Ha otthonülő édesanya vagy, észrevétlenül is depresszióssá válhatsz

Szögezzük le mindenekelőtt: nem utálod a gyermekeidet. Sőt annyira szereted őket, hogy a nap nap után eluralkodó halálvágy ellenére is minden reggel kikényszeríted magad az ágyból és végigcsinálod a következő napot.

Elkészíted valahogy a reggeli müzlit, mert éhes szájak várják, és mosolyt erőltetsz elnyúzott arcodra, ha a sokadik krétarajzot tolják az arcodba, ha a falról fejedre pattan a labda, vagy játék puskacső szúródik hátadba. Rákényszeríted magad, hogy elindítsd a mosógépet, sőt lehet, hogy még a száraz ruhák összehajtogatásához is találsz erőt magadban valahogyan. Jártadban-keltedben utasítod magadat, hogy felszedd a szétszórt játékokat, könyveket, matricákat, és bár nem könnyű végigmenni a mozdulatokon, végül mégis minden a helyére kerül.

Ha otthonülő édesanya vagy, észrevétlenül is depresszióssá válhatsz

Akarod, hogy akard, így karjaid mozdulnak és kabátban találod magad, mert a gyerekek játszótérre szeretnének menni. A gyerekeket is felöltözteted.  Kezeidre parancsolsz, hogy kedvesek maradjanak, miközben polipkarokat próbálsz beleküzdeni kis pulóverekbe, és a mindig menthetetlenül elvesző gyerekcipők után kutakodsz. Előfordul ugyan, hogy nálad is eltörik a mécses, mikor egy kiskabát sehogyan sem akar előkerülni, de végül mégiscsak összeszeded magad és már tereled is őket kifele az ajtón.

Próbálod elmagyarázni nekik, hogy néha a anya is szomorú, és hogy ezzel nincsen semmi baj, de csak nyeled a könnyeidet és egyre mélyebbre és mélyebbre igyekszel fojtani az érzéseidet. Megöleled őket és végül még az elveszettnek hitt kis kabát is előkerül, de közben legbelül pontosan tudod, hogy a könnyek, az érzések, meg egyáltalán ez az egész nem arról a rohadt kiskabátról szól.

Mert ha ilyet élsz át, akkor az depresszióra utal, amivel a gyereküket otthon nevelő anyukák küzdenek.

A főállású édesanyák egytől egyig mind elvégzik azokat a feladatokat, amelyeket te is elvégzel – számodra ez valahogy mégis sokkal nehezebben megy.  Csak teljes akaraterődet latba vetve és magadat a feladatra kényszerítve sikerül bármit is véghezvinned. Határtalan és felfoghatatlanul mély szeretetből. Mert depressziósnak lenni azt jelenti, hogy megmozdulni sem kívánsz. Azt jelenti, hogy napokig nem akarsz kikelni a paplan alól, vagy elmozdulni a televízió elől.  Sehová. Az az ellenállhatatlan vonzerő, amivel a heverő téged megbabonáz, ismeretlen mindazok számára, akik maguk sosem küzdöttek még depresszióval: ez a bútordarab ilyenkor odaláncol magához, és biztonsággal kecsegtet a külső világ fenyegetéseivel szemben. Közben a depresszió finoman a füledbe súgva arra próbál rávenni, hogy csak aludj, aludj, aludj. Merthogy pokolian kimerítő is a búskomorság. Olyan kimerültséggel fészkel beléd, amely átjárja tested minden zegzugát, és a csontjaid mélyére hatol.

Minden homályos. Minden egyes porcikád fáj az erőfeszítéstől, hogy reggelente erőt meríts magadból és felkelj. De nem számít. Mert anya vagy. Ezért akárhogy is, de midig úrrá leszel a fájdalmon, a homályon és a kimerültségen. Megvígasztalod síró kisgyermekeidet, bár magad is annyira fáradt vagy, hogy legszívesebben velük együtt zokognál.

