#baba#anya

Az első napok Babócával...

Az első hét négytagú családként több meglepetést is tartogatott számunkra. Természetesen tisztában voltunk azzal, hogy egy újszülöttel és egy 25 hónapossal nem lesz egyszerű, de az igazat megvallva én a lelkem mélyén féltékenységre számítottam, arra, hogy a fiam (mármint a nagyobbik) majd folyton velem vagy a közelemben akar lenni, esetleg mindent elkövet, hogy csak rá figyeljünk. Legnagyobb meglepetésemre teljesen más volt a reakciója. Már folyékonyan beszél, így kerek-perec meg tudta mondani, ő bizony fél a babától.

Az első napon a Babóca (sokszor így hívom őt) még szinte csak aludt, nyilván kifárasztotta az út erre a világra. Nem is volt gond, lehettünk mindannyian egy szobában. De ha a kicsi csak megmoccant, a nagy máris sírni kezdett. Ez a szituáció éjjelre csak fokozódott, ha a Babóca nyöszörögni kezdett, a fiam máris sírt, hogy vigyük ki a babát a szobából. Előző éjszaka egyikünk sem aludt sokat, így hajnalra az apja átköltözött a gyerkőccel a nappaliba, én meg maradtam a babával a hálószobában. Nem volt sírós baba, inkább csak nyöszörgött, én meg máris cicire raktam, de a fiam még másnap is csak tisztes távolságból volt hajlandó figyelni a picit. A második éjszaka szintén hasonlóan telt, annyi volt csupán a változás, hogy már nem vitte ki az apja a gyerkőcöt, hanem folyamatosan magyaráztuk neki, hogy a pici szereti őt, és ezután mindig velünk lesz, nem visszük ki a szobából. Minden egyes szoptatásnál és vércukormérésnél lefutottuk ezt a kört. Sokat nem aludtunk ugyan, de a harmadik napra megtört a jég. Még mindig gyakran elhangzott az „Anyu kiviszi a babát” mondat, így sugallva, hogy menjek a picivel a másik szobába, de a magyarázatot, miért nem viszem ki a babát, már nem követte sírás. A nagyedik napon már megvolt az első érintés is a tesók közt, persze csak egy fél másodpercre és csak egy ujjal :) , de nekünk, szülőknek már ez is sokat számított.

Szintén a negyedik napon beindult a tejtermelésem is. Mintha két görögdinnyét cipeltem volna. A babát folyamatosan szoptattam, mégsem enyhült a feszülés még estére sem, így miután mindkét gyerkőc elaludt, lefejtem egy kevés tejet kézzel. Másnap délutánra pirosodni, égni kezdtek a melleim. A kicsinek még eleve nem volt tökéletes a szopizós technikája, sokszor kapta be rosszul a mellemet, ami elég fájdalmas volt, pláne, mivel amúgy is egyre jobban fájtak a melleim.

Az első fiamat 19 hónapig szoptattam, de a mell túltelítődésével kapcsolatos tapasztalatom nem igazán volt, hiszen akkor a kezdeti nehézségek miatt folyamatosan fejtem az első hónapban. Most féltem ugyan, nehogy begyulladjanak a melleim, de mégsem akartam fejni. Olyan nehéz volt annak idején a kezdet, annyit harcoltunk, és most annyira vágytam arra, hogy természetesen, magától induljon be a dolog, a hideg rázott még a gondolattól is, hogy elővegyem a mellszívót. Szerencsére a pici megoldotta a problémám. Délután annyira ügyesen és olyan hosszan szopizott, hogy enyhült a feszülés. Késő este ismét, ezúttal a másik cicimen. Tudtam, éreztem, hogy minden rendben lesz. Elmondhatatlanul boldog voltam, hiszen most végre úgy indult a szoptatás, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Meg is jegyeztem a férjemnek, hogy mennyire más most ez a helyzet, milyen könnyű és magától értetődő, hogy a kicsi szopik, és hogy nincs se fejés, se cumisüveg, se itatópohár. Felemelő érzés volt.

Másnap előbújt a mumusom. Történt ugyanis, hogy a pici kiadós szopizás után 3 órát aludt. Ébredés után peluscsere következett, a pelenka nehéz volt a sok pisitől. Beállt egy bizonyos ritmus, aminek minden anyuka csak örülhet. Nagyokat evett, nagyokat aludt, rengeteget pisilt. Én meg rettegtem, mert folyamatosan azon járt az agyam, hogy ezek a dolgok lehetnek akár a diabétesz tünetei is.. Nem törvényszerű, hogy ő is cukorbeteg legyen, de valljuk be, a bátyjánál se gondoltunk rá, míg nem lett beteg. Nyilván ha nem lett volna keserű tapasztalatunk, akkor most eszembe se jut ilyesmi, de most folyamatosan ezen gondolkodtam. Hogy fogom megkülönböztetni a tipikus babaszokásokat egy esetleges cukorbetegség tüneteivel? Mi van, ha nem veszem észre időben, hogy baj van? Mikor már nem bírtam tovább, elmondtam a férjemnek, mennyire aggódom. Ő is gondolt már rá, bár nem pánikolt, mint én. Pár nappal később a megnyugtatásomra megmértük a pici vércukorszintjét. Normális volt. Megnyugodtam, bár mint utólag kiderült, ez átmeneti állapot volt, ami csak pár napig tartott.

Igyekszem nem idegeskedni rajta, nem gondolni rá, hinni, hogy ő nem lesz cukorbeteg, de sajnos úgy érzem, sose fogok teljesen megszabadulni ettől a gondolattól. Ma már tudom, hogy a kétévesemnél korán lett diagnosztizálva a betegség, mégis félek és minden nap árgus szemekkel figyelem a Babócámat.

Máskor meg csak ülök a karomban tartva Őt, csodálom a szemeit, gyönyörködöm benne, ahogy mosolyog álmában és arra gondolok, milyen szerencsés is vagyok, hogy most már Ő is itt van nekem. Igaz, sokkal kevesebb idő jut rá, hiszen második baba, nem csak róla szólnak a napok, kétfelé kell figyelni. Sokat kell még tanulnunk, hogy simán és gördülékenyen teljenek a mindennapok, de el se tudom mondani, mennyire jó érzés újra babázni, magamhoz ölelni Őt,szoptatni, érezni a babaillatot...

Amikor a fiam először adott puszit a babának, igazán kerek lett a világ. Nap mint nap újabb kihívások elé állítanak minket ők ketten, és nem állítom, hogy könnyű, de megéri, hiszen velük teljes az életünk.  Éppen ezért igyekszünk a férjemmel mindent megtenni azért, hogy amennyire csak tudunk, jó szüleik legyünk. :)

Andi M., 2016. december 03.

 
 
 
Címkék:  

anyaság

X
EZT MÁR OLVASTAD?