Legyen meg a Te akaratod! – 11 évvel ezelőtt nagyon sokszor mondtam ki ezt a mondatot

Azon a reggelen azt mondtam a férjemnek, ne menjen dolgozni, jöjjön be velem a kórházba a kisfiunkhoz, aki már 2 hete ismét, sokadjára a csecsemő intenzív osztályon volt, lélegeztetőgépen, kómában, túl egy szívműtéten, egy PTX-en, 6 intubáláson, egy trombózison, egy vérmérgezésen, és egy újjáélesztésen. És még oly sok mindenen, amit itt most nem is sorolok fel, majd talán egyszer, egy másik fórumon.

Éreztem, hogy baj van.

Még alig indultunk el, csörgött a telefonom, és a főorvos úr volt az, azt mondta siessünk, mert vérzik a tüdeje. Eszelősen sürgettem a férjem, nem érdekelt a forgalom, a piros lámpa, semmilyen külső körülmény, a tilos parkolóhely a kórház előtt, csak azt tudtam, hogy oda kell érnem, mellette kell lennem, mert tudtam, hogy ez az utolsó útja lesz.

A kórházban szeretettel fogadtak most is, és megoldották, hogy most végre a karomba vehessem a sok infúzió, monitor zsinór, műszer ellenére. Ebben a kórházban mindenki egytől egyig kedves, megértő és segítőkész volt. Mindamellett sosem éreztem, hogy zavarom őket, örültek, ha én látom el a kisfiamat, hálásak voltak, hogy mellette töltöm a napjaimat, és mesélek neki, simogatom, mozgatom, masszírozom, forgatom, pelenkázom, szeretgetem. Egyetértettek velem, hogy neki ez a legfontosabb. Sosem küldtek el, talán csak néha enni, de tudtam, jó kezekben van arra a fél órára is. Egészen közel álltam a rácsoságyához kissé kényelmetlenül, de még széket is hoztak nekem. Semmi nem számított, mert végre éreztem a kis testét egészen, újra ölelve őt: a gyermekem. A férjem mellettem volt, simogattuk, törölgettük a vért róla.

Ő nem volt hozzászokva, én jártam be hozzá minden nap, ő dolgozott, hogy biztosítsa a megélhetésünket.

Amikor megszületett várva várt elsőszülött kisfiunk és kiderült, hogy Down-szindrómás, összeomlott. Másnap, saját elmondása alapján félve jött be a kórházba, de nem az fogadta, amire számított. Nem ismert még erről az oldalamról, nem tudta, hogy az elszántságom és a meggyőződésem, hogy mire van szüksége egy újszülöttnek, minden nehézséget felülír, és minden elképzelését felülmúlja. Azt mondta, a lehetetlen fogalma átértékelődött benne.

Nekem erőt adott, hogy van valami, még ha csak egyetlen dolog is, amit ebben a helyzetben adhatok, az az anyatejem. Már ott csodájára jártak, hogy minden érv ellenére:

- a szopóreflex csak a 35. héten alakul ki, és ő 31. héten született

- sürgősségi császár volt, ezért nehezebben indul be a tejtermelődés

- Down-szindróma esetén a vele járó hipotónia miatt nincs elég ereje a babának

- súlyos szívfejlődési rendellenessége volt

- fiú, ezért lustább

Hunor mérhető mennyiséget szopizott.

Persze ehhez kegyetlen fájdalmakon mentem keresztül, és lelkileg megerősödve az engem és kisfiamat ért hátrányos megkülönböztetés miatt, nem hagytam annyiban, hogy felesleges mellre tennem. Kiharcoltam, és elértem! Bebizonyítottam, hogy bármire képes az, akiben hisznek! Ez volt az első csodánk!

Élete első pillanataiban nem lehettem vele, de az utolsókban igen. Hálás vagyok érte! Akkor, ott életem egyik legnehezebb döntését kellett meghoznom, de a vele töltött több, mint 9 hónap alatt már megszoktam, hogy csak magamra számíthatok, mert a döntéseim következményét én viselem, a lelkiismeretemmel én számolok el. Ezért ott is, mélyen a szívembe kellett néznem a könnyeimen át, és meg kellett hallanom azt a hangot, amit a sírásom nem hallgattatott el, ami a helyes cselekedetet súgta, még ha kegyetlenül fájt is.

Már egyszer megtörtént, hogy élet és halál között kellett döntenem, és én a törvények szerint rosszul döntöttem, mert nem az „életmentő műtétet” választottam, miközben minden szervét gépek irányították: a tüdejét, a veséjét, az emésztését, a szívét, és mindemellett 20 % esélyt adtak az amputáció túlélésére. Minden porcikám tiltakozott a csonkítás ellen, még a főorvosnővel is szembe mertem szállni, és megmondani neki, hogy ez nem egy beteg láb, hanem a kisfiam!

