Egy másik amerikai napló...

Mivel Amerikában a generációk nemcsak hogy nem élnek együtt, de sokszor még közel sem, nem ritka, hogy egy átlagos amerikai nőnek nincs egy anyuka, vagy nagymama "kéznél", akitől a szoptatástól kezdve egyéb problémákon át segítséget várhatna. Ezért itt az anyák máshogyan tanulnak (tanfolyamok, szakirodalom, alapítványok és egyéb segítő szervezetek). Az ehhez hasonló ingyenes forrásokból egy kis könyvtárt is össze lehet gyűjteni, ami teljes tájékoztatást nyújt a terhességről, szülésről, depresszióról, szoptatásról, oltásokról, gyermekbetegségekről és azok tüneteiről, stb. stb.

Szomorúan olvastam az Amerikai napló írójának (Toroczkai Ágnes) viszontagságos történetét a szülésről.  Úgy érzem, hogy elszigeteltsége, a megfelelő információ hiánya, és téves információ miatt története nem az átlagos amerikai helyzetet mutatja be, hanem annak egy szélsőséges változatát.  Az ország mérete miatt viszont nehéz “átlagos”-ról beszélni, hiszen a különbség egy államon belül is óriási lehet.

Néhány tény röviden: mivel itt sajnos nincs gyes, gyed és családi pótlék, a nők nagy része idősebb korban szül, mint otthon, és hamarabb kénytelen visszatérni a munkahelyére is. Mivel Amerikában a generációk nemcsak hogy nem élnek együtt, de sokszor még közel sem,  nem ritka, hogy egy átlagos amerikai nőnek nincs egy anyuka, vagy nagymama “kéznél”, akitől a szoptatástól kezdve egyéb problémákon át segítséget várhatna.  Ezért itt az anyák máshogyan tanulnak (tanfolyamok, szakirodalom, alapítványok és egyéb segítő szervezetek).  Az ehhez hasonló ingyenes forrásokból egy kis könyvtárt is össze lehet gyűjteni, ami teljes tájékoztatást nyújt a terhességről, szülésről, depresszióról, szoptatásról, oltásokról, gyermekbetegségekről és azok tüneteiről, stb. stb. 

Mivel ez egy erősen fogyasztói társadalom, és a beteg biztosítás nagyon drága, a biztosítottak kötelessége, hogy a számukra megfelelő orvost, intézményt és ellátást válasszák maguknak.  Ezt senki nem teszi meg helyettük. Van egy amerikai mondás, ami szerint “Ha nem ismered a választási lehetőségeidet, akkor nincs is választásod.”   

Még a gyermekorvos kiválasztásakor is ajánlott több orvost meglátogatni (ingyenes az első alkalom), hogy azt az orvost válassza a szülő, aki az ő elveihez és igényeihez a legközelebb áll. Ugyanez érvényes a nőgyógyászra, kórházra, stb. 

A szülésre való felkészítő oktatás a 40-es években kezdődött, és én mostanában nem is hallottam olyan szülésről, ahol az apa nem volt aktív résztvevő.  A szoptatás nemcsak hogy ajánlott, de a legtöbb államban törvény védi a nyilvános helyen szoptató anyákat.  Étteremben, repülőtéren, áruházakban, stb. lehet szoptatni megvető pillantások és epés megjegyzések kísérete nélkül.  Ez egyébként nem az egyetlen ország, ahol ez elfogadott  (de nekem a legjobb indulattal is azt tanácsoltak otthon, hogy szoptassak a WC-ben). Itt a nagyobb áruházakban berendeznek egy “szobát” pelenkázóval és székekkel, ahol az anyukák szoptathatnak és tisztába tehetik a babát, de a nyilvános WC-k többségében is van pelenkázó asztalka. 

A védőoltások természetesen kötelezőek. De mivel az 1998 előtt adott oltásokban lévő tartósító anyagot a tanulmányok összefüggésbe hozták néhány esetben allergiás reakcióval (ami autizmust okozhat), a szülők eldönthetik, hogy az orvos által ajánlott oltási rendet követik, vagy várnak, és a csecsemő oltásokat később veszik fel. Három éves korra minden védőoltást meg kell kapnia a gyermeknek.

Nekem kifejezetten tetszett, hogy ez a rendszer ilyen flexibilis, és helyet hagy az én szülői felelősségemnek.  Itt elvárták tőlem, hogy tájékozott legyek. Én pl. sok könyvet olvastam a mindenki számára elérhető óriási szakirodalomból (szülésről, szoptatásról, stb.)  A férjemmel együtt beiratkoztam a szülést és szoptatást előkészítő tanfolyamokra. Ezek keretében végigjártuk a kórházat a szülőszobától a mũtőig, különböző szüléseket néztünk végig videón, a fájdalomcsillapítás gyógyszeres és nem gyógyszeres lehetőségeiről tanultunk és azok lehetséges mellékhatásairól, szülési helyzeteket gyakoroltunk a légző és lazító gyakorlatok mellett, összeállítottuk a szülési tervet, és amellett, hogy más várandós párokkal is megismerkedtünk, ez az egész felkészülés még jobban megerősítette kettőnk kapcsolatát. Ő is tudta, hogy én mit akarok, és hogy miben számítok a támogatására. Az, hogy tudtuk lépésről lépésre, mi miért történik, enyhített a félelmünkön.

A szülési tervemben szerepelt, hogy nem akartam gátvágást, infúziót, fájdalomcsillapítót.  Itt nem borotválnak, és beöntést sem adnak (arról a szülés előtti hasmenés egyébként is gondoskodik). Mivel a kórházban csak egyszemélyes szobák voltak (nem magánkórház), a baba éjjel-nappal velünk lehetett, és férjem is velünk aludhatott egy fotelágyban. A választásunkat végig tiszteletben tartották, és semmit nem akartak ránk erőltetni. 

