jön ehhez a mese?

Dr. Kálmán Zsófia.: - A szociális részhez jön a mese, ott kapcsolódik hozzá. Hogy ez a gyermek, akit mi segítünk rehabilitálni, felnõni, milyen világban találja magát. Egy elutasító, rideg, hideg, kíméletlen világban, ahova õt az édesanyja csak este viheti a játszótérre, mert a többi mama elrángatja körülölle a többi gyereket, ahol nem veszik fel az iskolába, ahol õ semmiképpen sem tud tanulni, továbbtanulni, tehát munkát találni. Marad a négy fal, legyen az egy intézetnek a négy fala, vagy egy családi otthon négy fala, az mégiscsak négy fal. Tehát, hogy milyen világban nõ fel. Fontos, hogy egy közös világ legyen az, ez az én alapgondolatom, a közös a világunk, és a közös világot azt építeni kell. A mese, ez a mese amelyik az ép gyermekeknek szól arról, hogy milyenek a más fajta gyermekek, ez ezt a közös világot építi.

Rip.: - Nézd csak, itt vannak a Mindenki erdejének az állatai. Ezt az állatot ismered? Õt hogy hívják?

- Vakond.

Rip.: - Bizony. Nézd csak, itt a másik felén, ebben a csíkos ruhácskában ki mosolyog?

- A duci nyuszi.

Rip.: - A többiek szeretnek játszani vele?

- Igen.

Rip.: - És miért?

- Mert mosolygós.

Rip.: - Van ennek a vaddisznócskának a fülén valami kis készülék. Ez miért kell neki?

- Hogy akkor halljunk.

Rip.: - Hogy õ rosszul hall.

Rip.: - Ennek a közös világnak az a neve, hogy Mindenki erdeje. Ez a mesekönyvnek is a címe. Kedves állatfigurák szerepelnek benne, és mindegyik kis szituációhoz egy-egy történet, amelyet te írtál. Mondtad, hogy ép gyerekeknek szól.

Dr. Kálmán Zsófia.: - Mindegyik történetnek az a lényege, hogy nézd, õ ugyan kerekes székben ül, de tudod hány kosarat dobott a meccsen? Vagy a kis butácska teknõsbéka, aki egy picit lassú, de amíg a többiek labdáznak, addig õ megteríti a tisztáson a kis asztalkát az uzsonnához. Tehát a pozitívumokat próbáltuk, mert mindenkinek van egy kis hozzátennivalója. És a gyerekek ezt fogják meg, ezt érzékelik, és olyanokat írnak, hogy én is szeretném, ha nekem olyan barátnõm lenne, mint a szõke maci. És a legfantasztikusabb, hogy élõnek tekintik õket, tehát igazi rendes gyerek, az elfogadja, hogy a mese egy valódi dolog, és olyanokat írnak, hogy szeretném meghívni hozzánk vendégségbe, vagy eljöhetne velünk nyaralni tudom én, az egyik, a kis róka, aki a legkisebb.

- Maci, csak beteg a lába.

Rip.: - És a többiek hogy futnak és labdáznak, és õ mit csinál?

- Mégiscsak tud játszani.

Rip.: - Hogyhogy?

- Úgy, hogy beül egy kis székbe, és akkor feldobja. Ötöt dobott.

Rip.: - A labdával öt kosarat dobott? És mi van azon a széken?

- Az kerék.

Rip.: - És azzal a kerékkel tud akkor õ guru-gurizni?

- Beteg a lába.

Dr. Kálmán Zsófia.: - Hat fajta másságot mutat be ez a könyvecske, és a hat fajta másságból az egyik az nemcsak siket, meg vak, hanem például a nagyon kövér, meg a nagyon pici. Az én fiam nagyon pici volt, õ volt a legkisebb az osztályban, és rendszeresen leverték a sapkáját, és megtömték hóval, és mindenféle ilyen fizikai bántalmazások érték azért, mert nagyon pici, kicsi, sovány gyerek volt. Most, ha ezt nem tûrik el a gyerekek, hogy egy osztályban legyen valaki, aki a legkisebb a tornasorban, meg legnagyobb a tornasorban, meg két számmal nagyobb ruhát kell viselnie, akkor nem várható el, hogy elviseljék azt, hogy valaki vak, vagy siket, vagy értelmileg sérült.