Vendég a háznál
2003. Április. 25.
Kossuth rádió, 13.05

R.: - Miért döntöttetek úgy, hogy örökbe fogadtok egy » gyereket «?

- Hát a férjem is meg én is sok » gyereket « szerettünk volna, nagy családot, de a Levi születése után volt egy mûtétem, aminek következtében nem lehet több » gyerekem « sajnos, és hát úgy döntöttünk, rögtön már ott a kórházban férjemmel, hogy hát akkor fogadjunk örökbe.

R.: - Mi történt ezután?

- Hát ezután, amikor hazamentem a kórházból, elkezdtem keresgélni, hogy mik ennek ugye a módjai, mint laikus ugye hát nem sokat tudtam errõl. Segített a körzeti orvosunk, a gyerekorvos nagyon sokat segített, védõnõ, s hát õk mondták, hogy hova kell fordulni, s elkezdõdött ez a hivatalos eljárás, amirõl egyre többet hallunk. Mi is belekerültünk az Alföldi utcába, ott felvettek egy kérdõívet rólunk, pszichológus megvizsgált minket, elbeszélgetett velünk, s utána várni kellett egy határozatra, és hát meg is született ez a határozat öt hónappal a procedúra kezdete után, utána várni kell 2-3 évet - azt mondták - körülbelül. Mindenki, ugye azt gondolja, hogy rengeteg a kisbaba, meg hát halljuk is, rengeteg a kisbaba az otthonokban, de gyakorlatban olyan hosszadalmas az a folyamat, ahogy a gyerekek kikerülnek a csecsemõotthonból a gyámhivatalokon keresztül a családokhoz, hogy erre kell ennyit várni. Tehát vicces módon mi nem is így fogadtuk a Balázst örökbe, tehát ez túl hamar is lenne, ugye másfél év van csak a gyerekek között, és a TEGYESZ nem támogatja ezt, õk azt mondják, hogy minimum két évnek kell eltelnie, mert szerintük így a jó. Hát, mi egész más úton kerültünk Balázzsal kapcsolatba, mégpedig úgy, hogy a gyerekorvosunk telefonált egyik nap, engem fölhívott telefonon, hogy, hogy született nála egy kisbaba, és hogy érdekelne-e minket. És hát persze hogy érdekelt minket, és lemondott az anyukája róla, bekerült a kisbaba, ott volt az anyukájával a kórházba, ahol született, és mi bementünk hozzá, és elbeszélgettünk vele. Mondtuk, hogy mi szeretnénk örökbe fogadni, õ pedig szeretne lemondani róla, utána fölhívott minket egy pár nap múlva, hogy akkor szívesen lemond a javunkra, mert hát ez úgy néz ki, hogy ha valaki egy párnak vagy egyedülállónak a javára egy szülõ anya lemond a gyerekrõl, akkor elmarad ez a folyamat, ez az egész procedúra a csecsemõotthonból kikerülés, úgyhogy így jutottunk a Balázshoz.

R.: - Egy hetesen rögtön hazavihettétek?

- Igen, a gyámhivatalba az anyukával együtt el kell menni, és ott egy tisztviselõ elõtt le kell mondani, ami abból áll, hogy õ mondja, hogy akkor én lemondok XY javára. És ezután nagy nehezen kinyomtatott egy határozatot, amivel a kórházba vissza kell menni, ott nagy nehezen kiadták a gyereket, csöppet se kedvesen, és így hazavittük, és akkor elkezdõdik ez a harminc napos várakozás, ami alatt a gyámhivatalból figyelik, hogy jól bánunk-e a kisbabával.

R.: - Hogy figyelik, minden nap jönnek, becsöngetnek, fölhívnak benneteket, hogy figyelik?

- Bár kellemes tapasztalataim voltak, mert az a fiatalember, aki hozzánk járt, úgy gondolom, jól végezte a dolgát, de egyedülállóként - mármint õ volt egyedülálló -, egy család nélküli, egyedül élõ fiatalember, aki szerintem gyereket életében nem látott, hát úgy, úgy ítélem, hogy ez aligha, tehát esélye nincs annak, hogy bármiféle gyakorlati vagy akár elméleti segítséget tudjon nyújtani. Ttehát õ jött, megnézte a lakást, hogy hány szoba van, van-e vécé, és hogy a kisbabával kedvesen bánok-e, amíg õ ott van, de hát ez így, így ennyi.

R.: - Gondolom, nagyon kedvesen bántál az alatt a tíz perc alatt, amíg ott volt!

