Kamunagyi jelenség – olvasói levél
Azt gondoltam, egyedi eset, ilyen csak nálunk fordul elő, sokáig nem is beszéltem róla senkinek. Aztán kiderült, hogy több ismerősöm családjában jelen van, mint hittem volna. Íme, a nagy kamunagyi jelenség. (A következő írás helyenként iróniát tartalmaz.)
Kamunagyi kikéri magának, hogy nagyinak szólítsák. Számára az öregedés kín, amit az unoka érkezése még inkább felerősít. De ezt meg is tudnám szokni, ki tudja, én hogyan fogok reagálni az öregedésre, azonban vannak dolgok, amelyek felett egyszerűen nem tudok szemet hunyni.
Kamunagyi akkor érdeklődik az unokája felől, amikor unatkozik, és akkor látogatja meg, amikor épp nincs jobb programja (évente szigorúan nem több, mint 1-2 alkalommal), ellenben elvárja, hogy te, mint szülő, a helyébe vidd a csemetét. Ezt meg is teszed jó darabig, sőt évekig, de ha szinte végig egyoldalú a látogatások sora (holott nincs sem egészségügyi, sem anyagi akadálya annak, hogy ő is útra keljen), egy ponton túl ráunsz a mamalátogatásokra.
*Látogatás. Babalátogatás. Pro tipp: ha kamunagyi vagy, akkor cselekszel a legjobban, ha üres kézzel érkezel, így biztosan nem lőhetsz mellé egy rosszul megválasztott popsitörlővel vagy egy túl nagy méretű rugdalózóval.*
Rendszeresség. Ez az, amit kamunagyi hírből sem ismer. Nem látja be, hogy az unoka akkor fog kötődni hozzá, ha a kapcsolattartás nem tiszavirág-életű. A valódi kötődés hiánya miatt persze aztán igyekszik mindenki mást hibáztatni, ahelyett, hogy belátná, hogy neki is (főleg neki) tennie kellene ezért. Aktívan, tudatosan.
Kamunagyi (majom)szeretete az évi néhány személyes találkozáson túl mindössze abban merül ki, hogy posztol. Ész nélkül, nyilvánosan, mindent, mindenhova, ha tetszik, ha nem. Persze van, akinek tetszik, van, aki dobja rá a lájkot, és ez kamunagyinak elég is, hiszen ez a fokmérő. Ha sok a lájk, sztár vagyok, a nagymamák krémje - gondolhatja. Te meg csak ülsz, és pislogsz, hogy kik ezek az emberek, hisz nemcsak a gyermekedet nem ismerik, de jó eséllyel téged sem.
Kamunagyi nem fogadja el, hogy egy kisgyermekes családnak megvannak a maga (játék)szabályai, és inkább dacol, kötekszik, dúl-fúl, csak nehogy úgy legyen, ahogy azt te szépen kéred. Pont, mint egy felnőni nem akaró kisgyerek.
Kamunagyi sosem lép túl saját magán, nem fogja megkérdezni, hogy mire van szükségetek, a törődés pedig hiányzik a szótárából, ilyeneket tőle ne is várj, mert csalódni fogsz.
Kamunagyi nem ismeri a gyerekedet, fogalma sincs a szokásairól, nem tudja, hogy milyen félelmei vannak, minek örül, mitől fárad el, mit szeret és mit nem. Ilyen téren az utolsó baráttól is többet remélhetsz.
Sajnálom, mert lehetne ez másképp is. Persze azt akarni kellene, és nem csak nekünk, szülőknek.
Sajnálom, mert a babánk érkezésekor olyan reményteljes volt minden, elhittük, hogy a gyerekünknek lehet majd egy szuper nagyszülőkkel töltött idővel teletűzdelt élete. Tévedtünk, a kezdeti lelkesedés zuhanó repülőként szállt alá.
Sajnálom, mert ez a kisember egy kedves, mély érzésű és tiszta lelkű teremtmény, akihez foghatót - elfogult szülőként - keresve sem találnék. Nem ezt érdemelné, nagyon nem, és szülőként igenis fáj a mellőzése.
Túl sokat akarunk? Nagyok az elvárásaink? Lehet. Egy minimum viszont akkor is van, amit jó lenne, ha megugranátok, kedves kamunagyik, már persze csak akkor, ha szeretnétek, hogy az unokák és köztetek a kapcsolat valódi, mély és tartalmas legyen.
Talán még nem késő. Pontosítok, sosem késő.
(Olvasónk kérésére az írását aláírás, azaz név nélkül publikáljuk.)