Itt a testmozgás a kismamáknak is erősen javasolt.  Én rengeteget sétáltam és az utolsó hétig úsztam (a medence volt az egyetlen hely, ahol a nagy pocakom ellenére könnyűnek éreztem magam).  Az utolsó vizsgálaton a tágulásom már 3 cm, az elvékonyodásom 50%-os volt.

Három nappal a kiírt szülési dátum előtt éjjel 1-kor fájdalomra ébredtem, és ettől úgy felpörögtem, hogy fel is keltem. Itt, ha 4 cm-es tágulás előtt az anya bemegy a kórházba, akkor hazaküldik, hogy később jöjjön vissza. (Az óriási költségek miatt csak minimális időt töltenek a betegek a kórházban). Egész nap jöttek és mentek a fájdalmak, néha erősek, néha gyengébbek. Délután ½ 5-kor a magzatvíz elfolyt (és ez azért volt fájdalmas, mert a baba a 33. héttől fejjel lefelé elhelyezkedett a medencében, és a víz elfolyásával a feje a csonton pihent). Rögtön bementünk a kórházba, ahol elhelyezkedtünk a szülőszobában, stb. 

Ekkorra már iszonyúan erős fájdalmaim voltak, a hormon szintem elkezdett változni, (hol melegem volt, hol rázott a hideg), és ebből tudtam, nem lehet túl sok hátra. A férjem készségesen húzta fel a zoknit a lábamra, majd le, majd fel, és ismét le. Mindenki hosszabb vajúdásra számított, de egyszer csak csöngetnünk kellett az orvosért, mert éreztem, hogy jön a baba. Az orvos szaladt a folyosón (még most is nevetünk azon, ahogy a lányunk igyekezett erre a világra), és mire beért én már kész voltam a tolásra. Az utolsó fájdalmak már olyan erősek voltak, hogy maga a tolás nem tűnt olyan fájdalmasnak. Éreztem, ahogy az első sorozat tolásra a fej kibújt, a következőre a vállak, aztán a maradék csak úgy kicsusszant. Este 7-kor Juli megszületett.  

A repedést nem is éreztem (a többi fájdalom miatt). Melegített törölközőbe bugyolálva rátették Julit a hasamra, aki piros volt, és nagy szemekkel meredt rám. A férjem elvágta a köldökzsinórt, amire a mai napig rettenetesen büszke. Aztán Julit az apjának adták míg a méhlepény kijött, és a repedést összevarrták (feloldódó varratokkal). Magunkra hagytak minket kb. egy órára, és csak ekkor kezdtünk fényképeket csinálni (a nagy rohanásban és izgalomban mindenki megfeledkezett róla). Aztán Julit elvitték megfürdetni, megmérni, stb., ahova az apja vele mehetett. Mire engem átvittek a betegszobába, és ott elhelyezkedtem, addigra ők is megjelentek, és Juli mindvégig velünk volt (éjjel-nappal), egészen addig, míg 2 nap múlva el nem hagytuk a kórházat.

A nővérek segítettek a szoptatásban, mivel Julit nem volt egyszerű szoptatni. A tejelválasztásom az első otthoni éjszakán indult el, de csak az első éjszaka volt igazán nehéz. Juli most 4 hónapos, egészséges, jól fejlődő baba. Még két hónapig csak szoptatom, és utána kezdek lassan mást is bevezetni az étrendjébe.

Igaz, itt nincs védőnő, de segítséget sok egyéb helyről igénybe lehet venni. Amikor pl. a szoptatással voltak problémáim, a kórházban működő szoptatós csoportba jártam vissza Julival hetenként egyszer, ahol a többi új anyuka mellett szoptatási tanácsadó segített át az újabb és újabb akadályokon. Később már sokszor csak a társaság miatt jártam be, és mert ezekből a találkozókból is annyit tanultam.

De itt a La Leche League is nagyon nagy segítség a szoptatós anyáknak. Most már Magyarországon  is működnek. A gyermekorvos a szokásos vizit mellett minden reggel telefonon is elérhető a nem sürgős kérdésekkel. Sok olyan szervezet létezik, amely a szülők rendelkezésére áll, pl. La Leche League, Mom’s Club az otthon lévő anyáknak, de még az otthon maradó apák sem maradnak támogatás nélkül. Szinte minden templom működtet mama-baba csoportot, de sok a spontán, szülők által szervezett club is. A legtöbb kórházban is található egy club az új anyák számára, ahova visszajárhatnak a babákkal. Ezenkívül rengeteg hely van, ahol pl. csecsemő úszás, zene csoport, játszó csoport stb. működik. Engem ezek a lehetőségek segítenek át az elszigeteltségen, amit itt a családom hiányában érzek. Tudom, hogy levelem nagyon hosszúra nyúlt, pedig sok fontos dolgot ki is hagytam.  

Szeretnék gratulálni a Babanet-hez. Nagyon hasznosnak és jól szervezettnek találom. Egy barátomtól hallottam róla, és csak azt sajnálom, hogy nem tudtam róla, amikor még csak várandós voltam. Köszönet a többi mama és leendő mama nevében. A szülés (jó és rossz)  élményének megosztása nagyon felszabadító érzés. További sikeres munkát kívánok!

Nagy Ilona

2003.02.25

2003. február 25.
 
 
 

Hozzászólás

Felhasználónév:
     Jelszó:
X
EZT MÁR OLVASTAD?