Akkor az idő engem igazolt, mert a gyámügy nem vette el tőlem a felügyeleti jogot, és nem halt meg vérmérgezésben. Az orvosok szerint csoda történt. Én pedig tudtam, hogy azért jött vissza, hogy megköszönje, és megtanítson rá, hogy bízzak a megérzéseimben, és hallgassak a szívemre!

Ezek után már „könnyű” volt egy nővérnek ellent mondani, hogy nem hagyom ott a gyermekemet, míg ő van ügyeletben, és nem érdekel, hogy lejárt a látogatási idő. Úgy szorítottam az inkubátor korlátját, mintha hozzánőtt volna a kezem, tudtam, le nem szedi onnan senki. Ez volt az utolsó csepp a pohárban, kijártam és elintéztem, hogy egy másik kórházba szállítsák, oda, ahol már az első mondatuk melengette a szívem: meg fogjuk gyógyítani! Nekik minden szavukért hálás vagyok: a Bókay Gyermekklinika csecsemő intenzív osztályának nagyszerű és elhivatott dolgozóinak 2012-ből.

Hunor életének utolsó napján azt mondta a főorvos úr is és a tüdőgyógyász doktor úr is, hogy nem bírja a szíve a terhelést, nem jut elég oxigén a tüdejébe, és nem tudnak segíteni neki. Se a műtét, se a szervátültetés, se a lélegeztetőgép nem segít, le fog állni a szíve. Ha újraélesztik, és sikerül is, nem tudják megjósolni, hogy meddig bírja. Nem tudták pontosan, hogy mi okozza, de megoldás nem volt.

Értettem a szavakat, és értettem a döntés súlyát...

Csak fogtam és öleltem.

Bármit megadtam volna, hogy éljen, de tudtam, hogy mennie kell.

Amiért megszületett, teljesítette.

Nem akartam háborgatni, csak elkísérni.

Megadatott.

Legyen meg a Te akaratod!

Az élet a halállal nem ér véget, csupán a test enyészik el, de az érzés, a szeretet megmarad és hozzájön még valami, a hiány. Megtanít értékelni a jelent, észrevenni az apró csodákat.

Megtanít hálásnak lenni, akkor is, amikor azt hiszed, nincs miért.

Küldetésemmé vált, hogy azáltal, hogy őszintén megosztom a történetünket, mások vagy saját magam hibáztatása nélkül, én magam is fejlődök az önismeretben, és erre tanítok másokat is!

Ma már tudom, hogy minden jó okkal történt, és tudom, hogy meg kellett élnem mindezt, hogy ma itt lehessek akként, aki most vagyok.

Meggyőződésemmé vált, hogy csak a szívünkre hallgatva juthatunk el életünk értelméig, és az őszinte, hiteles, önazonos élet a cél, ami meghozza a várva várt hála állapotát, ami sokkal de sokkal több, mint a felszínesen vágyott boldogság.

Ez egy duális világ, az EGYSÉG érzése olyan ritka, mint a fehér holló, pedig abban rejlik a csoda!

Meg kell tapasztalnunk a rosszat ahhoz, hogy átélhessük a jót.

Ha sosem voltál szomorú, nem tudod milyen igazán vidámnak lenni.

Én azt hittem akkor, hogy már sohasem leszek vidám, mert olyan hatalmas volt a fájdalom, amit megéltem.

Tele voltam kétséggel, hogy jól döntöttem-e, hol hibáztam, mit rontottam el, és felesleges kérdésekkel, hogy miért???

Azóta megtaláltam az egységet, és a derű, a vidámság, a humor a mindennapjaim részét képezik.

Kifejezetten boldog és hálás vagyok! Igen!

Ez nem egy vidám történet, mégis szeretném, ha mosolyt csalna az arcodra, és nem ragadnál bele a teljesen felesleges sajnálatba, mert nincs miért sajnálj!

Azt szeretném, ha tanulnál belőle, és erőt merítenél, és elhinnéd, hogy a gyermeked jó okkal választott Téged!

Azt szeretném, ha hálás tudnál lenni azért, hogy szülő lehetsz, minden külső körülmény ellenére akkor is, amikor nehéz, és amikor épp a legkevésbé sem vagy boldog és a pokolba kívánsz mindenkit.

Azt szeretném, hogy állj meg egy pillanatra és gondold végig az életed, és vedd észre, hogy minden érted történt, minden esemény, mindenki, aki bántott, hozzájárult ahhoz, hogy most az legyél, aki vagy!

A gyermeked: tükör!

Ismerd meg gyermeked és megismered önmagad!

Szeretettel:

Mónika, a tudatos szülők mentora 

 

 

(Az írás eredetileg a Léleknevelés Facebook oldalán jelen meg.)