- Hát igen.

R.: - Azalatt a tíz perc alatt és a többi alatt is.

- Igen, de hát ez nem volt nagy segítség igazából, de végül elmúlt ez a harminc nap is, és akkor az újabb határozat megszületett nagy nehezen többszöri telefonálásra, hogy akkor örökbe fogadjuk a Balázst.

R.: - Ezalatt a harminc nap alatt persze nemcsak a gyámhivatal dönthet úgy, hogy Ti nem vagytok alkalmasak, hanem Ti is dönthettek úgy, hogy meggondoljátok magatokat!

- Így van, ez az örökbe fogadó szülõknek is, vagy szülõnek is joga, hogy meggondolja magát, de hát ez nem merült fel nálunk. Szerintem ez inkább olyan esetben, esetekben merülhet föl, amikor nem újszülöttet, nem csecsemõt, hanem nagyobb gyerek kerül a családba, mert ott el tudok egy olyat képzelni, fõleg ha már gyerek van, hogy egyszerûen nem jönnek ki a gyerekek. Felborul az egész addigi rendszer, és lehet, hogy ez komolyan veszélyezteti az egész család életét, de hát egy, egy csecsemõ igazából, aki csecsemõt akar, alig hiszem, hogy annak az életét fölborítaná.

- Nagyon nagy örömmel hallottam, hogy örökbe fogadó szülõk is szoptathatnak, az elsõ kislányom, hát mondhatnám azt, hogy elsõ, mert egyetlen jelenleg, de remélem, hogy nem az egyedüli lesz, aki nyolc és fél éves most, másfél éves korába fogadtuk örökbe. És hát akkor természetesen kimaradt ez a szoptatás, és én nagyon szeretném, hogyha átélhetném ezt az élményt, illetve ez az adási formát a gyermek számára.

Mv.: - Ezek szerint, hogy akkor most szeretne újra örökbe fogadni, tehát...

- Igen, ilyen hivatalos procedúrák és mindenféle folyamatok úgy állnak, hogy bármikor szólhatnak, ha lesz gyermek.

Mv.: - És arra van Önnek lehetõsége, hogy ezt kérheti, hogy pici baba legyen, tehát hogy csecsemõ?

- A papíron azt rögzítettük, hogy nullától másfél éves korig, de én megpróbálnám nagyon szívesen, csak igazából van egy ilyen gond, hogy a mellem ilyen masztopátiás, rendszeresen járok ilyen vizsgálatra.

Mv.: - És fölmerült már ez esetleg korábban, akkor, amikor még nem derült ki az, hogy Ön meddõ, tehát hogy nem lehet gyermeke, hogy tud-e majd szoptatni, Ön beszélt orvossal?

- Hát elõször is elmondanám, hogy én nem vagyok meddõ, teljes mértékben szülésre alkalmas ember vagyok, tehát nem én vagyok az, aki miatt nem lehet.

Mv.: - Hanem a férje.

- Igen. Egyébként úgy gondolom, hogy én teljesen átélem az anyaságot így, az örökbefogadás révén is. Tehát én nem hiszem, hogy, hogy a szüléssel még jobban lehetne ezt érezni, az anyaságot, szóval én nagyon átélem, és teljesen természetesnek érzem a családunkat, természetesnek érzem a kislányomat, és az ereimbe érzem, ha neki fáj valami, vagy a, vagy ha örülünk valaminek, tehát én ugyanúgy átélem, úgy érzem, hogy az én, én gyermekem.

Mv.: - És úgy érzi, hogy ez egy erõsebb kötõdés lehetne egy következõ gyermek...

- Igen, talán hogy a szoptatás egy lépéssel többet jelent ahhoz, hogy azt a kisgyermeket még inkább befogadjam. Nem gondoltam csak magamra, hanem inkább a gyermek talán, az a kisgyerek még inkább erõsebben kötõdne, vagy kialakulna még egy ilyen megmagyarázhatatlan, de mégis erõsebb kötõdés ebbõl.

Mv.: - És nem tudom - lehet, hogy errõl nem szívesen beszél -, ugye említette, hogy Ön alkalmas lenne a szülésre, csakhogy a férjének vannak problémái, annak mi volt az oka, hogy nem merült föl az, hogy donor?

