Ikernapló – Lemenni csecsemőbe
A gyerekek megtalálták a kezüket. Pontosabban felfedezték, hogy azok nem csupán arra valók, hogy a szájukba gyömöszöljék, hanem alkalmasak arra is, hogy a színes kis fityegő bigyókat a járókán megfogják.
A korábban csak tétlenül csüngő mütyürök végre értelmet nyertek, a gondos, harmonikusan elosztott elhelyezésük pedig új feladatot adott nekem. A kezük használatának felfedezése komoly koncentrációt igényel, és rendkívül fárasztó művelet. A legnehezebb betájolni, hogy pontosan hol is van az a színes valami, és ahhoz képest merre megy a kis kéz, kicsit lejjebb, na, még egy picit, aztán enyhén jobbra, és meg is van! Mindezt persze, mintha egy lassított felvétel forogna.
A legjobb, hogy én is velük dolgozom.
A minap azon kaptam magam, hogy észrevéve ezt a műveletet, megálltam és komolyan koncentráltam én is, szurkoltam nekik, állítom, még a szívem is gyorsabban kezdett verni. Persze valószínűleg ehhez az is hozzájárult, hogy első ízben kaptam rajta ezen a műveleten. Korábban is voltak olyan pillanatok, amelyekben már a kéz tudatos használatát véltem felfedezni, de ilyen hosszan tartó folyamatot még eddig nem észleltem. Így hát ez is bekerült abba a bizonyos „az elsők” listába. Eddig csak egy feljegyzés szerepelt benne, mégpedig az, hogy ekkor és ekkor aludták át az éjszakát először. Igen, ez is megtörtént. Sőt, azóta többször is.
A kezükön kívül a hangjukat is kezdik felfedezni. Gagyogásnak még csak hellyel-közzel nevezhető, inkább a gargarizáláshoz hasonlít, annak egy finomítottabb változata, ami, ha a szájukból kiömlő Niagara-vízesésre gondolok, nem sokáig marad ilyen visszafogott. Néha a gargarizálást különböző hangerejű panaszkodás váltja fel, ez leginkább Lázár ismertetőjegye. Néha úgy hangzik, mintha veszekedne, gyanús, hogy ezt tőlem tanulta. Rózára ez nem jellemző, ő inkább csak mosolyogva berreg azon a finoman rekedtes hangján, amit annyira szeretek (remélem, hogy ilyen marad neki). Nem tudom, hogy mi lehet az oka, de valamiért mindig tisztába tétel közben „ered meg a nyelve”. Úgy látszik, Rózánál perpillanat az intimitás asztalon kiterítve, lecsupaszítva a legműködőképesebb.
Elnézvén a gyermekeimet elgondolkodtam azon, hogy vajon mikor veszítjük el a velünk született „bármi iránt való érdeklődés” képességünket? Elveszítjük, vagy a szelektálásunk sokkal tudatosabban történik, a ránk hulló információhalmaz alatti összeroskadás ellen védekezve kifejezetten irányított?
Irigykedve látom, ahogyan óriási kíváncsisággal a szemükben, hosszú percekig képesek bámulni a plafonon lassú táncot járó fényfoltokat. Ilyenkor kedvem támad befeküdni melléjük a járókába és „lemenni csecsemőbe” (bevallom, volt is rá példa, no nem a járókába, abba sajnos, a 15 kilós súlykorlát miatt akárhogy osztottam, szoroztam, a napi csokis keksz adag csökkentésével sem férek bele). A minap a buszon utaztunk, és Róza kivételesen éber állapotában (séta közben szinte mindig alszik) a busz plafonját bámulta meredten, meg sem hallva a hangomat. Gondoltam, meglesem, mi lehet olyan érdekes, hogy szem elől téveszt engem, az anyját, akinek a jelenléte egyébként folyamatosan ellenőrzött... A buszon utazók furcsálló pillantásai közepette (alapjáraton is igen nagy látványosság számba megyünk) sűrűn tekintgettem fölfelé, de aztán nem mertem elmerülni a pompás látványban, amit egy jófajta busz teteje nyújthat, hogy aztán a belefeledkezéstől megeredt nyállal a szám szélén, kezeslábasban vigyenek el egy kibélelt szobába.
Általában inkább Lázár az, aki kíváncsian szemléli a környezetét, amikor sétálni megyünk, vagy utazunk valahova. Bár igazán belevaló kiscsávó, nem egy ijedős fajta (ez Rózáról is elmondható), mégis megfigyeltem, hogy a túl sok inger benne is félelmet kelt. Van, hogy ha elmegyünk sétálni és ébren van, kiveszem a babakocsiból, hogy nézelődhessen. Jóllehet itthon magabiztosan térképezi fel a lakás minden szegletét, ilyenkor a környezetének sokkal kisebb szeletére irányul a figyelme, és riadt szemmel keresi az ismerős látványt (elsősorban a szülei arcát, tekintetét). Vagyis ők is szelektálnak, de ez mintha más tőről fakadna, mint a felnőttek által elvégzett válogatás.
Vagy mégsem?
Ha belegondolok, sok esetben felnőtt létezésünkben is félelmeink szolgálnak táptalajául a hiányosságainknak, sőt – bármilyen furcsán hangzik – a közönyünknek is. Ha nem így lenne, akkor mára lehet, hogy tudnám, hogy mi is olyan izgalmas a nyolcas busz plafonján...
Anna, 2016. május 04.