Másokon, akik szintén depresszióval küzdenek, gyakran észreveszi a környezetük a változást. Egy munkatárs, egy barát egyszer csak megjegyzi, hogy „X. Y. furcsán viselkedik, mintha nem is önmaga lenne mostanában”. De te otthon vagy és a te „munkatársaid” épp egy Elza ruhát nézegetnek, és azon gondolkodnak, vajon az megfelelő viselet-e a vásárláshoz.  Senki sincsen párodon kívül, akinek számítanál, aki észrevenné,hogy gond van, hacsak nem vagy rendkívül szerencsés helyzetben. És még ha észre is vesznek, vagy szóvá teszik, hogy depressziósnak tűnsz, és támogatásukról biztosítanak, gyakran akkor sincs segítség.

Mert nincs, akit felhívhatnál. A barátaid pedig, ha vannak, akkor sem oldhatnak meg mindent helyetted. Nem vihetik el gyermekeidet minden egyes alkalommal, amikor azok lefejelik az asztalt és hisztiznek. Nem készíthetnek hot dog-ot ebédre, nem takaríthatják el a gyurmázás után maradt romokat, és rakhatják rendbe a disznóólat a fürdőszobában. Talán egy-egy dolgot mégis megcsinálnak ezek közül, előbb-utóbb eltűnnek, és te megint magadra maradsz, hogy ott folytasd, ahol abbahagytad…

Más depressziós felnőttek társaságba járnak és felnőttekkel találkoznak. Te nem jársz társaságba és nem találkozol felnőttekkel. Minden napod ugyanazokkal a kis emberkékkel töltöd, akik nagy kerek szemekkel bámulnak fel rád, nem szűnnek meg azonnali lejáratú folyamatos követelésekkel előállni, majd értetlenkedve kérdezni: „Mami, mami, miért sírsz mami?”

Elsírod magad, mert képtelen vagy kézben tartani ezt az egészet. Mert könnyen elszakad nálad a cérna, és amkor ez megtörténik, a depressziód annál inkább vádol, hogy borzasztó szülő vagy. Te pedig hiszel ennek a depresszió szörnynek, amelyik rád telepszik és irányít. És még türelmetlenebb leszel, még bosszúsabb és még mérgesebb. A szörny pedig gúnyt űz belőled: azért csinálod ezt, mert defektes vagy, mert egy idegroncs vagy. Hiszel neki, és még mélyebbre süllyedsz a depresszió posványában és azon kezdesz gondolkodni, hogy nem érdemled meg gyermekeidet. Hogy nem érdemled meg ezeket a drága kis teremtményeket, akik csak a szeretetedre vágynak, te pedig üvöltesz velük egy elkeveredett papucs miatt. Sírnak, mert leszidod őket azért a néhány játékért, amiket szerteszét hagytak a padlón, vagy akiket két órára a tv előtt „felejtesz”, mert úgy érzed, hogy már nem bírod tovább. Ez pedig mind azért van, mert borzalmas vagy, duruzsolja füledbe a depresszió szörnyetege. És te hiszel neki. Hiszel, mert a lelked mélyén tudod, hogy folyamatosan bántod azokat az emberkéket, akiket a világon a legeslegjobban szeretsz. És hiába szeretnéd, képtelen vagy abbahagyni, mert a depresszió nem száll le csak úgy egyszerűen rólad.

De túl minden fájdalmon, túl a gyötrelem homályán, ott az anyai szolgálat, amit minden nap teljesíted kell. Fáj minden porcikád, de segítség nem érkezik. Senki sem hallja meg segélykiáltásod; már nem keres a mentőcsónak sem, mert a partiőrség visszavonulót fújt. Karodon tovább kell cipelned gyermekeid, válladon pedig saját fájdalmad súlyát is. Egyik nyomaszt, a másik roskaszt, de mindkettő a tied

Átlagos édesanyák, egészségesek, mégis mind küzdenek a kiegyensúlyozottságért. A magányosságról panaszkodnak. Arról beszélnek, hogy mennyire nehéz otthon: mennyire elszigeteltek, milyen küzdelmesek mindennapjaik. De ők mégsem élnek abban a sötétségben, amiben te. Az ő fájdalmuk nem duruzsol a fülükbe éjjel és nappal. Nem szorítja el torkukat egy-egy feje tetejére állított szobának, vagy egy-egy halom szennyesnek a látványa. Mert számukra ismeretlen a puszta léttől való azon szorongás és egzisztenciális fájdalom, amit te nap mint nap menetrendszerűen átélsz.

