Nyílt levél a gyermekem apjának – aki 2 hónapos terhesen elhagyott
Sajnos manapság egyre több olyan esetről hallok a környezetemben, ahol az apuka várandósan hagyta ott a párját. Azt gondolom, ez a világ egyik legnehezebb, legkegyetlenebb helyzete (de túl lehet élni!), és fontos, hogy beszéljünk róla, ezért hoztam el Nektek Amy Nickell, egy három éves poronty édesanyjának írását.
|
„Egyedülálló anyukaként nevelem a hároméves fiamat, Freddyt, akit a biológiai apja soha nem látott, mert otthagyott minket, a terhességem második hónapjában. Elhatároztam, hogy most egy nyílt levélben üzenek Jasonnek. |
Kedves Jason!
Tisztában vagyok vele, hogy te úgy döntöttél, hogy a kommunikáció minden fajtáját megszakítod velünk, de én szeretnék most az egyszer, utoljára még elmondani valamit neked. Akármilyen furcsának is tűnhet; ez első sorban egy köszönő levél. Köszönöm, hogy segítettél rádöbbenteni, hogy teljesen szükségtelen kellék vagy az életemben; egyedül is nagyon jól elboldogulok!
Zárójelben mondom el, csak, hogy tudjál róla: a terhességem borzasztó nehéz időszak volt. Megszenvedtem minden egyes percét, eszméletlen érzelmi hullámvasútat képzeld el, kiszámíthatatlan periódusokkal – az egész életem fenekestül felborult.
Abban a kilenc hónapban minden nap azért fohászkodtam, hogy üzenj, hogy felhívj, valahogy, valamilyen formában érdeklődj felőlünk. Teljesen összetörtem és összezavarodtam; meg voltam róla győződve, hogy a karrieremnek annyi (és persze a nőiességemnek is; a terhesség okozta külsőmet érintő változások miatt). Totálisan elbizonytalanodtam, hogy akarom én egyáltalán ezt az egészet; a fiúnkat, a testem egy börtön volt, amiből ne tudtam kitörni!
Sosem felejtem el a szavaid: túl fiatal vagy, hogy apa légy – de mindketten tudjuk, hogy ez csak egy ócska kifogás volt, amivel a félelmeid és a gyávaságod próbáltad kendőzni. Most elárulok valamit: én is rettenetesen féltem.
De aztán… Megérkezett a kisfiam (igen; az ÉN kisfiam: nem mondhatom, hogy a „miénk”, mert attól a naptól kezdve, hogy elhagytál minket, Ő már csak az enyém), és megint fordult velem egyet a világ: rájöttem, hogy Ő egyáltalán nem volt hiba. Egyedül csak te voltál az. Egy borzalmasan nagy tévedés.
Freddy nem hiányol téged, hiszen sosem voltál jelen az életében. Nem szomorú miattad, hiszen nem is ismer, a létezésedről sem tud. Megértette, hogy a családok nem ugyanolyanok: léteznek nagyobbak, sok gyerekkel, és egészen kicsik is, mint a miénk, ahol csak kettecskén vagyunk, de annál mélyebb szeretetben élünk.
Amikor elhagytál, közölted, hogy ne is számítsak tőled anyagi támogatásra; soha nem is zaklattalak, pénzt kérve, hiszen, ahogy korábban említettem; Ő nem a te fiad, Ő az én fiam.
Szóval azt kívánom, hogy éld az életed, a magad gyerekes módján, a felelősség vállalása nélkül és ne foglalkozz velünk, ne foglalkozz a múlttal; én sem teszem. És mi is éljük az életünket; ketten ugyan, de mégis egy kerek, egészet alkotva. Ne legyen bűntudatod, én megbocsájtottam.
Szeretettel,
Amy”
A cikk forrása: Külföld/BabyCenter
Plézer Panna, 2017. október 08.
