Értelmetlen szülői mondataink

Hiába próbálunk felelős, iránymutató szülei lenni gyerekeinknek, azért néha (khm, sokszor...) elképesztő badarságokat vagy jobb esetben csak a korához mérten teljesen értelmetlen dolgokat mondunk nekik. Sokszor ez már a kimondás pillanatában tudatosul, de leginkább utána. Személyes kedvenceimet csokorba gyűjtöttem:

Óvatosan csapkodj!

A szerető, modern anyuka ugye nem tilt kategorikusan, uggggyanmá’, az rég nem divat. Helyette tompítani próbálja a tompíthatatlant. Amikor ezt az utasítást kimondtam, tulajdonképpen azt is mondhattam volna, hogy fiam, ezt most hagyd abba. Nem hinném, hogy lelki ronccsá vált volna tőle a kissrác.

Halkabban ordíts!

Logikája az előző példából adódik... Tehát fogd meg a hangerő-szabályozód és két egységgel tekerd lejjebb. Még véletlenül se kell, hogy abbahagyd az ordítást, csak kicsit szerényebben tedd, mert az úgy már mindjárt más. A gyerek nyilván tudja is, hogy mit akarok tőle…

Moderáld magad!

Komolyan ezt mondtam egy kétévesnek?? Hát normális vagyok én?!

Kicsit figyelj oda!

Kicsit. De még véletlenül se nagyon. Még a végén megerőlteted magad... A gyerek azt a stratégiát alakította ki, hogy ha azt mondom: figyelj oda, azt egy olyan ’nem’-nek veszi, ami igazából igen, csak anya meg ne lássa. Szóval elhangzik az instrukció, ő szépen felhagy a foglalatossággal, majd mikor már nem nézem, újra kezdi, ugyanúgy. Tipikus esetek a fiók ki-behúzás, ajtó nyitogatás, zenére gyorsan pörgés.

Ne sírj!

Az örök klasszikus... Egy életen át elkísér minket ez a kifejezés. De most komolyan: vajon van olyan ember a világon, akire ez hatással van bőgés közben? Én ilyenkor még jobban rázendítek.

Jóóóóól van, semmi baaaaj!

Azon kívül, hogy lendületből beleszaladtál az ajtófélfába, tényleg az égvilágon semmi különös nem történt. Igaz, hogy az én szívem is durván ver és kicsit le is izzadtam, sápadt az arcom az ijedelemtől, de azért csak mondogatom ezt a jó öreg, bevésődött mondatot. Hihető vagyok, ezt bizonyára te is látod és érzed kisfiam...

Oké, tőlem itt maradhatsz, én megyek…

Tipikus játszótéri jeleneteink egyike ez, és ahogy látom, mások is alkalmazzák ezt a nagyon kétesélyes „fegyvert”. A dackorszak elején még azt gondoltam, hogy ez a mondat lesz majd az aduász: ha a gyerek sehogy se szeretne hazajönni, akkor majd én úgy teszek mintha elindulnék, ő pedig kétségbeesve rohan majd utánam, ahogy azt a Vekerdy is megmondta. Nos, amikor először teszteltem a módszert, az eredménye azonnal hatalmas bukás lett – számomra. Kisfiam ugyanis nevetve integetett nekem és mintha mi sem történt volna, futott a kispajtásai után. Én meg ott álltam megkövülten a játszótéri kapuban, megsemmisülve (és gondolom jól kiröhögve a többi szülő által…).

Nektek is vannak ezekhez hasonló, „kedvenc” mondataitok?

Értelmetlen szülői mondataink

Biróné Ujhelyi Anna , 2016. december 11.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?