Furán néztek ránk, hogy az én vezetéknevemet kapja a gyerek

Ádám kisfiunk tavaly nyáron érkezett meg hozzánk, a családunk legnagyobb boldogságára. A szüleinknek ő az első unokája, így már mindenki nagyon várta, hogy végre a kezébe foghassa.

 

Amikor a kórházban ki kellett töltenünk a kötelező űrlapokat a névadásról, az apai nyilatkozatról, no meg a többi hivatalos adatról, a papírmunkát intéző nővérke kissé furán nézett ránk, amikor a baba családi nevét ellenőrizte.

Amikor a kórházban ki kellett töltenünk a kötelező űrlapokat a névadásról, az apai nyilatkozatról, no meg a többi hivatalos adatról, a papírmunkát intéző nővérke kissé furán nézett ránk, amikor a baba családi nevét ellenőrizte.

Egészen addig belemélyedve iktatott, ellenőrzött és pecsételt, amikor azonban ehhez a részhez ért, gyanakvóan felpillantott a papírokból és szemüvegét az orrára tolva megkérdezte: „Jól látom, hogy az édesanya családneve van beírva? Elrontották, vagy direkt?” Bevallom, nyilván számítottunk a kérdésre, hiszen manapság itthon még mindig az a leggyakoribb, ha az édesapa családnevét viszik tovább a kis trónörökösök, még ha egyre inkább elterjedtebb a kötőjeles változat is.

A nővér kérdésére mindketten szinte egyszerre vágtuk rá a férjemmel a hangos „igen-t”, mire az nyugtázta is a dolgot, bár még a nem létező bajsza alatt motyogott valami olyasmit, hogy „inkább megkérdezem, nehogy baj legyen...”. E mondat hallatán persze akaratlanul is késztetést éreztem arra, hogy megmagyarázzam a miértet. No nem azért, mert úgy érzeném, hogy másképp furán, vagy értetlenkedve néznének rám mások,- hiszen nem sok közük van hozzá-, egyszerűen csak kikívánkozott belőlem a történetünk, és talán titkon kicsit vágytam is a megértésre és a visszaigazolásra.

Sokat gondolkoztunk a névadáson, de mi nem a keresztnévvel voltunk úgymond bajban, hanem a vezetéknévvel. Természetes, hogy a férjem is szerette volna, ha az övét kapja az első szülöttünk, de az is igaz, hogy sosem volt erre görcsösen rákattanva. Egyik nap, amikor úgy éreztem, hogy ideje kiöntenem neki a szívem és láttam, hogy talán alkalmas rá a pillanat is, előálltam a kérésemmel:

„Mit szólnál hozzá, ha a fiunk apukám nevét vinné tovább?” Azt hittem, hogy jobban meglepi majd a kérdés, ehelyett megértően rám mosolygott, kezébe fogta az arcomat és azt mondta: „ha hiszed, ha nem, gondoltam már rá én is.”

9 éve vagyunk együtt, így szerencsére a férjem is ismerhette a nemrég távozott apámat, aki az elejétől kezdve fiaként szerette és támogatta őt. Nagyon megviselte a családot a hirtelen halála, engem pedig az a gondolat is gyakran megríkatott, hogy szegény még az első unokáját sem foghatta a kezében, pedig tudom mennyire szerette volna. Kicsit mindig sajnálta, hogy nem lehetett egy fiú gyermeke is, de gyakran mondta, hogy a húgommal mi úgyis kiteszünk vagy négy fiút.

Ahogy egyre teltek a terhességi heteink, méginkább éreztem, hogy felerősödik bennem ez az érzés és szerencsére már tudtam, hogy a férjem partner a döntésben. Amikor aztán a kórházba készülődtünk és betettük a csomagomat a kocsiba, megálltunk még egy percre az ajtóban. Egymásra néztünk és azt mondtuk: „akkor legyen apu neve!” Így lesz jó, mindketten tudtuk és éreztük, és bíztunk benne, hogy a gyermekünk is büszkén viseli majd a nagyapja „örökségét”.

Amikor kórházban a nővér hozzánk intézett kérdését nyugtáztuk és úgy éreztem meg kell magyaráznom, a férjem szinte megérezve a zavaromat megelőzött: „Tudja, az apósom iránti szeretetből és tiszteletből gondoltuk így. Nemrég ment el, a nevét pedig két lány révén senki nem vinné tovább...” – mondta elképesztő határozottsággal és egy kis meghatottsággal a hangjában.

„Ez igen, apuka!” – mosolygott a nővér, majd hozzátette: „a következő pedig majd a magáét kapja!” 

B.F. , 2018. június 28.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?