- De én nagyon szívesen elmondom, mert tanulságos, és nincsen titkolnivaló, tehát valószínûleg röntgensugárzás lehet az oka, azt jelenti, hogy õ maga sem tud róla, tudott róla, semmi külsõ jele nincs ennek, csak annyi, hogy semmiféle sejttel, abból sem az a bizonyos sejt nincs meg egyáltalán, mert valószínûleg egy jó régen csontmûtét során végzett röntgensugárzás teljesen lerombolhatta.

Mv.: - Igen, és ezt kiderítette nyilván a spermavizsgálat?

- Így van.

Mv.: - Akkor, amikor ez kiderült, Önök számára az nem merült föl, hogy donorral próbálkozzanak, tehát hogy...

- Spermabankra gondol?

Mv.: - Igen.

- Hát az nem, az egyáltalán nem.

Mv.: - Ezt egyikük sem akarta?

- Hát igazából gondolkodnék, gondolkodtam volna rajta, de a férjem nem nagyon szeretné, és én meg aztán végül is, hosszas gondolkodás után én is úgy gondolom, hogy nem.

Mv.: - Mert õ ezt nagyobb kudarcnak élte volna meg, vagy miért?

- Hát gondolom, egy idegen valami belépett volna a mi életünkbe, és ez talán ilyen kézzel fogható, megtestesült formában itt lett volna, és, és ezt nagyon nehezen fogadta volna, úgy látom.

Mv.: - De hát akkor úgy 50%-ban az Ön génjeit örökölte volna ez a baba, tehát akkor félig ugye mégiscsak az Öné...

- Igen, igen.

Mv.: - ... vagy az Önöké, így viszont ugye, ha úgy nézzük, mégiscsak egy idegen gyermeket kaptak!

- Igen, csak akkor így mind a ketten egyformán viszonyulhatunk ehhez a gyermekhez, úgy viszont én valamivel közelebb állhattam volna, és az neki nem lett volna egyenrangú talán.

Mv.: - Ja, hogy errõl nem is beszéltek?

- De, de így van végül is, ez volt a lényege annak, amit megbeszéltünk.

Mv.: - És magának nehéz volt ezt elfogadni?

- Igazából az volt az elsõ biztos pont, hogy nagyon szeretem a férjemet, és ezért nem fogok tõle elválni.

Mv.: - Hát, illetve megbántani sem azzal, hogy, hogy rábeszéli.

- Azt úgy gondolom, hogyha nem gondoljuk együtt így, tehát az elsõ lelki kapcsolat az, hogy jó legyen egy házasság, hogy jól tudjunk egymással élni, és akkor utána jöhet minden más, tehát ez az alapkiindulás határozza meg minden másfajta kompromisszumot az együttélésben, tehát hogyha megvan az, hogy, hogy egymást lelkileg elfogadjuk, szeretjük, akkor, akkor ezeket a kompromisszumokat meg lehet hozni, úgy gondolom.

Mv.: - S akkor, amikor a kislánya, kislánya van, ugye...

- Igen.

Mv.: - ...akkor, amikor a kislányt másfél évesen magukhoz vették, és megfogta, akkor nem tört elõ magából ez az érzés, hogy mégis meg kellett volna próbálni más úton-módon?

- Tehát, amikor a közelébe jutottam a gyermek...

Mv.: - Igen, hogy mégiscsak a sajátom...

- ...akkor nem gondoltam ilyesmire, én arra gondoltam, hogy egy csoda, és annyira nagy-nagy örömmel vonzódtam hozzá, tehát én nem gondoltam arra, hogy ez más, mert annyira erõsen vonzódtam, hogy õ az enyém, és, és, és annyira, testileg is annyira örültem, hogy a közelemben van, és továbbra is, a mai napig is örülök, hogy a közelemben van.

Mv.: - Azon gondolkoztam, miközben az édesanya történetét hallgattam, hogy arról ma már, hogy egy gyerek lombikbébi, arról ma már, hogy egy gyerek örökbefogadott, sokat hallani, hogy donortól született, azt nagyon-nagyon ritkán, ma ez az egyik nagy tabu.

Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó: - Hát, azért sajnos még a lombikbébi-programmal kapcsolatban is elég sok ilyen gond van, tehát sokan nem ismerik, akár a mondjuk, a Lombikbébi Egyesületnek a tagjai megkérik, hogy a borítékra ne írják rá a feladót, hogyha az egyesülettõl kapnak levelet, tehát ez fõleg vidéken még nagyon-nagyon komoly problémát vet föl.

R.: - Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó.

Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó: - Azért nehéz ezzel szembesülni, mert valóban, amit az anyuka megfogalmazott, az egyik félnek komoly lelkifurdalása lehet emiatt, hogy a másik miatta marad gyermektelen. Ezért nehéz mind a kettejüknek egyformán elfogadni ezt a problémát, és ha már arra jutottak, hogy donort keresnek, s ez ugye lehetséges férfi, illetve nõ oldalról is, akkor meg nem teregetik ki, mert ez gondolom, hogy sok-sok témát adhat a környezetüknek.

Mv.: - Persze, hát nem is arról van szó, hogy itt bárkit rábeszélni, vagy bárkirõl ítéletet mondani akarnánk, csak sajátos végighallgatni az ebben való érvelést. De térjünk vissza akkor az örökbe fogadott babákra, elmondtuk már, de azért még egyszer, szóval tényleg úgy van az, hogy egy örökbe fogadott babát lehet szoptatni?

Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó: - Elmondanék erre egy történetet inkább, egy Németországban élõ magyar hölgyrõl van szó, aki amúgy azóta szoptatási tanácsadó lett, és nemzetközi szaktekintélynek számít...

Mv.: - Itt van a kezünkben egy könyv, amelyet õ írt, õ az egyik szerzõje, azért nem nagyon népszerûsítjük, mert mint hallom, Magyarországon nem kapható.

Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó: - Lefordítottuk, megvan, tehát gyönyörûen elkészült a könyv, csak sajnos nincs arra pénze az egyesületünknek, hogy megvegye a jogdíjakat, ezért egyelõre ezer példányban tudtuk kinyomtatni az UNICEF támogatásával. És egyelõre az a helyzet, hogy szakembereknek, tehát védõnõknek, gyermekorvosoknak adjuk át, hogy õk azoknak a kismamáknak oda tudják adni, akiknek szükségük van rá, és könyvtárakba továbbítjuk ezeket a példányokat, de nagyon várjuk, hogy valaki letegyen egy halom pénzt az asztalunkra, hogy meg tudjuk venni a jogdíjat.

Mv.: - Ja, hogy egy könyvkiadó ajánlkozzon, hogy megjelenteti...

Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó: - Igen.

Mv.: - ...tehát Szoptatás a címe, és közkönyvtárakban lehet majd hozzájutni?

Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó: - Igen, igen, és...

Mv.: - Szabó Ervin Könyvtárban.

Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó: - Így van, és védõnõknél is.

Mv.: - Hát, talán ha ma már keresik, akkor még inkább ösztönzést érez majd valaki arra, hogy megjelentesse! Én csak most kaptam kézbe, egyelõre annyit látok, hogy gyönyörû. De térjünk vissza erre a bizonyos egyik szerzõre, aki ezek szerint örökbe fogadó mama.

Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó: - Így van, biztos volt benne, hogy nem fog tudni szülni. Viszont három gyereke is van, hát most már nagykamaszok, de az elsõ két gyereknél az történt, hogy õ már szüléskor ott volt a kórházban, tehát nyílt örökbefogadás volt. És ahogy megszületett a baba, az elsõ kicsit mellre tette, és õ, rögtön õ kezdte el szoptatni, bár nem volt teje még egyáltalán, de mégis mellre tette. Ugye, az elsõ egy-két napban ez nem is annyira lényeges, hogy sok teje legyen valakinek, és utána pár nappal elkezdte a Szoptanít nevû segédeszközt használni, aminek segítségével a tápszer szopás közben jut a baba szájába, tehát...

Mv.: - Miközben az édesanya mellbimbóját is a szájában tartja a baba?

Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó: - Igen. Tehát a mellbimbó mellett fut egy vékony puha csõ, amit bekap a kisbaba, és a csövön keresztül is kapja a tápszert, miközben szopik, tehát ingerli a mellet, és az elsõ hetekben már beindul a tejelválasztás. Nagyon különbözõ ennek a mértéke, tehát van, akinek soha nem sikerül tökéletesen átállni arra, hogy csak anyatejjel tudja táplálni a babát, ha elõtte nem szült, van, akinek pedig sikerül, de azt hiszem, hogy a lényeg, amit ez az anyuka elmondott, hogy maga a szoptatás élménye meglegyen, az mindenképpen meglehet így.

Mv.: - A testkontaktus például.

Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó: - A testkontaktus, és maga az, hogyha, ha csak napi, nem tudom, mondjuk 10-20 milliliter tejet, de az én testembõl kap az a gyermek, akkor mégis az én testembõl építkezik. S folytatnám a történetet: amikor egyéves körüli volt az elsõ örökbe fogadott baba, akkor jött a hír, hogy még egyet örökbe lehetne fogadni. S akkor Márta bement megint a kórházba, ott megszületett a kisbaba, mellre tette. Ugye, akkor volt még teje, mert az elõzõt még szoptatta, és szopott is a kisbaba. De órákon belül kiderült, hogy sürgõs szívmûtétre van szüksége, egy-két hónapig ez a baba kórházban volt, a Márta nagyon sokat volt bent nála. Nem tehette mellre, csak két hónap múlva, és akkor úgy folytatta a baba a szopást, ahogy abbahagyta. Tehát tulajdonképpen õ is anyatejes baba lett. És az utolsó, ugye, a harmadik gyerek, az pedig számomra a legérdekesebb, hogy õ tízhónaposan került hozzájuk, és addig sok-sok rossz történt vele, tehát innen oda, onnan ide tették-vették, nem volt egy jó alapja, és Márta úgy döntött, hogy õt is megtanítja szopni, és hát jó egy hónapja ment rá, de sikerült.

Mv.: - Hát ennek a Mártának akkor volt milyen élményekbõl megírnia ezt a könyvet!

Szõdy Judit pszichológus, szoptatási tanácsadó: - Volt, igen, és, és nagyon sok-sok anyának segített már ez a történet, ha meghallották, hogy azért lehet ilyet csinálni.

R.: - Akkor hogy alakult, miután Balázs bekerült a családba, Levi tudja azt, hogy örökbe fogadtátok Balázst?

- Igen, úgy gondolom, a maga szintjén, hát egy kétéves gyerek már mindent megért. De az örökbefogadás egész értelmét azért egy felnõtt sem mindig érti. Tehát azt nem várjuk tõle, hogy ezt így tudja, hiszen azzal sincs pontosan tisztába, hogy egy kisbaba egyébként hogy születik, ha nem fogadják örökbe. De mi járunk egy örökbe fogadó szülõk klubba, és a Levi el szokott velem jönni, és tudja, hogy idejövünk, és sokat beszélünk errõl neki, bár tényleg nem tudom, hogy, és a férjem se tudja, hogy, hogy õ konkrétan ebbõl mennyit ért meg.

R.: - Akartok-e még gyereket?

- Hát, nagyon szeretnénk még gyereket, és hát ismét ugye, át kell mennünk majd ezen a pszichológusi elbeszélgetés, remélem, remélhetõleg fogunk ilyen alkalmassági engedélyt is kapni erre, és hát ott mondták, hogy akkor minimum 2-3 évet kell várni megint, hát nagyon szeretnénk, remélem, hogy sikerülni is fog. Korábban még, amikor elkezdtük körbejárni ezt az örökbefogadás témakört, hogy honnan lehet, miként, eljutottam olyan szövetségekhez is, akik hát nem a gyámhivatal megkerülésével folytatják ezt, mert gyakorlatilag a végén a gyámhivatal mondja ki az áment, hanem inkább a TEGYESZ megkerülésével, ahelyett, amellett õk nyílt örökbefogadással foglalkoznak, és akkoriban jelentkeztem oda. És hát azóta senki föl nem hívott egyik szervezettõl se, akik egyáltalán foglalkoztak velem, mert hát volt olyan szövetség, ahol kijelentették, hogy hát, akinek már van egy gyereke, az ne gondolja, hogy õk akármilyen segítséget is nyújtanak. És aztán most decemberben, amikor Balázska ugye négy hónapos volt, hirtelen megcsörrent a telefon, és az egyik szövetségtõl kerestek, hogy hát van itt egy kisbaba, aki egy-két héten belül fog születni, és hogy mi lennénk azok, akik az adatok alapján megfelelnénk szülõnek, és hogy érdekelne-e? És hát bizony én azért komolyan meginogtam egy pillanatig, de hát aztán a férjem visszarántott a földre, és hát így a család is azt mondták, hogy igazándiból õk így azt gondolnák, hogy talán ezt azért nem kellene most erõltetni. Mert hát azért nagyon sok lenne, bár én azt nem tartom kizáró oknak, hogy 3-4 hónap különbség van két gyerek között, mert az örökbefogadás maga sem olyan, mint amikor az ember szül, hiszen én ezt jól tudom ugye, mert mind a kettõt csinálom, úgyhogy az nem lett volna probléma, de tényleg két, egy újszülött és egy négy hónapos baba az valószínûleg túl sok egy embernek.