Nem kell tettetniük és megjátszaniuk magukat reggeltől estig, ezáltal próbálván megóvniuk gyermekeiket saját depressziójuk következményeitől és hatásaitól. Mint ahogyan te törekszel erre, hiszen ismered a statisztikákat. Tudsz arról, hogy egy mentális betegségben szenvedő szülő kedvezőtlen hatással van a kicsik fejlődésére. Személy szerint, te, a saját anyjuk, egy két lábon járó „kedvezőtlen gyermekkori eseménynek” minősülsz. Amit te pontosan tudsz, és ami minden egyes nap fájdalommal tölt el. Utálod magadat érte.  Mert ha jobban lennél – mondja a depressziód –, nem éreznéd így magadat. Ha erősebb lennél, nem viselkednél így. Ha boldogabb lennél – és boldogabb lennél, ha képes lennél egyszerűen csak elfogadni az életet úgy, ahogy van –, akkor végre békére lelnél. A depressziód azt sulykolja a füled mögött, hogy mindez és minden más is a te hibád.

A depressziód egy mocsok hazudozó.

De képtelen vagy elhallgattatni. Mert mindig van egy játék, amit fel kell szedni, egy arc, amit meg kell törülni, egy ital, amit el kell készíteni és oda kell nyújtani. Amikor a legkisebb feladat elvégzése is irgalmatlan erőfeszítést igényel, akkor nem bírsz a fejedben lévő gondolatokkal kritikusan szembe szállni. A saját túlélésedhez sincs elég erőd, nemhogy az elemző gondolkodáshoz. A depressziód pedig pontosan tudja ezt. Nem tudsz túljárni az eszén. Nem tudod lehagyni, megelőzni, pláne a lábadon csüngő gyermekekkel nem megy.

Egyedül maradtál. Édesanya vagy, akinek előbb kell mások gondját kell viselnie, csak utána foglalkozhat magával. Háttérbe szorulsz. Kettősség munkálkodik benned; a hatalmas erő – amiért nem engedhetsz a kísértésnek, hogy rábólints heverőd hívogató szavára – és a mérhetetlen gyengeség: hiszen miközben mindenki másról gondoskodni igyekszel, te magad lélegzethez is alig jutsz. Nincs egyetlen pillanat, amikor önmagadnak nyújthatnád azt, amit mások követelnek tőled – nincs időd és esélyed önmagadról gondoskodni.

 

"Édesanya vagy, aki depresszióval küzd, és ez számodra irdatlanul kemény küzdelem.

Édesanya vagy, aki depresszióval küzd, és aki mérhetetlenül egyedül érzi magát.

Édesanya vagy, aki depresszióval küzd, és akit senki sem vesz észre.

Úgy érzed, hogy nem szeretnek, hogy senkinek sem számítasz, hogy értéktelen vagy, sebzett, megtört és riadt.

Úgy érzed, hogy nem szeretnek, hogy senkinek sem számítasz, hogy értéktelen vagy, sebzett, megtört és félelmek gyötörnek.

És mégis újra és újra felkelsz. Tejet öntesz a reggeli müzlire. Ápolod és megnyugtatod, ha beteg a gyermeked. És eljátszod, hogy odáig vagy legfrissebb krétarajzától.

Édesanya vagy, aki depresszióval küzd, és bár halvány fogalmad sincs róla, egy istenverte hős."

 

A cikk forrása: https://www.scarymommy.com/

B.Zs. , 2020. március 25.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?
XMi bántja a gyerek lelkét? - Teakiadó