R.: - De ez már hasonlított volna ahhoz, mintha ikreid lennének!

- Így van, mindenesetre úgy döntöttünk, hogy, hogy ezt most inkább nem, hanem várunk, amíg a fiúk nagyobbak lesznek, és majd meglátjuk.

R.: - Azon gondolkodtatok, hogy milyen korú gyereket szeretnétek harmadiknak?

- Igen. Hát eredetileg úgy is indult az egész, hogy két gyereket szeretnénk örökbe fogadni még a Levi születése után, úgy gondoltuk, hogy lehetõleg újszülöttet, mivel a Levi maga is elég kicsi. Gondoltuk, hogy problémás lenne az egykorú, két egykorú gyerek, nagyjából egykorú, most már viszont fõleg én elkezdtem azon gondolkodni, hogy talán egy nagyobb gyereket is el tudnék képzelni.

R.: - Azt gondolod, hogy már van annyi tapasztalatod, vagy mitõl függ az, hogy Te most már el tudod képzelni?

- Úgy gondolom, hogy szinte teljesen más a két dolog. Más egy újszülött babát örökbe fogadni, akinek nincsen - úgymond - elõélete egy csecsemõotthonban vagy nevelõszülõknél, és más egy, egy olyan kisgyereket a családban üdvözölni, aki valahonnan jön. És azért én, én látom a mi kisfiunkon, hogy azért õ is sokkal több babusgatást igényel, mint a Levi, akit én szültem, holott nyilvánvalóan egy, egy, egy nagyon nyugodt alaptermészetû gyerek, sokkal, sokkal jobban igényli a társaságot. És igazából nem tudom ezt másra visszavezetni, mint, mint a születése körüli hát hercehurcákra, meg egyáltalán erre a tragédiára, ami neki nyilván nem egy túl kellemes dolog volt ez az egész, elválni a szülõanyjától, és, és átkerülni hozzánk, inkább ezért gondolom, hogy meg tudnék talán birkózni más, és lehet, hogy nehezebb is egy nagyobb gyereket. A többi szülõ mondja, akik 2-3-4-5 éves gyerekeket fogadtak örökbe, azt gondolom, hogy lehet, hogy nehezebb.

- Jó napot kívánok! Én Jugoszláviából jelentkezek, szeretnék valamit, valamit hozzászólni ehhez az örökbefogadott gyerekek kérdéséhez...

Mv.: - Hallgatom, parancsoljon.

- Hát, engem is úgy fogadtak örökbe, és az én apukám annak idején úgy vezetett be ebbe a témába egész pici koromba, hogy honnan, honnan se, kismadarakat szerzett, és mindig csináltunk fészket. És akkor azt mondta, hogy kiesett a fészekbõl, és elveszett, és õ megtalálta, és most mi vagyunk az anyukája, apukája neki. S akkor õ megmagyarázta nekem, hogy ez így volt teveled is, és ezt szeretném úgy mindenkinek átadni, akinek van gyereke, hogy esetleg ha van rá mód, próbálja így bevezetni a gyereket, és ez egy olyan, könnyen átesik az ember rajta.

Mv.: - Ez nagyon szép történet. És mikor fogadták örökbe?

- \'49-ben, tizenegy hónapos koromba, négyéves koromba már mondta apukám, hogy hát látod fiam, ez úgy van - mert mindig azt mondta, hogy fiam -, hogy látod fiam, ez úgy van, hogy, hogy ahogy a kismadarakkal, és akkor elkezdte mesélni, és én abba úgy beletörõdtem, és ez egy olyan nagyon szép volt.

Mv.: - Élnek még a szülei?

- Nem, sajnos nem.

Mv.: - Egyikük sem?

- Egyikük sem, nem.

Mv.: - És maga egyetlen volt?

- Igen, igen.

Mv.: - Vannak gyerekei?

- Igen, nekem három gyerekem van.

Mv.: - Na hála Istennek, jól alakult végül is a sorsa, ugye?

- Hát fantasztikus, fantasztikus, de ez különben egy hatalmas, hosszú történet, én azt hittem, hogy van rá mód, hogy én ezt megírjam, mert innen azért nehéz telefonálni Jugoszláviából...

Mv.: - Nagyon boldog lennék, ha megírná!

- És milyen címre, ha szabad kérni?

R.: - Mûsorunk levélcíme: Vendég a háznál, Magyar Rádió, 1800 Budapest.